Ötven évvel ezelőtt gyújtotta föl magát Brassóban, a kommunista pártház előtt a 29 éves Moyses Márton. Az erdélyi magyar fiatalembernek az 56-os forradalom alatt elhangzott kijelentéseiért, egy sikertelen határátlépési kísérletért, verseiért, magánlevelezésének tartalmáért kellett éveket a Securitate börtöneiben tölteni. Kiszabadulása után már soha nem tudott normális életet élni.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kelet-európai tiltakozások egyik megrendítő formája volt az önégetés.
Jan Palach prágai egyetemistát szokás az első helyre tenni, aki a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásul 1969. január 16-án felgyújtotta magát a Vencel téren. Pedig a kelet-európai tiltakozások sorában nem ő, hanem a lengyel Ryszard Siwiec volt az első néhány hónappal korábban. Az 59 éves könyvelő Varsó legnagyobb stadionjában 100 ezer néző előtt, élő adásban gyújtotta fel magát, szintén a csehszlovákiai szovjet (és magyar, bolgár, lengyel, keletnémet) bevonulás ellen tiltakozva.
Palach és Siwiec példaképe is Thích Quảng Đức volt, egy vietnámi mahájána buddhista szerzetes, aki 1963-ban Saigon forgalmas belvárosában gyújtotta fel magát a buddhistákat elnyomó dél-vietnámi rezsim ellen tiltakozva. A képek bejárták a világsajtót.
A keleti blokkban Palach önégetése kapta a legnagyobb figyelmet, a halála utáni egy-két évben – bár a politikai motiváció egy sor esetben nem volt kimutatható – vagy harmincan akartak önégetéssel véget vetni életüknek. Köztük volt két magyar, Bauer Sándor ipari tanuló, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén gyújtotta föl magát, és az erdélyi Moyses Márton. Róla szól ez a a történet.
„Azt mondta, úgy akar meghalni, mint a prágai fiú.” Moyses Márton húga, Éva nyilatkozta ezt Benkő Levente Bűn volt a szó című könyvében. Mártont meghalni engedték ki a kórházból, miután testének kétharmada megégett. Az önégetése után három hónappal a veséje felmondta a szolgálatot. Éva így mondta el az utolsó óra történetét:
Halála előtt egy órával még szépen beszélgettünk, kérte a bocsánatot tőlem, hogy ilyen nagy bajt okozott nekem, kért, hogy bocsássak meg neki... Egyszer csak lehunyta a szemét, egy nagyot sóhajtott, és vége volt...
Kicsoda volt Moyses Márton, és hogyan került olyan helyzetbe 29 évesen, hogy ne lásson más kiutat, mint az öngyilkosságnak ezt az iszonyatos módját?
Moyses 1941-ben született az egy évvel korábbi második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerült Sepsiszentgyörgyön egy adótisztviselő apa és egy háztartásbeli anya gyermekeként. Két évvel később Nagyajtára költöztek, aztán a háború végén bekövetkezett az a tragédia, ami az egész család sorsát megváltoztatta. Egy kórházi kezelés alatt az ápolónővér a kórteremben fekvő két beteg injekcióját felcserélte. Az apa egy hétig élt még, beszélni már nem tudott, de tudata tiszta volt. Egy papírra leírta a feleségének: „Én evvel meghalok, Piroska neveld fel az árva gyermekeket.” 42 éves volt.
A család nagy nélkülözések közepette élt, az anya hiába kérte, nem kapott nyugdíjat a 26 évi szolgálat után meghalt férje után. Márton még nem volt 14 éves, amikor ő is meghalt. Mártonra és húgára, Évára Piroska nővérük vigyázott, a gyerekek az iskola mellett napszámba jártak dolgozni, hogy legyen mit enniük.
Amikor 1960. november 22-én a Securitate emberei letartóztatták az akkor már első éves egyetemista Moyses Mártont, négy vádpontot hoztak fel ellene. És mind a négy kapcsolódott az 1956-os magyarországi forradalomhoz.
A budapesti forradalom kitörésekor a 15 éves Márton Baróton járt középiskolába, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója. A diákok és a tanárok a forradalom lázában égtek, habár nyilvánosan nem volt szabad róla beszélni. Hallgatták a budapesti rádió híreit, este pedig, amikor minden elcsendesedett, a Szabad Európa Rádiót. Az iskolában és a munkahelyeken közben sorra tartották a kommunista gyűléseket, ahol a nyugat-európai imperialisták mesterkedésének állították be a magyarországi eseményeket. A szovjet csapatok november 4-én ugyan leverték a forradalmat, de Moyses Márton és három társa, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjamin, Kovács János úgy érezték, még tehetnek valamit. A tizenéves fiúk fogták magukat, és nekiindultak a Baróttól több száz kilométerre fekvő, szigorúan őrzött román–magyar határnak, hogy a forradalmároknak segítsenek. Józsa és Bíró Debrecenig jutott, ahol helyi családok fogadták be őket, ott éltek és dolgoztak, amikor fél évvel később az ÁVH azonosította, majd visszaküldte őket Erdélybe. A tiltott határátlépésért három-három év börtönbüntetést kaptak.
Moyses és Kovács eltévedt a határon, nem tudtak átjutni, és rövid bolyongás után úgy döntöttek, hazamennek. Moysest a baróti iskolából kicsapták, miután több napig igazolatlanul hiányzott. Mellesleg az iskolában, a tanárokat is beleértve, mindenki tudott a tervükről, mégis úgy tűnt, hogy a Securitate nem érdeklődik a fiúk iránt. Moyses végül még azon az őszön átkerült a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba, ahol senki nem tudott semmi biztosat a frissen érkezett fiúról, csak annyit, hogy valami 56-os dologba keveredett. És a csodájára jártak, mert nemcsak irodalomból volt kitűnő, hanem matematikából is tízest kapott.
Az eminens Moyses 1959-ben leérettségizett, majd egy évet kihagyott, mert kimerültség miatt az ideggyógyászatra került. A tehetséges diákot felvették a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol 1960. október elsején folytathatta tanulmányait.
Másfél hónap múlva, több mint négy évvel a magyar forradalom és balul sikerült határátlépési kísérlete után a Securitate letartóztatta a még mindig csak 19 éves fiatalembert. Benkő Levente a rendszerváltás után a kolozsvári katonai törvényszéken betekinthetett a Securitate korabeli dokumentumaiba, nyomozati és peranyagába. Feigl Vladimir szekusszázados a letartóztatást elrendelő parancsában megállapította:
A Moyses elleni perben négy főbb vádpont volt: az 1956-os szökése, a forradalom melletti kiállása, csak kéziratban létező versei, valamint a barátjával, Szokoly Elekkel folytatott levelezése.
Moysest első fokon – nem másért, mint a kimondott, leírt szóért – hét év szabadságvesztésre ítélték. Ügyvédje a védence idegbetegségére, illetve korai árvaságára hivatkozva fellebbezett. Jogerősen végül, tekintettel az egészségi állapotára, két év szabadságvesztést kapott.
A börtönévek alatt idegi tünetekkel többször kezelték kórházban, egyszer pedig egy cérnaszállal megpróbálta elvágni saját nyelvét. Azt mondta, azért tette, hogy ne tudjanak több vallomást kicsikarni belőle.
1962. november 22-én szabadult, de tovább nem tanulhatott, Nagyajtát, ahol húga, Éva viselte gondját, el nem hagyhatta. A helyi mezőgazdasági szövetkezet napszámosaként dolgozott. A hatvanas években visszahúzódó különcként emlékeznek rá a falubeliek. Különös dolgokkal foglalkozott, folklórt gyűjtött, többek között atomfizikai kérdések foglalkoztatták, ez ügyben levelezett is az illetékes román hatóságokkal, de senki nem vette komolyan. Ekkorra már alighanem elvesztette a realitásérzékét. Így vegetálta végig húszas éveit.
A hatvanas évek végén elindította a rehabilitációját, Nagyajtáról azonban továbbra sem mehetett el, és úgy érezte, figyelik. A terve az volt, hogy Brassóban fog gyári munkát keresni, közben beiratkozik az esti egyetemre matematikát tanulni. Végül 1970. február 14-én elfogadták a rehabilitációs kérelmét. Moyses Márton ekkor már egy napja kórházban volt rendkívül súlyos égési sérülésekkel.
Nagyajtáról sokan jártak be dolgozni a közeli Brassóba. Moyses már a rehabilitálása előtt, 1970 januárjában a téglagyárban talált munkát, az orvosi igazolása rendben volt, az iskolai végzettségéről szóló papírjával kellett visszamennie, hogy munkába állhasson.
Szakképzetlen munkásnak kérte felvételét, nehogy szemet szúrjon a Securitaténak, a személyzetis azonban, amikor meglátta az érettségi bizonyítványát, segédraktárnoknak akarta megtenni. Moyses veszekedni kezdett, nem tudta, hogy időközben már rehabilitálták, csak még az értesítést nem postázták.
Moyses otthagyta az irodát, vett egy liter benzint, a brassói pártszékház előtt a sáljával egy fához kötözte magát, és szembeöntötte magát a benzinnel. Amikor a lángok az arcába csaptak, vélhetően felemelte két kezét, hogy önkéntelenül is védekezzen. Leginkább az arca, nyaka, melle, karjai égtek meg, de úgy, hogy volt, ahol még az inak is kilátszottak.
1970. május 15-én halt meg, 17-én temették el Nagyajtán.
„Kilencéves voltam, amikor Moyses Márton felgyújtotta magát – mondja Benkő Levente történész, újságíró, aki 2002-ben Bűn volt a szó címmel könyvet írt a szerencsétlen sorsú férfiról. – Egy-két évig mi is Nagyajtán laktunk, én ott születettem, mivel édesapám ott focizott, rendszeresen visszajártunk, emlékszem, amikor a szüleim beszélték az esetet. A történteket teljes titoktartás övezte, csak a környékbeliek tudtak arról, hogy mi történt Brassóban. A rendszerváltás után Kovászna akkori, nagyajtai származású alpolgármestere, Miklós András írt néhány rövid felhívást a Háromszék című napilapba arról, hogy Moyses Márton kapja meg méltó helyét az emlékezetben. A lapnál dolgoztam, ott motoszkált a fejemben nekem is, elkezdtem adatokat gyűjteni, interjúzni, bírósági iratokat, secus személyi dossziékat átnézni. A könyvírást egyfajta kötelességemnek éreztem, mivel Moyses is nagyajtai volt, mint én. Újságírói, történészi munkám egyébként is erről szól: megmenteni az utókornak emlékeket, amik amúgy elvesznének. Így készítettem sok-sok interjút a második világháború hadszíntereit megjárt erdélyiekkel [Fogolykönyv] vagy örökítettem meg 56-os erdélyi történeteket [Volt egyszer egy 56]. Ezekben a könyvekben olyan emberek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.
A könyvben kulcsmomentum volt az azóta már elhunyt Éva néni szóra bírása. Gyerekkorom óta ismert, úgy éreztem, megkönnyebbült, amikor elmondta a testvére történetét, megmutatta a vele kapcsolatos fényképeket, dokumentumokat, leveleket, mindent. Ez a hagyaték most Éva néni lányánál van, aki unitárius lelkész Angliában.
Egy dolgot nagyon sajnálok. Éva néni megmutatta nekem azt a ruhát, amit Márton viselt, amikor felgyújtotta magát. Elővette nekem a szekrényből a zakót, a pantallót, a téli kabátot. A zakó nyaka volt nagyon elégve, mert a fejére locsolta a benzint. Ezt a ruhát kölcsönadta nekem, hogy kiállítsuk az Erdővidék múzeumában. A kiállítás után visszavittem Éva néninek, csakhogy ő azóta meghalt, a ruháról meg nem lehet tudni, hol van. Nagyon bánom, hogy visszaadtam.
Hogy mire vihette volna, ha nem gyújtja fel magát? Nem volt olyan állapotban, hogy egy egyetemet elvégezzen, de egy mesteriskolát, szakiskolát elvégezhetett volna. Arra is volt példa Erdélyben, hogy 56-os elítéltek később tovább tanulhattak, elvégeztek faipari, bútoripari mérnökit, technikumot, mesterit, kiváló szakemberekké váltak. Moyses nem lett volna tudós, lángész, de ha a szorításból kibontakozik, lehetett volna olyan munkája, amivel a köznek is jót tehetett volna.”
(Borítókép: Moyses Márton 1960. november 22-én, letartóztatásakor. Forrás: Háromszék, 2014. május / Arcanum adatbázis. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár)