A maja naptár után az elsuhanó aszteroidáktól rettegnek az arra fogékonyak. A történelem tele van világvége jóslatokkal, amely a modernebb időkben globális természeti jelenségektől való félelemmé változott. Nézzük, mitől féltünk az elmúlt évtizedekben, néha joggal, de sokszor alaptalanul?
Azt gondolnánk, hogy maja világvége jóslat után már nem riogatnak világvégével a magukat jól tájékozottnak hitt emberek, de tévedünk. Szinte minden hónapra jut egy-egy világvége jóslat, szerencsésebb időszakokban akár hetente retteghetnek az erre fogékonyak.
Világvégétől félni nem új keletű divat, több száz világvége jóslatot élt már túl az emberiség. A világ pusztulásától tartottak az ókori rómaiak, amikor azt hitték, hogy városuk alapítása után 120 évvel elpusztul. A keresztények a 400-as, az 1000-es és az 1033-as évtől is paráztak. Az egyik első csillagászati világvége 1186. szeptember 15-re tette a világvégét, mert mind a hét akkor ismert égitest (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz) egy időben fog tíz fokon belül állni.
Később féltek vízözöntől, ami Londont árasztotta volna el 1524-ben. Olyan jóslat is volt, hogy Krisztus Strasbourgban jelenik meg és 144 ezer embert megment, a többi tűzvészben pusztul el. Rettegve várták az 1666-os évet is, mert abban ugye a 666 szerepel. Ennek a jóslatnak jókora lökést adott az 1666-os londoni tűzvész, amely majdnem az egész várost elpusztította.
De nem csupán a vallások privilégiuma a világvégétől való félelem. A huszadik század elején a Halley-üstököstől féltek, amely az akkori vélekedés szerint olyan közel kerül a Földhöz, hogy a csóvájában észlelt mérgező gázok katasztrófát idéztek volna elő a Földön. Még mindig a huszadik század elején járunk, ekkor jósolta azt egy meteorológus, hogy 1919. december 17-én hat bolygó együttállása olyan mágneses áramot kelt, hogy hatalmas robbanásokkal kilyukad a Nap és elnyeli a Földet. Ilyen bolygóegyüttállásos rettegés azóta többször is előfordult.
A rettegésnek nincs vége, csak az elmúlt hetekben több világvégét éltünk túl. Szeptember 22-én vagy 29-én, vagy valamikor a két időpont között (ne várjunk lehetetlent, egy világvégét nem olyan egyszerű megjósolni) egy aszteroidának kellett volna becsapódni a Földbe, ezt egyébként annyira felkapták a bulvárlapok, hogy a NASA-nak közleményt kellett kiadnia, hogy semmi sem csapódik be.
Ezek azok a világvége jóslatok, amelyek miatt az arra fogékonyak folyamatos rettegésben töltik életüket, de a józanabbak csak legyintenek. Vannak, illetve voltak olyan félelmek is, amelyek hosszú évekig, sőt évtizedekig benne éltek a köztudatban, és volt valóságos alapjuk. Ezeknél ha nem is világvégétől félt az emberiség nagy része, annyi igaz volt belőlük, hogy aggodalomra adtak okot.
Az elmúlt fél évszázadban nagyon sok mindentől rettegtünk, ilyen volt az olajkészletek kimerülése, világjárványok, ózonréteg elvékonyodása, savas esők, gyilkos méhek, Y2K, még mini jégkorszaktól is féltek sokan, pedig ennek aztán semmi tudományos alapja nem volt.
Az egyik legemlékezetesebb félelem az ózonlyuk kialakulása volt, a katasztrófa elkerülése pedig az emberiség egyik sikertörténetévé lépett elő. Az ózonréteg a földfelszín felett 13-15 kilométerrel öleli körbe a Földet. Az ózon képes elnyelni az ultraibolya sugárzást, ami elengedhetetlen fontosságú az élet szempontjából. Ózonréteg hiányában ugyanis károsodhatnak a sejtek az ultraibolya sugárzás miatt, nő a szürkehályog, a bőrrákos megbetegedések kialakulásának esélye. Egyes állat- és növényfajok kipusztulhatnak, katasztrofális láncreakciót indítva el az élővilágban.
Az ózonréteget különböző termelőtevékenységek melléktermékei pusztítják, de a legveszélyesebbek aeroszolos spray-kben lévő gázok és a fluorkarbon gázokkal (CFC gázokkal) működő hűtők voltak. A CFC gázok ugyanis nagyon nagyon lassan bomlanak el és a sztratoszféráig eljutva kettébontják a három oxigénből álló ózont.
Az ózonréteg az Antarktisz felett a legvékonyabb, mert a Földön ott a leghidegebb a levegő. Komoly fenyegetést jelentett ez a nyolcvanas években, a szakemberek azzal riogattak, hogy a jövőben nem lehet majd napszemüveg és egész testet védő ruházat nélkül napra menni. Ez olyan konkrét fenyegetettséget jelentett, hogy világméretű összefogás született a vészhelyzet elhárítására.
A megoldás viszonylag egyszerű volt, csökkenteni kellett a CFC gázok levegőbe jutását. Az erről szóló ENSZ-egyezményt valamennyi tag aláírta, ilyen korábban még nem történt. Ráadásul nagyon komolyan be is tartották az egyezményt, ma már szinte egyáltalán nem használnak ilyen technológiával készült dezodorokat vagy hűtőket. Az összefogás hatására az ózonréteg vékonyodása megállt, sőt vastagodni kezdett. Az előrejelzések szerint pedig 2080-ra vissza is áll az Antarktisz feletti réteg vastagsága az 1950-ben mért szintre.
A nyolcvanas években a savas eső volt soron, amely elpusztította az erdőket. Sokkoló képek tömegei jelentek meg az újságokban a lecsupaszított erdőkről. Egyes német tudósok annyira belelovalták magukat a savas eső okozta károkba, hogy azt állították, a folyamat visszafordíthatatlan.
A savas eső megváltozott pH értékű csapadék, természetes úton is kialakulhat, de az akkori tömeges erdőpusztulást emberi tevékenység miatt kialakult savas eső okozta. Szén-dioxidból létrejövő szénsav gyengébb savasodást okoz, a kénsav és s salétromsav azonban már akár 2,4 pH-értékű savasodást is okozhat, ami jóval alatta van az 5,6 pH-s határnak. A gyárak és a belső égésű motorok a katalizátorok elterjedése előtt például jelentős részét adták a szennyeződésnek.
Savas esők jellemzően az iparvidékeken alakultak ki. Az időjárási hatások miatt azonban más területeknek is jutott a káros hatásokból. Kutatások például bizonyították, hogy a Norvégiában és Svédországban hullott savas esők főleg Angliából és az iparosodott Európából származnak. Hosszabb távú hatás a természetes vizek savasodása, ami miatt kipusztulhat egyes tavak élővilága. Először a halak legfőbb táplálékát adó planktonok mennyisége csökken, majd később a halak is pusztulni kezdenek. A nyolcvanas években Észak-Amerika tavaiban ilyen halpusztulást figyeltek meg. De a skandináv országokban olyan tavak is vannak, amelynek élővilágát teljesen elpusztította a savasodás.
A problémák hatására az Egyesült Államokban 1970-ben életbe lépett Levegő Tisztasági Törvény előírja, hogy minden újonnan épülő erőműnél gázszűrő berendezést kell üzembe helyezni, amely csökkenti a kéndioxid kibocsátást. 1990-ben tovább szigorítottak ezen a törvényen. Manapság a káros anyagok kibocsátásának visszaszorítása miatt a probléma már egyre kevésbé érinti a fejlettebb országokat, a probléma áttolódott Kínára, a volt Szovjetunió országaira.
Még mindig a hetvenes években járunk, ekkor a Föld tartalékainak kimerülése miatt is izgult a fejlettebb világ. Még Jimmy Carter amerikai elnök is azt mondta egyik tévébeszédében 1977-ben, hogy a következő évtized végére az emberiség teljesen feléli a Föld ásványi tartalékait. Az elnök a kőolajra gondolt akkor, ami nem véletlen, négy évvel voltak akkor az első olajválságtól, amikor az OPEC országok a kőolaj árát nagyon rövid idő alatt a négyszeresére emelték. Ezzel rádöbbentették a nyugati gazdaságokat, hogy mennyire függnek ettől az egy nyersanyagtól. A kőolaj tartalékok meghatározására bonyolult elméletek születtek az elmúlt évtizedekben, de annyit azért leszögezhetünk, senki nem képes pontosan megmondani, meddig lesz elég a kőolaj mennyisége. Az biztos, hogy nem végtelen ideig.
Soha nem múló félelem a világjárvány valamilyen régi vagy új, addig nem ismert vírus miatt. Mindenki emlékszik a néhány évvel ezelőtti H1N1-rettegésre, amikor a világ lakosságának nagy része beoltatta magát az új influenzavírustól való félelem miatt. De a rettegés már a hetvenes években jelen volt, akkor éppen a változatosság kedvéért a sertésinfluenzától féltek. Az Egyesült Államokban 1976-ban például annyira komolyan vették a járványt, hogy a Ford-adminisztráció több millió amerikait beoltatott. Azóta néhány évente felbukkannak olyan járványok a világ különböző pontjain, amitől rettegni lehet, emlékezzünk csak a SARS-ra, a kergemarhakórra vagy az ebolára. A veszély akár valós is lehet, de semmi nem támasztja alá, hogy mostanában több esély lenne egy világméretű járvány kitörésére, mint a történelemben eddig.
Egy ilyen felsorolásból nem maradhatnak ki az afrikanizált méhek, köznapibb nevükön, gyilkos méhek. Az afrikanizált méheket egy brazil tudós hozta létre az ötvenes években az európai és afrikai méhek keresztezéséből. A célja az volt, hogy növelje a méhek méztermelését. A kísérlet balul sült el és 26 méhraj elszabadult.
A probléma az afrikanizált méhhel, hogy erősen invazív faj, előbb Dél- és Közép-Amerika, később Észak-Amerika nagy részét is meghódították. Gyilkos jelzőjüket azért kapták, mert sokkal erősebb a védekező ösztönük, veszély esetén nagyobb valószínűséggel támadnak, ráadásul kitartóak is, a támadót több száz méteren keresztül képesek üldözni. Mérgük nem erősebb az európai méhek mérgénél, de mivel egyszerre többen támadnak, több a halálos áldozattal járó támadás. A tapasztalatok alapján leggyakrabban elvadult méhek okoznak halálos balesetet, de ezeket azért kordában lehet tartani.
Amikor a méhek elérték az Egyesült Államokat, a lakosság szinte pánikba esett. Azóta megbízható módszereket dolgoztak ki ezen méhek kordában tartására, például az anyakirálynő kicserélésével, a szaporodás ellenőrzésével, a régebbi méhrajok védelmével. Az emberek azonban tényleg féltek a méhektől és hisztéria kialakulására egyes filmek is ráerősítettek (például a Swarm, Rajzás).
A méheknél maradva nem mehetünk el amellett, hogy manapság attól fél az emberiség, hogy kihalnak a méhek. Nem is telhet el egy hónap sem újabb riogató tanulmány megjelenése nélkül. De úgy tűnik, mindig van valami, ami a földi élet törékenységére hívja fel a figyelmet.