Hírhedt hely volt egykor a nagykanizsai pótkávégyár, ahol valamikor a „valódi” Franck Kávépótlékot készítették („Minden utánzatot utasítson vissza, vigyázat!” – hirdette a korabeli reklám). A Schwarz és Tauber cég által alapított üzem, miután a gazdasági világválságban csődbe ment, néhány éves pusztulás után új funkciót kapott: 

Az eredetileg bizonyára zsidó hátterű gyár pusztuló épületeiben létrehozott toloncházakat a leghírhedtebb zsidó táborok között tartották számon. 1944 áprilisában ez volt az egyik első helyszíne a magyarországi deportálásoknak, a kávégyárba hurcolt romák többsége is német koncentrációs táborokba került végül.

Az internálótábor azonban, mint az most egy tanulmányban olvasható, már jóval korábban működésbe lépett. A világháború kitörése után lengyel menekült családokat vittek oda, majd mások (további idegen állampolgárok, kommunisták, közbiztonságot veszélyeztetők, árucsempészek, csavargók, prostituáltak, szabotálók) mellett az állami-egyházi propagandában ócsárolt, a népi szociográfiákban is válságtünetként aposztrofált szekták tagjait internálták ide.

A „szektariánusok” ellen, akik közé lényegében a történelmi egyházakon kívüli keresztény kisegyházak tagjait sorolták, komoly politikai-rendőrségi kampány folyt a Horthy-korszakban. A Jehova Tanúi, nazarénusok, szombatisták, baptisták „nemzethűség szempontjából megbízhatatlan” személyeknek minősültek, és különösen az I. bécsi döntés után a szektakérdés végső megoldására törekedtek a hatóságok. A fizikai megsemmisítés általában nem volt cél, de – Fazekas Csaba történésznél lehet erről bővebben olvasni – a teljes vallásos tevékenység felszámolása igen.

A kisegyházakat kommunistagyanús tevékenységgel és a honvédelem érdekeinek veszélyeztetésével vádolták, különösen a katonai szolgálat megtagadása miatt. A helyzet emlékeztet a Kádár-rendszerben a Bokor közösség tagjai elleni eljárásokra, akiket szintén azért csuktak le, mert az erőszakmentesség jegyében megtagadták a katonai szolgálatot, de a Jehova Tanúi elleni mai oroszországi vallásüldözésre is.

Az üldözések a II. világháború éveiben odáig jutottak, hogy egymás után születtek a halálos, a nagy idejű fegyházbüntetéseket és a néhány éves börtönbüntetéseket kiszabó ítéletek. A korabeli Magyarország szinte összes börtönében tartottak fogva „szektásokat”.

A kisegyházak be nem börtönzött vagy munkaszolgálatra nem kényszerített tagjai közül szinte minden felnőtt – rövidebb vagy hosszabb időre – rendőri felügyelet alá került

– írja a Jog-Állam-Politika folyóirat legutóbbi számában megjelent tanulmányában (pdf) Csapody Tamás. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense szerint a háborúra készülő rendszert leginkább az zavarta, hogy folyamatosan terjedtek a kisegyházak tanai. Mivel a „millenisták” (adventisták, hetednapos szombatisták, Jehova Tanúi, nazarénusok) nem fogadták el magukra nézve az 1939-es új honvédelmi törvényben foglaltakat, a világi és egyházi hatalom azt állította róluk, hogy veszélyeztetik a honvédelem és hadviselés érdekeit; antimilitarista propagandát fejtenek ki; izgatnak a keresztény hitfelekezetek ellen; és megsértik az elismert vallásfelekezeteket.

A tegnapi napon ismét egy megrögzött 'jehovás' felett ítélkeztek. Az illetőt egyszer már elítélték 20 napi elzárásra – azóta sem javult meg, tovább terjesztette a népbutító tanokat és fiát visszatartotta a leventefoglalkozástól

– közölte elrettentő cikkében a Nyírvidék című lap 1942 májusában, megelőlegezve, hogy Jehova Tanúi „a magyar vigyázó lelkipásztorok és a hatóságok éberségét nem játszhatják ki”.

A kisegyházakat 1939-ben nemzetromboló, hazafiatlan, magyarellenes, a közrendet és közerkölcsöt sértő, társadalom-, vallás- és egyházellenes tevékenységük miatt tiltották be, tagjaikat pedig ezután tömegesen internálták. Különösen sokan kerültek közülük a kistarcsai és a nagykanizsai internálótáborba. Csapody Tamás az utóbbi történetét tárta fel, az „idegen-táborét”, ahová mások mellett a magyar Jehova Tanúi többségét is internálták.

A nagykanizsai rendőrségi internálótábor jó néhány embert őriz azokból a felekezeti békére, mint államra nézve egyaránt veszélyes egyénekből, akik az úgynevezett 'Jehova tanúi' elnevezés alatt bomlasztják a lelkek nyugalmát

– írta a ritka sajtóbeszámolók egyikében a Zalai Közlöny, kiemelve, hogy „a jehovásokat” hatóságaink „kénytelenek a nagykanizsai 'sárgaházba' kijózanító tanfolyamra küldeni”.

A „kijózanító tanfolyam” a gyakorlatban sajátos jelentéssel bírt. Bár az internáltak életéről maradtak fenn viszonylag vidám csoportképek is, levélben tarthatták a kapcsolatot családtagjaikkal, küldhettek és kaphattak csomagokat, összességében a hatóságok sok mindent megtettek, hogy „visszatérítsék” őket a történelmi egyházak hívei közé.

A helyzet különösen egy rendőrtábornok látogatása után vált rosszabbá, aki nem rejtette véka alá a Jehova Tanúival kapcsolatos véleményét, miszerint ők a „szifiliszes daganat a nemzet testén, amit ki kell operálni”. Ezután, mint a tanulmányban olvasható, a tábori fogda nem lehetett üres, és vasárnaponként mindig megvertek egy-egy Jehova Tanúját.

Ferencesek is térítették az internáltakat, akiket aztán félévenként választás elé állították. Ha megtagadják meggyőződésüket, azonnal szabadon engedik őket – szólt az ígéret. Mégsem sokan választották ezt az utat.

A nazarénusok semmivel sem jobbak a többi szektáriusoknál, így a 'Jehova hívőinél', akiknek egy kis serege a nagykanizsai internálótáborban 'lelkigyakorlatot végez'

– háborgott a hatalommal egyetértésben a helyi sajtó. Noha üldözött, gyakran megvert „szektásként” kerültek ide, Nagykanizsán így is inkább tiszteletet vívtak ki maguknak a vallási okokból internáltak. Csapody Tamás szerint „megbízható, állandó munkaerőt jelentettek, akik szakszerűen és lelkiismeretesen végezték a munkájukat”, már ha az nem volt katonai jellegű.

Bár az üldözés célja hitük feladása lett volna, az utólagos értékelések szerint ennek az ellenkezője történt, az internálás paradox módon megerősítette a kapcsolatokat a szétszórt hívek között. Jehova Tanúinak legnagyobb informális központja éppen a nagykanizsai tábor lett a háború alatt. Vallási identitásuk a hatalmi szándékokkal szemben megerősödött, és a csoport kohéziója is megnőtt.

Általánosabb egyháztörténeti szempontból is egyedi azonban, hogy itt,

Az egyik kitoloncolt Tanú, Balobás Balázs új bibliaértelmezéssel lépett fel Kanizsán, és a hívek nagy részét egy időre meggyőzte arról, hogy a jó és rossz Jelenések könyvében megjövendölt végső harca már el is kezdődött. Az amúgy is a végítéletre készülő millenarista jellegű egyházakban a háború és az internálás sokakat meggyőzhetett arról, hogy a mennyei szabadulás már egészen közel van: már téríteni sem kell, missziós munkájuk bevégeztetett.

Az új tanítást közlő Balobást a tábor elhagyása után német katonák gyilkolták meg. Az Armageddonosok néven ismertté vált csoportjából a többség eddigre már visszatért a Jehova Tanúi fő ágába.

A kisegyházak internált tagjait 1944 decemberének egy hideg éjszakáján szélnek eresztették, a visszanyert szabadságot a katonák a front közeledtével indokolták nekik. A hamarosan elérkező szovjet uralom azonban nemhogy megváltást, de elfogadható evilági viszonyokat sem hozott nekik, amint a kanizsai internálótáborok is tovább működtek, csak éppen megváltozott célcsoporttal, bűnösökkel és bűnbakokkal: az egykori toloncházak új foglyai volt nyilasok, horthysta katonák és az új rendszer politikai ellenfelei lettek.