Nem csillapodik a kutatók felháborodása az állami finanszírozási rendszer átalakítása miatt, az önálló OTKA megszüntetése sokak szerint a tudomány autonómiájának felszámolását jelenti. A kutatási pénzek elosztásáról mostantól egy kormányhivatal és Pálinkás József dönt. Központosítás, egyszemélyi döntések és a garanciák hiánya, szemben a kicsit több pénz reményével - dühös tudósok között jártunk.
„Az OTKA a magyar kutatási rendszer ékköve” — írta a European Science Foundation a magyar kutatásfinanszírozás fő intézményéről. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok nemzetközi átvilágítását november elején publikálták, eszerint az OTKA „a kutatói kiválóságra építve versenyképes, politikailag független, átlátható és részrehajlástól mentes” szervezet. Ugyanazon a héten nyújtott be Lázár János törvényjavaslatot az OTKA jelenlegi formájában való megszüntetéséről és egy kormányhivatalba való beolvasztásáról.
És lőn.
Az MTA alá besorolt OTKA a magyar tudomány fontos bázisa, az alapkutatásokra megítélt támogatások révén lehet sok fiatal kutatót alkalmazni, kreatív projekteket megvalósítani. Messze nem jutott ide elég, sokszor elhangzott, hogy háromszor több forrásra lenne szükség, de ez a pályázati rendszer idáig átláthatóan, nemzetközi sztenderdek szerint működött. Ennek vége: január 1-jén az OTKA összeolvadt a nála tízszer nagyobb Nemzeti Innovációs Hivatallal, NKFI néven.
A kutatók, mint azt a héten egy BUKSZ által szervezett kerekasztal-beszélgetés is mutatta, elkeseredettek és indulatosak. A Nyitott Műhelyben tartott teltházas fórumon kutatóintézetekből, egyetemekről, az MTA több osztályáról is ott voltak, és mindenki azt mondta: teljesen váratlanul érte őket a nagyszabású átalakítás, melyről október végén csak az OTKA honlapjáról szereztek tudomást.
„Tud-e valaki olyat a környezetében, aki vezető kutató, rektor, vagy más felelős adminisztratív pozícióban lévő tudós, és megkérdezték vagy beszéltek vele, tájékoztatták-e? Nem.” Váradi András biokémikus a jellegzetes tapasztalatot annak kapcsán idézte fel, hogy a kormány semmilyen előzetes konzultációt, háttérbeszélgetést nem folytatott.
Az egyeztetések hiányát Pálinkás József a Népszabadságban azzal indokolta, hogy az akadémiai szféra nem tudja felvenni „az államigazgatásban tapasztalható törvényalkotási sebességet”. A mostani beszélgetésen ezt többen cinikus válasznak minősítették, mely teljesen szembemegy a tudományos autonómia szempontjaival.
Ebben a történetben egyébként is Pálinkás a kulcsfigura.
A volt miniszter és MTA-elnök áll az egész finanszírozási szisztéma átalakítása mögött, ő az OTKA megszüntetésének/átalakításának/beolvasztásának valódi kezdeményezője. Az újabb kétharmados győzelem után, 2014 júniusában nevezték ki államtitkári fizetéssel kormánybiztossá, „a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal létrehozásával összefüggő feladatok ellátására”, most pedig Orbán őt nevezte ki öt évre az új szervezet, a 75-80 milliárd forint felett rendelkező NKFI elnökévé.
Míg korábban az OTKA a kormánytól független intézményként, átláthatóan működött, a jövőben formálisan nem a gondosan összeállított, szakmai önszerveződésre épülő bizottság, hanem Pálinkás József határoz majd a kutatások támogatásáról. A döntés előkészítésében - legalábbis egyelőre - támaszkodni fog az OTKA Iroda munkatársaira, akiket átvesznek, ők mostantól köztisztviselőként dolgoznak majd.
Pálinkás azt ígéri, hogy az OTKA egész eddigi struktúrája is megmarad, nem fogják felülről átírni a szakmai kollégiumok pályázatértékeléseit. A kutatók közül nagyon sokan azonban nem bíznak az ígéretekben, és az a gond, hogy a tudományos autonómia tiszteletben tartásában egyelőre valóban csak hinni lehet, azt ugyanis az új törvény egyáltalán nem garantálja.
Egyszemélyi döntésekre nem lehet alapozni egy ország idáig alapvetően jól működő tudománytámogatási rendszerét – mondta az Indexnek Kertész János akadémikus, az OTKA nemzetközi zsűrijének volt elnöke. A bírálók szerint senki nem képes egymaga átlátni az egymástól rendkívül különböző tudományterületeket: attól még, hogy valaki esetleg jó fizikus, nem ismerheti az élettudományok vagy a társadalomtudományok világát annyira, hogy megalapozott döntéseket hozhasson.
Ehhez képest az új törvény most Pálinkásnak külön biztosít egy jelentős pénzösszeget, melyről a pályázatoktól függetlenül, mindenféle korlátozás nélkül rendelkezhet: ez az NKFI költségvetésének 3 százaléka, úgy 2 milliárd forint. Ezenkívül Pálinkás véleményezési jogot kapott az MTA minden egyéb kutatási forrással kapcsolatos döntésében is, és az világos, hogy van elég hatalma ahhoz, hogy a véleménye nagy súllyal essen a latba.
A Pálinkásra szabott új támogatási struktúra ugyanúgy a centralizáción és kézi vezérlésen alapul, ami az MTA-elnöksége alatt is jellemezte a tudományos akadémiát. Akkor az akadémiai kutatóhelyek átszervezése, az ottani intézményvezetői kinevezések hasonló módon zajlottak, egyáltalán nem mindig közmegelégedésre. A fiatal kutatókat hazacsábítani kívánó Lendület Program is ugyanezen logika szerint működött. Pálinkás mellett most fel is hozzák azt az érvet, hogy a sokak által dicsért Lendületet is ő találta ki, ahogy a támogatottakról is többnyire őmaga döntött, és a program bevált.
Mások éppen ebben látják a tévedését: Havas Attila, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója szerint „már a Lendület is a valós tudományos stratégiát helyettesítette, ez egy súlyos szereptévesztés”. Az e véleményt vallók szerint Pálinkás azt hiszi, hogy az egész magyar innovációt és tudománypolitikát hasonló módon, egyszemélyi döntésekkel tudja megreformálni. Magyar szinten nagy összegekről dönthet egy nagyon erősen központosított intézmény élén, az autonómiájára különösen kényes közegben.
Még annak is örülni kell, hogy a volt MTA-elnök személyében legalább olyasvalakinél lesz a kassza kulcsa, aki elkötelezett a tudomány felé — mondják többen. De ő sem lesz örökké, és ebben a pillanatban hiányoznak a törvényi garanciák, melyek szükségesek lennének a hosszabb távon is biztos, kiszámítható működéshez.
Mi lesz, ha mondjuk egy Lázár típusú figura egyszer úgy gondolja, hogy érdemes lenne lenyúlni ezt a keretet?
— hangzott el a kérdés a kutatói vita egyik hallgatójától.
Azt senki nem vonja kétségbe, hogy Pálinkás József ki fog állni az alapkutatások mellett. Korábban, 2001-ben még miniszterként, majd 2007-ben MTA-elnökként ő harcolt ki valamivel több pénzt a súlyosan alulfinanszírozott OTKA számára. Most is arról szól az ígéret, hogy az új szisztéma több pénzt jelent - emiatt a konzervatív tudósokat tömörítő Professzorok Batthyány köre lelkesen üdvözölte is az új felállást. Az induláskor épp Pálinkás által elnökölt szervezet részéről Náray-Szabó Gábor akadémikus vette védelmébe a kerekasztalon Pálinkás koncepcióját. A kémikus szerint a nem túl erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező MTA-nál jobban képviselheti ezentúl a kutatóhelyek érdekeit az új hivatal, ami tudományos minisztériumként működik majd gyakorlatilag .
Arra Náray-Szabó sem adott választ, hogy ha a cél a több támogatás, miért nem lehetett ezt a régi rendszerben, az OTKA-n keresztül folyósítani. Legfőbb érve a kétharmados felhatalmazásra való állandó hivatkozást kristálytisztán megjelenítő „az rendeli a muzsikát, aki fizeti a zenészt” volt, de ez elég hangos ellenkezést váltott ki a közönségben.
Kertész János elmondása szerint Európában mindenhol független alapok döntenek az állami kutatási pénzek odaítéléséről, olyan is csak Romániában van, hogy nem különítik el az alapkutatások támogatását az alkalmazott kutatásokétól. Mostantól nálunk éppen ez lesz a helyzet: félő, hogy az NKFI-ben ezeket egymással és az innovációs támogatásokkal is együtt kezelik majd. Ez azért nem szerencsés, mert az alapkutatások hosszú idő után tudnak gazdaságilag is hasznosulni, és egészen más hozzáállást igényelnek, mint az innováció.
Nem véletlen, hogy különösen a bölcsészek tartanak az új rendszer anyagi következményeitől. Talán nekik jelentette idáig a legtöbbet az OTKA intézményi szempontból csekély, alkalmanként jellemzően csak néhány milliós támogatása, amit most közvetlen veszélyben látnak. A kormányzat idáig sem nagyon adta jelét annak, hogy elismerné a humán tudományok jelentőségét, kulturális szerepét, és náluk látszik legkevésbé az anyagi megtérülés lehetősége is. Mostantól pedig már az új intézmény neve sem utal arra, hogy például a Kosztolányi-életmű filológiai feldolgozásának támogatása hogyan illeszkedne az NKFI profiljába.
Az OTKA beolvasztásától a tudományos függetlenséget féltő kutatók bizalmát nem lenne könnyű visszaszerezni, és erre nem is nagyon tesz egyelőre lépéseket az új kormányzati szerv. Az ügyről Kertész Jánossal a Nature-ben is író Váradi András az Európai Akadémia három másik tagjával együtt levélben kérte Pálinkás Józsefet, hogy az új szervezet működéséről is kérjen nemzetközi átvilágítást, amiből kiderülhetne, megmaradnak-e az átlátható, pártatlan működés feltételei. A kérésre nem reagált az NKFI elnöke.