Egy bostoni nővér macskája sértetlenül úszta meg a hatvanméteres zuhanást. A kutatók szerint evolúciós okokra vezethető vissza, hogy a macskák sokkal könnyebben veszik a zuhanásokat, mint más emlősök. A strapabíró állatok született túlélők; a rekordot egy New York-i macska tartja, aki harminckét emeletnyit zuhant.
A bostoni Brittney Kirk azért hagyta nyitva az ablakot a lakásában, hogy macskája, Sugar levegőzhessen. Az állat tizenkilenc emeletnyi magasságban sem érezte magát veszélyben, így – szándékosan vagy sem, de – kipottyant az ablakon. A füves felületre zuhant macskát a bostoni állatmentők azonosították a bőre alá ültetett mikrocsip segítségével, és visszajuttatták a sértetlen állatot Kirknek. A Boston Globe-nak nyilatkozó Kirk a macskát „kemény kiscicának” nevezte.
Steve Dale, a macskák viselkedésével foglalkozó szakértő az eset kapcsán megjegyezte, hogy Sugarnek nagy szerencséje volt: sok macska nem úszott volna meg ekkora esést komolyabb sérülés nélkül. Az állatok zuhanás után hajlamosak eltörni a lábukat, kitörhet a foguk, megrepedhet az állkapcsuk, de a tüdejük vagy a farkuk is megsérülhet és a veséjüket is összezúzhatják. Számos, nagy magasságból lezuhant macska pusztul el a sérülései miatt, annak ellenére, hogy minden más emlősnél ellenállóbbak a zuhanásokkal szemben.
A kutatók szerencsére nem hajlandók macskákat hajigálni épületek tetejéről, így nincsenek arra vonatkozó friss tanulmányok, hogy az esést milyen arányban élik túl az állatok. Korábbi viszont akad: egy New York-i állatklinika 1987-ben 132, nagy magasságból lezuhant macska esetét rögzítette. Az állatok kilencven százaléka túlélte a becsapódást, és csupán harminchét százalékuk szorult orvosi beavatkozásra. A rekorder egy harminckét emeletet zuhant macska, aki betonra esett: az állatnak csak a foga tört le, és bár a tüdeje is összeomlott, negyvennyolc órás megfigyelés után elhagyhatta az állatkórházat.
A biológusok szerint annak, hogy a macskák hatalmas zuhanásokat is képesek túlélni vagy sértetlenül megúszni, evolúciós és fiziológiai okai vannak. Jake Socha, a Virginia Tech egyetem biomechanikai kutatója szerint Sugar esete nem egyedi. Ha zuhanásról van szó, a macskák született túlélők: testfelületük viszonylag nagy – legalábbis a tömegükhöz képest –, így a zuhanást más emlősöknél nagyobb mértékben tudják lassítani. Lábuk hosszú és izmos, eséskor pedig szétterjesztik őket a testük alatt, ahelyett, hogy egyenesen lefelé szögeznék őket. Socha elmondta, hogy az állat teste jól elnyeli a rezgést, ebben pedig a zuhanás közben felvett testtartásnak is nagy szerepe van. Ha a macskák maguk alá feszítenék a lábukat esés közben, valószínűleg összetörnék a csontjaikat, így viszont a becsapódás keltette rezgést elnyelik az ízületek, a csontokat pedig kevesebb terhelés éri – írja a BBC.
Socha szerint a fán élő állatoknak létfontosságú, hogy túléljék a zuhanásokat, és evolúciós szempontból a macska is ezek közé tartozik. Bár a házimacskák és a kóbor macskák városi környezetben lakásokban vagy sikátorokban élnek, szinte csak annyiban különböznek a vadmacskáktól, hogy hajlamosabbak az elhízásra, és nincsenek olyan jó kondícióban, mint vadon élő társaik. A biológusok szerint természetes, hogy a fán élő állatok előbb-utóbb lepottyannak valahonnan, erre pedig a szervezetüknek is fel kell készülniük. A macskák, majmok és egyéb, fán élő állatoknak szokása rávetődni az áldozatukra, ilyenkor pedig elhibázhatják a támadást, eltörhet alattuk egy faág, vagy a szél is ledöntheti őket; nem meglepő, hogy a szervezetük képes túlélni a zuhanásokat.
A kutatók szerint a macskák teste extrém terhelést is képes elviselni, ez pedig zuhanás közben mutatkozik meg a leginkább. A macskák végsebessége zuhanás közben nem olyan magas, mint más állatoké. Két állatorvos, Wayne Whitney és Cheryl Mehlhaff egy 1987-es tanulmányban beszámolt róla, hogy egy átlagos méretű állat kiterjesztett végtagokkal ritkán gyorsul száz kilométer per órás sebesség fölé, míg egy ember ennél kétszer gyorsabban is zuhanhat. Andrew Biewener, a Harvard Egyetem evolúciós biológiával foglalkozó professzora szerint a macskák zuhanás közben szétterpesztett lába az ejtőernyők légellenállásához hasonló hatást kelt. A macskáknak tehát csakugyan nem kell akkora becsapódással számolnia, mint más állatoknak, de Biewener szerint nem tisztázott, hogy a testtartás milyen mértékben csillapítja a zuhanás sebességét.
A macska javára válik a remek tájékozódó képessége is. A kiválasztódás révén a macskában kifejlődött a természetes ösztön, amelynek segítségével képesek érzékelni, hogy merre van lefelé; ez a mechanizmus nagyon hasonlít az ember egyensúlyérzékéhez. Robert Dudley, a kaliforniai Berkeley Egyetem biológusa elmondta, hogy minden fán élő állatban megvan a korrekciós reflex, ami a térérzet javítása mellett az esést is biztonságosabbá teszi.