Amerikai tudósok patkánykísérleteiből arra lehet következtetni, hogy a lustaságra való hajlam genetikai eredetű. A feltételezés nem volt alaptalan, és ezt már korábbi kísérletek alapján is lehetett sejteni. Az egerekben már felfedeztek két olyan gént, amelyet kiiktatva amúgy fürge, több kilométer lefutására képes állatok tohonyákká váltak, és csak néhány métert tudtak szaladni.

A mostani kísérletek első szakaszában patkányokat helyeztek egy folyamatosan forgó kerékkel felszerelt ketrecbe: a szerkezetet arra használták, hogy mozgásra bírják a rágcsálókat. Hat nap után kiválasztották a 26 legmozgékonyabb, illetve a 26 leglustább patkányt, majd a két csoport tagjait tíz generáción át pároztatták egymás között, kiiktatva a keveredést. A kísérlet azt az eredményt hozta, hogy az első csoportba tartozó egyedeket tízszer gyakrabban lehetett rávenni a futásra, mint a másik csapat henyélésre fogékonyabb rágcsálóit.

A jelenség okának feltárására a kutatók összehasonlították az állatok izomsejtjeiben lévő, az energia előállításában és elraktározásában szerepet játszó sejtszervecskék, vagyis a mitokondriumok szintjét, a kísérleti példányok testi jellemzőit és genetikai profiljait. Michael Roberts, a Missouri Egyetem állategészségügyi intézetének a kutatója szerint a fizikai összetételben és a mitokondriumszintben alig találtak különbséget, de a két csoport tagjai közötti genetikai eltérések szembeötlők voltak. A rágcsálók agyának egy meghatározott részében elkülönített 17 000 gén közül a kutatók harminchatot azonosítottak olyan génekként, amelyek szerepet játszhatnak a fizikai tevékenység iránti fogékonyságban.

Roberts kutatócsoportja most arra összpontosít, hogy különválassza azokat a géneket, amelyek meghatározó funkciót töltenek be a mozgási motivációban. A kutatók remélik, hogy ha eredményeik alkalmazhatók lesznek az emberi biológiában is, az segíthet az egyre súlyosabb társadalmi problémát okozó túlsúlyosság leküzdésében.