Különös képződmény a világ legkisebb állama. A 44 hektár alapterületű Vatikánnak alig 600 állampolgára van, de azoknak a nagy része sem a városállamban lakik. A lakosság háromnegyede egyházi személy, és a svájci gárdisták miatt arányaiban itt a legnagyobb a világon a hadsereg. Egy máskülönben holt nyelv a hivatalos nyelve, latin képernyője van az ország egyetlen bankautomatájának is, és ez a világ kevés olyan országainak egyike, amelyik papíron sem demokratikus. A vatikáni városállam a 90 éve kötött lateráni szerződéssel jött létre, mely véget vetett a pápák vatikáni fogságának, de jól jött Mussolininek is.
A Vatikánnak van saját vasútállomása, rádiója (tévéje nincs), áramtermelő rendszere (a napelemes fejlesztések és persze az alacsony népességszám miatt itt a legnagyobb az egy főre jutó napelemes teljesítmény a világon) és ugye bankja is – utóbbival mondjuk nem mindenki volt mindig annyira megelégedve.
A vasút kapuját, melyet csak akkor nyitnak ki, ha vonat gördül be az egyik vágányra a kettő közül, XI. Piusz pápa címere díszíti. Ő volt az az egyházfő, aki sok évtizedes válság után 90 éve megállapodásra jutott Olaszországgal, rendezve az egyházi állam státuszát; ugyanez a lateráni szerződés tette lehetővé a rádióállomást, de az obskúrus vatikáni pénzügyeknek is ez az egyik eredeti forrása.
A csomag része volt 1,75 milliárd líra (ma ez úgy 1 milliárd eurót érne), amit Mussolini az egyházi javak elvételéért adott. Ebből kezdték kiépíteni a titkos kereskedelmi érdekeltségeket, és ezt használta fel kétes módon Bernardino Nogara, a pápa pénzügyi tanácsadója előbb Luxemburgban, majd Svájcban és Amerikában. Ez sem elhanyagolható, a megállapodás legfontosabb része azonban az a kompromisszum, amivel Olaszország „odaadta” a Vatikánt, cserébe pedig a pápa elfogadta, hogy Róma az olasz főváros. XI. Piusz a lateráni szerződés aláírásakor „a gondviselés küldöttének” nevezte Mussolinit.
Az 1929. február 11-én aláírt, formálisan most is érvényben lévő (tartalmában az olasz állam elvilágiasodásával többször módosított) megállapodásra ma is pozitívan emlékszik a Vatikán. A mostani évfordulóra különleges szövetbélyeget adnak ki, a lateráni szerződést a „kooperáció és a béke” szép példájaként emlegetik, amit korábbi ellenségek kötöttek egymással.
A lateráni szerződés valóban hat évtizedes akut politikai válságnak vetett véget azzal, hogy lezárta a „római kérdést”. Az 1861-es olasz egységben néhány évig még nem volt benne a pápai állam; a már több mint egy évezrede fennálló képződményt III. Napóleon védelmezte. Hamarosan azonban fordultak a nagyhatalmi viszonyok, a franciák meggyengülésével pedig I. Viktor Emánuel olasz király bejelentette igényét Rómára. 1870-ben az olasz hadsereg megostromolta Rómát, megölték a pápa 19 katonáját, néhány órával később pedig a Szent Péter-bazilikára kitűzték a fehér zászlót. IX. Piusz pápa mélyen elítélte „ezt a nagy szentségtörést és kimondhatatlan igazságtalanságot”, majd néhány évtizedre bezárkózott a Vatikánba, magát pedig erkölcsi fogolynak nyilvánította.
Ezzel kezdődött a pápák modern kori vatikáni fogsága, amit egészen szó szerint kell érteni. A következő fél évszázadban csak egyetlen alkalommal hagyta el a Vatikánt az aktuális egyházfő, 1915-ben, egy brutális földrengés miatt. Egyébként teljes volt a hidegháború Olaszországgal, annyira, hogy a pápa kiközösítés terhe mellett sokáig azt is megtiltotta a hithű katolikusoknak, hogy szavazzanak az olasz parlamenti választásokon.
Bár Mussolini eleinte kifejezetten katolikusellenes volt, és inkább a pogányság felélesztését hirdette, 1922-es hatalomra jutása után XI. Pius pápa azt az erős vezetőt látta benne, aki fellép a fasiszták és az egyház közös ellenségével, a kommunistákkal és a liberálisokkal szemben. Többéves előkészítés után ezért elfogadta a Duce kezdeményezését, hogy rendezzék az olasz állam és a pápaság viszonyát. Ebből lett az 1929-ben aláírt lateráni szerződés, melyet Mussolini és Pietro Gasparri, XI. Piusz pápa bíboros államtitkára írt alá.
A Vatikán jogállását a mai napig meghatározó dokumentumot a közvélemény Mussolini sikerének tartotta. „Mussolini megbecsülhetetlen szolgálatot tett hazájának már azzal, hogy a háborús elégedetlenségből kisarjadt marxista és kommunista akciók gerincét eltörte, és Olaszországot erősen nacionalisztikus alapon újjászervezte. Mussolini államművészete most az olasz egység csorbítatlan fenntartása mellett összebékíti népének kebelében a nemzeti és a vallásos gondolatot, és a területi egység után megteremti a félsziget lelki egységét” – kommentálta a magyar sajtóban a hírt Klebelsbelg Kuno kultuszminiszter.
A lateráni egyezség (nevében a pápai trón székhelyére, a Szent Péter-bazilikánál is magasabb rangú pápai bazilikára utal) értelmében Olaszország elismerte a Vatikán államot, garantálta a semlegességét, lezárta a légterét, biztosította, hogy az olasz állami szerveknek nincs beleszólása a vatikáni ügyekbe; emiatt lehettek titkosak a vatikáni pénzügyek is. A Vatikán megígérte, hogy nemzetközi ügyekben passzív lesz, a papok sem fognak pártpolitizálni, és elfogadta, hogy Róma Olaszország fővárosa. Cserébe Olaszország államvallássá tette a katolicizmust és bevezette a kötelező hittant az iskolákban.
Területileg a vatikáni 44 hektár akkor is nagyon kicsi, ha spirituális vagy művészettörténeti szempontból felbecsülhetetlen jelentősége van. A hajdanában Észak- és Közép-Itália jelentős részét elfoglaló területből csak a római Szent Péter-bazilika, néhány palota, a kertek, valamint a pápai nyaraló területén maradt meg a katolikus egyházfő állami szuverenitása. Ezen kívül a Vatikánnak van több extraterritoriális tartozéka is olasz területen (például Castel Gandolfó és a római katakombák), ezek a nemzetközi jog szerint a külképviseletekéhez hasonló státuszt élveznek.
A Vatikánt fal veszi körbe, kivéve a nyitott Szent Péter teret, ahová általában bárki bemehet, de a sajátos joghatósági viszonyokat jelzi, hogy a teret a szokásos rend szerint olasz rendőrök vigyázzák, noha az a Vatikánhoz tartozik. Mivel más országok vatikáni nagykövetségei nem férnének el a Vatikánban, azok is a városállamon kívül működnek – gyakran hozzák fel a helyzet furcsaságára, hogy még Olaszország vatikáni nagykövetsége is Olaszországban van.
Bár a világ legkisebb országa, a pápát 183 országban képviselő nunciusok sok helyen az adott országban szolgálatot teljesítő összes nagykövet között protokolláris vezető szerepet töltenek be. Hogy azonban bonyolultabb legyen a helyzet, a nunciusok valójában nem a Vatikánt, hanem a Szentszéket képviselik.
A Szentszék ugyanis valójában akkor sem egyenlő a vatikáni városállammal, ha a kettőt a sajtó sokszor felcserélhető fogalomként kezeli. A Szentszék lényegében a katolikus egyház belső kormányzata, területhez nem kötött, egyetemes fennhatóságú, ezért nem is állam, mégis neki van állandó megfigyelői státusza az ENSZ-ben, nem a Vatikánnak. Egyedi helyzet, hogy a többi állam az államokhoz hasonlóan viszonyul hozzá, a nemzetközi jog teljes jogú entitásként tekint rá. Hogy miért, arra több elmélet is van a spirituális jelentőségtől a középkori hagyományok továbbéléséig; a nemzetközi jog mindenesetre ilyen sajátos logikájú világ, ahol attól lehet valamiből jogi entitás, ha a többi entitás ilyenként ismeri el.
A Szentszék mindenesetre az egyik legrégibb, ma is létező szuverén entitás, jóval megelőzi a nemzetállamokat. A lateráni egyezség tulajdonképpen éppen erre az anakronizmusra hozott egy politikai megoldást, melyet a nemzetállami világrendben az egyházi entitás jelent: a területi szuverenitás korában a törpeállam elismerésével a Vatikán lett a Szentszék territoriális alapja.
Ez alapján a Vatikán a szokásos állami ismérvek többségével már rendelkezik: van saját zászlaja és himnusza, valutája (az euró, amit kis mennyiségben saját maguk is bocsájtanak ki, ezek az érmék a ritkaságuk miatt a névérték ötvenszeresét is érhetik), és most kísérleti jelleggel már atléta válogatottja is. Más államokkal szemben nem adóztatnak, az állami bevételek főleg szuvenírekből és a múzeumi belépőkből származnak.
A pápa a Vatikánváros uralkodójaként, a kormányfő pedig formálisan a Vatikánvárosi Pápai Bizottság és Kormányzóság elnöke, jelenleg Giuseppe Bertello bíboros. Az abszolút egyházi monarchia fejeként Ferenc pápa – bár a hatalmi ágak itt is el vannak egymástól választva – bármelyik vatikáni állampolgárt megfoszthatja állampolgárságától. Az állampolgárság intézménye itt amúgy is egészen más mint a világ többi országában: a születés, a származás, vagy a lakóhelyből származtatott jog helyett itt az állampolgárság csak a vatikáni hivatali megbízásig tart, vagyis kvázi álláshoz kötött.
Bár Vatikánvárosnak 800 lakosa van, vatikáni állampolgársága a legutolsó nyilvános adatok szerint csak 594-nek. Az ő többségük is Rómától távol, a Szentszék nagykövetségein dolgozik. A társadalmi összetétel elég sajátos:
Borítókép: Mussolini aláírja a lateráni szerződést Fotó: Culture Club/Getty Images