Az író imponáló nagyságú filozófiai, pszichológiai és eszmetörténeti anyagot dolgoz fel, és ami még fontosabb, ezt a nagyközönség számára is élvezetes stílusban teszi.

– írja a Pszichedelikumok és spiritualitás fülszövege. Az imponáló nagyság stimmel, de a közönség élvezetével kapcsolatban vannak kétségeim. Persze, ha egy könyv azt ígéri, hogy vallásfilozófiai és társadalomtudományi szempontból elemzi a pszichedelikus drogok hatását és kultúrtörténetét, a végeredmény nyilván kevésbé lesz lendületes olvasmány, mint a Brumi Mackóvárosban.

A könyv alig 120 oldalas, de a hivatkozások, a kulturális és tudományos referenciák száma elképesztő, és a könyv nyelvezete is inkább akadémiai, mint szépirodalmi. Csak az olvassa, aki felkészült az olyan mondatokra, mint

az alapvető episztemológiai és egyben ontológiai kategória, amely túl van a tapasztalat szubjektív és objektív dimenzióin, a „hús”, a maga erezetével, a tapasztalás pedig nem szintetizáló természetű, hanem differenciáló tagolódás.

Mégis, igen fontos, mondhatni hiánypótló monográfiáról van szó. A 120 oldalban Szummer Csaba ritkán látott alapossággal mutatja be és helyezi kontextusba az LSD, a meszkalin, a DMT, a pszilocibin, a varázsgomba és az ajahuaszka vallási és kultúrtörténetét, illetve társadalmi hatásait. És a téma iránt érdeklődők a könyv hétoldalas irodalomjegyzékéből gond nélkül kiválogathatnak egy kisebb könyvespolcnyi olvasnivalót.

A CIA-től az ősvallásig

Az ősi kultúrák, a dél-amerikai vallások már évezredek óta használnak enteogéneket, de a nyugati elterjedésükre sokáig várni kellett. A legnagyobb lökést az LSD feltalálása adta. A CIA az ötvenes években az Egyesült Államok több városában, legalább 80 helyen végzett kísérleteket a szerrel, majd később a pszichiátria is foglalkozni kezdett vele. (Dr. Ujváry István vegyész felidézte, hogy 1956 után Magyarországon több évig úttörő humán kutatások és kísérletek folytak az akkori Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben az akkoriban izolált DMT-vel, illetve a biokémilag stabilabb, hosszabb hatástartamú homologonjaival, például az N,N-dietiltriptaminnal.)

Az enteogénekkel világszerte rengeteg tanulmányt végeztek; Szummer könyvének aktualitását épp az enteogénekkel végzett modern kori kísérletek adják. A törvényi szabályozás akkoriban jóval megengedőbb volt, mint ma, ráadásul a svájci Sandoz gyógyszertár, ahol Albert Hofmann 1938-ban először szintetizálta az LSD-t, bárkinek küldött az anyagból, aki kísérletezni akart vele.

A CIA viszont nem tudta ellenőrzése alatt tartani az LSD-t. A szer idővel kikerült az utcára, nem kis részben az ő közreműködésükkel. Az azóta nyilvánosságra hozott ötvenes évekbeli jelentésekben azt írták, hogy

a CIA-hez nem köthető csoportok, különösképpen a nyugati parton, rászoktak a kábítószer használatára vallási kísérletezgetés céljából.

Ez volt az ellenkultúra nulladik órája; ennek a történetét dolgozza fel a Pszichedelikumok és spiritualitás 1. része (A kulturális környezet: a pszichedelikumok és az ellenkultúra). Szummer leírja, hogy már Albert Hofmann, az LSD-t először szintetizáló svájci vegyész is felismerte a szerben rejlő potenciált; hogy a lélek mélységeinek feltárásával megteremtheti egy új vallásosság alapjait a modern nyugati világ számára. Nagyjából ugyanezt hirdették az ellenkultúrához tartozó értelmiségiek is: Timothy Leary, a Harvard pszichológiaprofesszora; Aldous Huxley brit író; Allen Ginsberg beatköltő; illetve a többi pszichedelikus próféta.

Szummer a pszichedelikus szerek által kiváltott transzállapotot „kvázi misztikus” élményként említi, az enteogének hatását párhuzamba állítva az ősi és modern vallások rítusaival. A hallucinogének hatása alatti víziókban gyakran feltűnnek az ősi azték építészetre jellemző formák, a katolikus templomok színes üvegablakaira emlékeztető mintázatok, vagy a hinduizmusból ismert sokkarú lények, élénk színek és alakzatok.

A könyv felidézi Agostino Steucót, a Vatikán egyik könyvtárosát, aki 1540-ben használta a perenniális filozófia kifejezést – ezt később Huxley is átvette Az örök filozófia című könyvében. A perenniális filozófia lényege, hogy

minden vallásnak közös eredete van egy örök (vagy ősi, eredeti) tanban, amely azután különféle formákat ölt magára, például a zoroasztriánus vagy a platonikus vallás, illetve a kereszténység alakjában.

Ezt élhetik át azok, akik kipróbálják a hallucinogén szereket; az ilyenkor kialakuló tudatállapotot sokan rokonítják a vallási révülettel. A könyv második részében Szummer megemlíti, hogy „a vallási élmények mindig feltételezik az éber-normál tudatállapottól való eltávolodást, azaz valamilyen módosult tudatállapot (MTÁ) elérését”. Majd később: „A vallásos élmény [...] tehát mindig feltételez valamilyen MTÁ-t, a vallásos rituálék elsődleges funkciója pedig nem más, mint ennek az MTÁ-nak az előidézése.”

A módosult tudatállapot jellege nyilván a rituálé jellegétől függ: ez lehet ima, meditáció, böjtölés, kántálás, transztánc, dobolás, vagy izzasztókunyhó. De a pszichoaktív szerekhez hasonló hatáshoz egyikre sincs szükség: ott van például Eben Alexander, az életveszélyes agysérülést szenvedett sebész esete, aki szintén Istennel való találkozáshoz hasonlította a kómában töltött napjait. 

A harmadik nagy vallásos ébredés

William James, a Varieties of Religious Experience szerzője a transzcendentalizmusban, vagyis a közvetlenül megélt vallásos élményben hitt; ő a kéjgázzal hozta magát révületbe. James úgy látta, a hagyományos templomi-felekezeti vallásosság csak másodlagos élmény lehet a közvetlenül megélt, személyesen megtapasztalt spirituális élményszerzéshez képest.

A nyugati parti ellenkultúra vezéralakjai ugyanezt hirdették; a pszichedelikus forradalom és a keleti vallások amerikai térnyerése nem kis részben Huxley, Leary és a többi pszichedelikus guru hatásának köszönhető. Az Egyesült Államok még ma is a világ egyik legvallásosabb országa, és ez a pszichedelikumok elterjedése után sem változott meg, csak az intézményesített vallás helyett az egyéni spirituális élményekre helyeződött a hangsúly. Az újságíró Tom Wolfe nem véletlenül hívta a hippimozgalmat Amerika „harmadik nagy vallásos ébredésének”.

Fontos: a Pszichedelikumok és spiritualitás a felsoroltak ellenére sem buzdít a hallucinogén kábítószerek kipróbálására. Éppen ellenkezőleg. A könyv első oldala is arra figyelmeztet, hogy ezeket az anyagokat csak pszichedelikus képzettséggel rendelkező terapeuták jelenlétében lehet használni, de ilyeneket több évtizede nem képeznek. 

Szerencsére ez változóban van. A legújabb amerikai hatástanulmányok eredményei biztatók,  a Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatásáért (MAPS) 2014 óta képez MDMA-pszichoterapeutákat, A Debreceni Egyetem két kutatója, Frecska Ede és Szabó Attila nemrég közösségi finanszírozással próbáltak támogatókat szerezni a DMT-vel folytatott kísérletekhez – sikertelenül.

Az 1970-es, Richard Nixon által bevezetett Controlled Substances Act óta az LSD és a pszichedelikumok tiltólistán vannak, kizárólag tudományos célú kísérleteket lehet velük folytatni. A szerek utcai forgalmazása drogdílerek kezébe került, és ezért az egyes anyagok összetétele, adagolása és hatása kiszámíthatatlan. A téma szakértői épp ezért nem ajánlják, hogy bárki szakértői felügyelet nélkül kísérletezzen az enteogénekkel.

Az LSD-terápiák szakértője, Sztanyiszlav Grof úgy látta, az Egyesült Államokban azért tiltották be a szert, mert az a fennálló társadalmi rendet veszélyeztette. Az ellenkultúra lendülete – a vietnami háború elleni tömegtüntetésekkel, a meglévő értékrenddel való szembefordulással, a rockkoncertekkel és a keleti vallások elterjedésével – csakugyan megállíthatatlannak tűnt; egyszerűbbnek tűnt bűncselekménynek nyilvánítani a hallucinogének használatát. Vagy ahogy Feldmár András mondta egy előadásán:

Szóval szerintem, hogy az LSD-t valószínűleg azért tartják olyan rettenetes orvosságnak, és azért tiltják mindenáron, mert az, aki használja, rájön arra, hogy soha többé nem akar engedelmeskedni senkinek, csak az Istennek. Még akkor is, ha nem hisz Istenben, mert Isten alatt nem azt az öreg szakállast értem, hanem azt, akinek mindannyian részei vagyunk. [...]  Aki LSD-t vesz be, az nem akar katona lenni. Most már értitek, hogy miért nem legális LSD-t venni, s miért tiltja be a kormány.

Nem csoda, hogy ilyen előzmények után Timothy Learyt Nixon Amerika legveszélyesebb emberének tartotta, ő ugyanis az LSD tömeges elterjesztéséért harcolt, érvelt és küzdött egész életében.

A lelkesedését viszont nem mindenki osztotta:

• Jean-Paul Sartre 1935-ben, a Le Havre-i Saint-Anne Kórházban kapott meszkalininjekciót, de szörnyű víziókat látott tőle, és – nem biztos, hogy ennek hatására, de – hónapokig szenvedett a depressziótól.
• William Burroughs, aki eleinte Leary belső köreihez tartozott, nem volt vevő a kozmikus örömre: ahogy fogalmazott, „a kozmikus tudat és szeretet egy másodvonalbeli, B-kategóriás szemét”. Ő nem a pszichedelikus víziókban hitt, hanem az önfejlesztés fontosságában. (Aztán megírta A narkóst, és 83 éves koráig heroinozott.)
• Carl Gustav Jung – írja Szummer – azért tartózkodott a pszichedelikumoktól, mert úgy látta, hogy azok összezavarják a psziché természetes érési-fejlődési folyamatát.
• Arthur Koestler regényíró szerint a pszichedelikus drog legfeljebb a valódi misztikus élmény illékony pótszere (Ersatz) lehet. "Nem kétséges, hogy ez csodálatos [...]. De hamis, Ersatz. Instant miszticizmus [...], nem rejlik benne valódi bölcsesség. A múlt éjjel megoldottam a világmindenség titkát, ma reggelre azonban már elfeledtem, hogy mi volt az.
• Abraham Maslow pszichológus – a Maslow-piramis megalkotója – nem hitte, hogy az enteogének által kiváltott misztikus élmény nem valódi, és Junghoz hasonlóan azon a véleményen volt, hogy az enteogénekkel a szerhasználók átugranak bizonyos, a személyiségfejlődéshez fontos lépcsőfokokat.

„Mint látható, azok a szerzők, akik szkeptikusak a pszichedelikus élmények spirituális minőségével kapcsolatban, elsősorban az élmény tünékeny voltát hangsúlyozzák, és az integráció elé tornyosuló gigászi akadályokat” – írja Szummer a könyv 3. fejezetében (Vissza a földre: a bad tripek és a pszichedelikus élmény). A szerző idézi a Leary köreihez tartozó Huston Smith-t, az egyik legjelentősebb amerikai vallásfilozófust, aki szintén arra figyelmeztetett, hogy nem szabad összekeverni az egyszeri élményt az élmény tudatos integrációjával. Smith szerint

az enteogének igazi vallási jelentősége abban áll, hogy ne egyetlen vallási élményt hozzanak létre, hanem egy teljes vallásos életet katalizáljanak.

Az élmények feldolgozását, a tapasztalatok beépülését a mindennapi életbe viszont megnehezíti, hogy a pszichedelikumok használata mögött nincs egy egységes intézményrendszer: se vallás, se terápiás kezelés. Huston Smith szerint ezen egy enteogén egyházhoz való tartozás segíthet; Szummer úgy látja, a szerek használatát szakmai keretek között, pszichiátriai szakemberek és segítők kontrollja mellett kéne újra legalizálni.

Akárhogyan is: ha a kapott élmények nem rögzülnek, hanem csak egyszeri alkalomra szólnak, az nem megvilágosodás, csak rekreációs droghasználat. Ersatz – ahogy Koestler mondaná.