Előző nap még koncertre akart menni, másnap a Nemzeti Múzeumban felgyújtotta magát, hogy így tiltakozzon a szovjet rendszer ellen: egy 16 éves fiú 50 éve fáklyaként akart utat mutatni az országnak, a halálos ágyán tartóztatták le. Mit mutatnak Bauer Sándor állambiztonsági aktái?
Aliz a súlyok a tietek, Bergerrel együtt használjátok. A gumibot a tied. A bajonett a Bergeré lehet. Én elutazom, a fényképemet tedd el. Mindenkit üdvözlök, a Jocót, a Gábort, a Marit, a Jóskát, szóval minden barátot üdvözöl, barátod, Sándor.
Ötven évvel ezelőtt, 1969. január 20-án beiktatták Richard Nixont, az Egyesült Államok 37. elnökét, a SZOJUZ-4 és a SZOJUZ-5 a történelem első emberes űrállomásával kísérletezett, Szibériában találtak egy óriási aranyrögöt, Kőbányán pedig ellóversenyezte a bevételt egy szabadkasszás húsbolt vezetője. Jóval hátrébb, a magyar propagandasajtó kishíreiben mindemellett megjelent egy előző napi tragédia is: „A Nemzeti Múzeum kertjében ruháját benzinnel öntötte le és meggyújtotta egy 17 éves ipari tanuló. Öngyilkossága után Bauer Sándort súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos”.
Arról nem írtak, hogy az autószerelőnek tanuló külvárosi fiú az előző nap Prágában ugyanilyen tűzhalált halt diák, Jan Palach példáját követte. Bauer Sándor még három napig szenvedett a Honvéd kórházban, de még a halálos ágyán előzetes letartóztatásba helyezték. Nevét ezután a rendszerváltásig nem nagyon lehetett hallani.
A magát a szovjet elnyomás és a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul felgyújtó fiút elmebetegnek titulálták, miközben a háttérben nyomozást indítottak teljes baráti társasága ellen, haverjait éveken át megfigyelték, munkahelyükről eltávolíttatták. Bauer mártírhalála így is többeknek példa lett. Voltak, akik csoportos öngyilkossággal tervezték követni, de az III/III. még időben lecsapott rájuk, és míg Palach prágai búcsúztatásán 800 ezer ember protestált, Bauer Sándor temetésén alig egy tucat rokon és néhány kattogtató állambiztonságis volt jelen. Ki volt ez a fiú, milyen képet rajzolnak fel róla a korabeli hivatalos iratok, a rendőrségi dokumentumok? Az állambiztonság aktáiból rekonstruáljuk a történteket.
F. Lajos honvéd szakaszvezető éppen szabadnapját töltötte, amikor ‘69. január 20-án akadt két szabad órája a randevúja előtt. Az enyhe időben a Nemzeti Múzeumnál sétálgatott, amikor nem messze a bejárattól „furcsa emberi hangra lett figyelmes”. Mint aztán a rendőrségen elmondta:
Egy fiatalembert láttam, akinek két keze szét volt tárva és mintha égett volna mindkét kezében valami. Én nem tulajdonítottam komolyabb jelentőséget a látottaknak, továbbindultam. Pár lépés után azonban éles sikításszerű hangra lettem figyelmes, amikor [...] visszafordultam. [...] A személy már nagy lángokban égett.
A tanúvallomások szerint sokan eleinte azt hitték, filmforgatás lehet, ezért csak nézelődtek. A katona, két civil és egy közelben lévő rendőr azonban gyorsan reagált. Elgáncsolták az égve elrohanó fiatalembert, majd a saját kabátjaikkal kezdték oltani, végül egy poroltó is előkerült. Ekkor már 2-300 ember nézte a jelenetet, amit a szakaszvezető is megörökített egy fényképezőgéppel. A képen a megégett, de eszméleténél lévő Bauer Sándor meglepően nyugodtnak látszik, feltehetően sokkos állapotban van. A negatívot később a rendőrség lefoglalta, az előhívott fotó az ügy nyomozati aktájába került. Figyelem, itt maximálisan indokolt a 18-as karika:
Azért gyújtom meg magamat, hogy tiltakozzak a szovjet megszállás ellen
– mondta a vallomások szerint Sándor. Három nap múlva halt meg a Honvéd Kórházban.
Az állambiztonsági akták szerint a hatalom ellentmondásosan kezelte az ügyet. A sajtó egyszerű öngyilkosságként számolt be róla, a rendőrséget azonban éppen a politikai motiváció érdekelte, és az, hogy a 16 éves fiúnak voltak-e társai. Kikérdezték a tanárait, felvették a házmester és a szomszédok vallomását, kihallgatták a teljes baráti társaságát – két srác ellen eljárást is indítottak, mert nem jelentették, hogy az ipari tanuló fiúnak milyen politikai nézetei vannak.
A fiú a megelőző hónapokban egy Trabant-szervizben töltötte az iskolai gyakorlatát. A II. sz. Autójavító Vállalat üzemvezetője szerint csendes, szorgalmas, igyekvő tanuló, szeretett bokszolni, jógázni, és sokat olvasott. „A történelmi dátumokat fejből kitűnően tudta sorolni.” Itt ismerkedett meg egy nála öt évvel idősebb, Judit nevű egyetemistával is, aki nem sokkal előtte autónyeremény-betét sorsoláson nyert egy NDK-remeket, Sándor otthon még büszkélkedett is a nála öt évvel idősebb, „jómódú családból származó” egyetemistával.
Az övék egy külső Üllői úton lakó „egyszerűbb” család volt, apja is autószerelő, aki jó állásban, az MSZMP „párt-garage”-ában dolgozott. A fiú azonban ettől egyáltalán nem lett lelkes Kádár-hívő. A hasonló hátterű környékbeli srácokból és lányokból, külvárosi munkásgyerekekből álló társaságában szívesen politizált, tájékozottabb volt a többieknél, és irányítani is szeretett a visszaemlékezések szerint. A rendőrségi iratok vezéregyéniségnek mutatják. Egy Gabriella nevű lány szerint inkább „a komoly kérdéseket kedvelte, ha a társaság túl vidám volt, félrehúzódott”. A házukban lévő pince kulcsát megkapták a házmestertől, itt súlyzóztak délutánonként a barátokkal, időnként még lányok is jöttek táncolni.
Szovjetellenes volt, és a magyar függetlenséget kérte számon, egyébként meg gondolt sok mindent a jegyzőkönyvek szerint a politikáról, némileg zavaros dolgokat is. Otthon egy füzetbe a szokásos aktképek mellett német világháborús képeket ragasztott, egyesek szerint Hitler személye is erősen foglalkoztatta, de arra a rendőrségnek sem volt adata, hogy szimpatizált volna mondjuk a nácizmussal.
Inkább egy útkereső fiatal srácnak tűnt, aki utálta a szovjeteket, novellákkal próbálkozott, saját magának „indián újságot” írt, és közben sok mindenbe belekapott: a halála után lefoglalt játéknyomdájával a füzetébe a „Bao-Ce-Tung”-nak írt Mao nevét és egy október 23-nak szóló „vivát”-ot egyaránt belenyomott. Haveri körben egy ‘56-ban fegyvert fogó (valószínűleg képzelt) rokon sztorijával menőzött, és fontos volt számára a Gulágra vitt nagybácsi emléke. Az utolsó hónapokban sokat beszélgettek a pincehelyiségben a csehszlovákiai bevonulásról, hogy az nagyon nem baráti segítségnyújtás volt, hanem megszállás – ő leginkább a közép-európai népek összefogásáról álmodozott.
Jan Palach cseh egyetemista január 16-án gyújtotta fel magát a Vencel téren, tiltakozásul a prágai tavasz eltiprása és a bevonulás ellen. Búcsúlevelében, mint azt a Bauer aktáit az 1968 Magyarországon című könyvükben feldolgozó Tóth Eszter Zsófia és Murai András is idézte, ezt írta:
Tekintettel arra, hogy nemzeteink a reménytelenség szélére sodródtak, a következő módon fejezzük ki tiltakozásunkat, hogy ezzel is felrázzuk népeinket: egy önkéntesekből álló csoport ügyünkért kész felgyújtani is magát. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az első levelünk megírjam és az első fáklya legyek.
Palach nem tudhatta, hogy valójában nem ő volt az első. Lengyelországban még előző szeptemberben, a varsói sportarénában gyújtotta fel magát egy négygyermekes tanár. Ryszard Siwiec halálának százezer tanúja volt, a lengyel sajtó mégis eltussolta. Palach halála azonban egész Csehszlovákiát megrázta. A rendőrség képtelen volt megakadályozni a gyász össztársadalmi kifejezését, néma protestálásba forduló temetésén 800 ezer ember vett részt. Palach 19-én, vasárnap halt meg, Bauer hétfőn követte a példáját.
Mindenkit üdvözlök az osztályban. Minden diákot és tanárt.
Azt üzenem eszme nélkül nem él csak létezik az ember. Harcoljatok ugy ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19 én gyujtotta fel magát. Így tiltakozom az orosz megszállás ellen.
Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el, hanem az orosz Nacionál „Bolsevik” vezetés. Lenin elvtárs nem így gondolta.
– búcsúzott iskolatársaitól, „komonista üdvözlettel” aláírással.
Bár a rendőrség később azt hangsúlyozta, hogy már korábban is volt öngyilkossági kísérlete, az ötlet szikraként jöhetett, előtte nem készült a halálra. A vasárnapot a 16 éves fiú a nagyanyjánál töltötte. Arról mesélt neki, hogy szerelmes, sőt el is venné a lányt, a közelebbi jövővel kapcsolatban pedig a néhány nappal későbbi Metró koncert foglalkoztatta. Barátai, akikkel előző este egy cukrászdában volt találkozója, szintén nem tudtak a szándékáról. A másnap délelőttöt azonban búcsúlevelek írásával és az utolsó előkészületekkel töltötte, majd bevillamosozott a Nemzeti Múzeumhoz, ahol benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát. Miközben teste 2-3 méter magas lángokkal égett, kezében két kis piros-fehér-zöld papírzászlót tartott.
A rendőrség lefoglalta búcsúleveleit. „Ti meg fogtok érteni” – írta barátainak, akikre kamaszkincseit: súlyzóit, bajonettjét és egy gumibotot hagyott. „Halál az orosz megszállókra! Oroszok menyetek haza!” – fejezte be. Szüleinek pedig:
Szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek.
A rendőrség azonnal politikai ügyként kezelte az esetet. Különféle teóriákat szőttek a fiút a háttérből irányító ismeretlenekről: gyanakodtak az osztályfőnökére, felmerült a nyugati szál (valaki mintha egy olasz diplomataautót látott volna), és nagy erőkkel kerestek egy férfit, aki az egyik, a tragédia utáni percekben készült felvételen is látható, amint ugyancsak meglepően békésen áll a helyszínen. Őt végül nem sikerült beazonosítani, és ma már nem is utal semmi arra, hogy ne véletlen szemtanú lett volna. Ha azonban most felismerné valaki (vagy ő saját magát), írjon nekünk, fontos történelmi adalékkal szolgálhat, ha felveszi rajtunk keresztül a kapcsolatot a kutatókkal.
Bauer Sándor teste 70 százalékán megégett. Nagyrészt harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, de még három napig élt.
Ugye, életben maradok?
– kérdezgette többször is a nővéreket a rendőrségi dossziéja szerint.
Utolsó estéjén a rendőrök formálisan még őrizetbe vették izgatás vádjával – ekkor beszélni már nem nagyon lehetett vele, az előzetes letartóztatás papírjait a fia halálos ágya mellett kellett apjának aláírnia.
A rendőrség értelemszerűen öngyilkosságként kezelte az ügyet. Ezt a minősítést utólag vannak, akik vitatják, mondván, az önkéntes mártírhalál más. Hogy mennyire volt eltökélve, netán felkészülve a halálra, legfeljebb találgatni lehetne. A pszichés állapotára is kiterjedő nyomozás iratai sokkal inkább tanúskodnak a személyiségét patologizálni akaró hatóságok működéséről, mint arról, hogy valójában mi lehetett a lelkében. „Nagy valószínűséggel psychopathiában szenved” – írta róla mindenesetre az igazságügyi orvosszakértői vélemény, főleg az általános iskolai tornatanára rosszindulatú vallomására hagyatkozva, aki elmondása szerint már hatodikos korában látta, hogy a fiúnak a szocialista államrenddel szemben veszélyes, ellenséges nézetei vannak.
Barátai bátor fiúnak írták le, olyannak, aki egyúttal szeretett volna hőssé is válni. Közülük kettejük ellen a rendőrség szintén eljárást indított olyan vádakkal, hogy Bauerrel együtt a „bel- és külföldi eseményeket ellenséges izgató módon értékelték”. Azt is megpróbálták rájuk verni, hogy fegyveres csoport létrehozását tervezték, végül azonban megúszták fegyelmivel, bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt. A biztonság kedvéért azért az állambiztonság éveken át figyelte, és a Bauer-ügy utóhatásaként munkahelyükről, a javítóműhelyből is kirúgatta őket.
Később más társaságokat is kicsináltak, például mert a pincér besúgta őket, hogy miközben nemzeti érzelmű dalokat énekelnek a borozóban, Bauer példája nyomán csoportos tűzhalálról fantáziálnak. Bauer Sándor mégsem lett igazi kultuszfigura. „A valóság az, hogy sem a fiatalság, sem az idősebbek körében nem okozott megrázkódtatást a szerencsétlen, idegbeteg fiú önégetése. A történteknek – bármennyire is szeretnék néhányan Nyugaton az ellenkezőjét – idehaza nem támadt politikai visszhangja” – szögezte le a pártlap a hivatalos vonalnak megfelelően, de nem is teljesen szemben az igazsággal.
Míg Palach temetésén egész Prága ott volt, az övén még az osztálya sem lehetett; csak a szűk család, tucatnyi ember, valamint a III/III. hivatásos fotósai. Sírját az állambiztonság éveken át figyelte, a Bauer-aktát pedig – önmagában is elég kegyeletsértő módon – „Fáklyás” fedőnéven vezették tovább.
Hogy volt-e magasabb „értelme” a politikailag végül is hiábavaló égő áldozatnak, vagy inkább szerencsétlen tragédia történt, már vallási, erkölcsi kérdés is. Bauer Sándor utólag mindenesetre a magyar ‘68 egyik legfontosabb figurája lett, a kádári Magyarország és a szovjet blokk elleni tiltakozás szimbóluma – most már szobra is van, ahogy szerette volna. Igazi énje persze neki is rejtve marad, az emlékművek és az állambiztonsági akták azt nem tudják megmutatni. Egy kihallgatott, Erika nevű 15 éves lány szavai azonban itt maradnak róla a rendőrségi jegyzőkönyvből:
Politikai nézeteit nem ismerem, velem ilyen témáról nem beszélt. Arról tudok, hogy verseket írt, ezek közül el is mondott nekem, ezek szerelmes tárgyúak voltak. Az én megítélésem szerint versei szépek voltak.
„Mást az üggyel kapcsolatban elmondani nem tudok.”
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Köszönjük az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és Tóth Eszter Zsófia történész (Veritas Intézet) segítségét. A korabeli cikkekhez az Arcanum szolgáltatását használtuk.
(Borítókép: Bauer Sándor (középen kutyával) nem sokkal a halála előtt. Forrás: Magyar Nemzet, 2004. január 23. / Arcanum adatbázis Fotó: Történelmi Hivatal, V-157854 SZ. dosszié / Arcanum Digitális Tudománytár)