Pár évtizede még jó ötletnek tűnt teleépíteni óriási vízerőművekkel Afrikát, azóta már nem olyan biztosak ebben a szakemberek. A megaprojektek őrült drágák, nem hozzák vissza az árukat, és a klímaváltozás miatt komoly veszélyforrások is. Az egyik legnagyobb a Zimbabwe és Zambia határán álló Kariba-gát, amelyről már az építése alatt kiderült, hogy alultervezték, és évek óta az összedőlésétől tartanak, ha jön egy nagyobb áradat. Hogy lehet, hogy akkor most mégis a kiszáradás fenyegeti, éhínséggel és áramkimaradásokkal kísérve? A rövid válasz: El Niño.
A Zambézi folyón felépített, Zimbabwe és Zambia határán fekvő Kariba-gátat 1955-ben, még a gyarmati időkben kezdték építeni, és 1959-ben adták át. Az építését a Világbank finanszírozta, hogy áramellátást biztosítson a régió rézbányászatának. A 128 méter magas és 579 méter széles gát mögött kialakított mesterséges Kariba-tó a maga 180 köbkilométeres kapacitásával a világ legnagyobb víztározója.
Már ha nincs épp a kiszáradás határán, mint most is, amikor tíz százalék körül áll a vízszint. A soha nem látott szárazság miatt félő, hogy a tározóra épülő vízerőmű áramtermelését is le kell állítani, márpedig ez a két ország áramfogyasztásának majdnem a felét biztosítja. Viszont legalább addig se omlik össze a gát.
Az a helyzet, hogy a Kariba-tónál mindkét szélsőség katasztrófával fenyeget, márpedig szélsőségekből nincs hiány az utóbbi időben:
Most éppen a szárazság jelenti a közvetlenebb veszélyt. A mélypontot január közepén érte el a tó, akkor a vízszint a teljes kapacitás 12 százalékára apadt (összehasonlításképp: tavaly ugyanekkor 53 százalékon állt).
Ez 477,25 méteres tengerszint feletti magasságot jelent, márpedig a Zambézi Vízhatóság szerint a víztározó tavat úgy tervezték, hogy 475,50 métertől üzemeljen. Február elején kilenc hónap után először emelkedett valamelyest a vízszint, de a helyi hatóságok szerint ez csak arra elég, hogy a közvetlen katasztrófát elkerüljék.
Az ENSZ szerint 14 millió embert fenyeget éhínség, Zambia Dél-Afrikától kölcsönöz áramot, hogy fedezni tudja a szükségleteit, Zimbabwe pedig február elején katasztrófahelyzetet jelentett. Közben az áramkimaradások – Afrika más országaihoz hasonlóan – már politikai feszültséget is szülnek. Ráadásul januárban a gáthoz veszélyesen közel egy 4,6-os erősségű földrengést is mértek, amely csoda, hogy nem okozott benne kárt.
A gát tervezésénél persze az időtállóságra is gondoltak a mérnökök, csak az a gond, hogy a számításokhoz mindössze három évtizednyi adat állt rendelkezésre a Zambéziról, ami nem feltétlenül elég ahhoz, hogy jövőbiztos megoldást építsenek rá. Ebben az esetben ez elég gyorsan be is bizonyosodott: a folyó már az építés alatt, 1957-ben akkora áradással lepte meg őket, amely a legdurvább forgatókönyv kétszerese volt. Jobb híján menet közben megnagyobbították az árapasztót, hogy bírja az extra terhelést. Aztán jött az 1958-as ár, amely még az egy évvel korábbira is ráduplázott, és a mai napig a legnagyobbnak számít a Zambézin. A gátat akkor újra átszabták, de ebből azért már látszik, hogy ez így elég esetleges megoldás. Végül 1959-ben adták át, épp abban az évben, amikor a francia tervező, Andre Coyne egy másik építménye, a franciaországi Malpasset-gát összedőlt, két falut és 423 emberéletet elpusztítva.
A zsilipeken átfolyó víz az azóta eltelt évtizedek alatt egy majdnem száz méter mély lyukat vájt ki a gát alapjánál. A mélyedés széle egyelőre negyven méterre van az alapzattól. Ha eléri, a gát valószínűleg összedől. Ezért már a kilencvenes évek óta a hat zsilipből maximum hármat nyitnak ki egyszerre. Kérdés, hogy mihez kezdenek majd, ha jön egy akkora áradás, amelyet a három zsilip már nem tud elvezetni.
Ha a gát tényleg összedőlne, a kitörő víztömeg négyszer akkora lenne, mint az 1958-as rekord. Ez a mennyiség egyes becslések szerint elég lenne ahhoz, hogy a folyó következő nagy gátját is ledöntse Mozambikban, ötszáz kilométerrel lejjebb. De nemcsak más gátak, hanem legalább három millió ember is útban lenne az áradásnak, ők jobb esetben az otthonukat és a földjeik termését, rosszabb esetben az életüket vesztenék el. És egyszerre 12 dél-afrikai ország áramtermelési kapacitásának olyan negyven százaléka is elpárologna.
De hogy lehet, hogy most épp a szárazság pusztít, mégis három bekezdés óta másról sincs szó, mint az árvízről? Úgy, hogy a Zambézira alapvetően is jellemző az extrém vízszintingadozás. Erre jön még ráadásként a klímaváltozás, amely az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint Afrikában a Zambézi-medencét viseli meg leginkább [pdf], és még az eddiginél is extrémebb ingadozás várható, pusztítóbb áradásokkal és súlyosabb apályokkal. Ennek egyik fő motorja az El Niño nevű éghajlati jelenség, amely rég nem volt olyan erős, mint mostanában: a hatása Kaliforniától Indonéziáig érezhető, a nyomában mindenhol szárazság és áradások között csapong az időjárás.
A két szélső érték egy másik találkozási pontja, hogy a mostani alacsony vízszintbe belejátszanak a már említett tervezési problémák is: a csapadékosabb időkben se lehetett túlságosan feltölteni a tározót, mert a mérnökök féltek, hogy egy nagyobb áradást akkor már nem tudnának a gát összedőlése nélkül elvezetni a zsilipeken.
A nemzetközi szervezetek azért szeretik a Kariba-gáthoz hasonló megaprojekteket, mert azzal kecsegtetnek, hogy egy csapásra megoldanak egy sor problémát, a szárazságtól az energiaellátásig. Valójában viszont már az is kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e belefogni ezeknek a nagy hidroelektromos gátaknak az építésébe.
2014-ben az Oxfordi Egyetem kutatói 245 ilyen gátat vizsgáltak meg, és arra jutottak, hogy az építésük költsége és ideje olyan magas, hogy hosszú távon se nagyon érik meg a pénzüket. Nemcsak a szél- és napenergia, de a jóval kisebb, öntözőcsatornákba épített vízerőművek is egyre versenyképesebb alternatívának számítanak, ráadásul ezek a környezetet és a társadalmat se viselik meg annyira, mint a Kariba-féle óriások.
Afrika pedig különösen súlyosan érintett, a kontinensen több mint kétezer nagy gát működik, csak Zimbabwében több mint kétszázötven. A Kariba viszont egyértelműen a legsürgetőbb probléma. A Dél-Afrikai Kockázatkezelő Intézet tavalyi jelentése [pdf] szerint “ha semmit nem teszünk, a gát három éven belül összedől”.
A Világbank és más szervezetek 2014 végén már beígértek egy 300 millió dolláros (83 milliárd forintos) kölcsönt a világ egyik legszegényebb országának számító Zambiának. Az a terv, hogy a zsilipekből kizúduló vízfolyam által kivájt medencét lefelé mélyítik, méghozzá úgy, hogy ne az alapzat felé szélesedjen tovább. Az egyik kérdés, hogy ez működne-e egyáltalán – de még így is ez a kevésbé égető. A másik kérdés ugyanis az, hogy mi történik abban a 15 évben, amíg egyáltalán eljutunk odáig, hogy elvégzik a javításokat. A gátat működtető Zambézi Vízhatóság szerint nagyjából ennyi időbe telik még, amíg sikerül beindítani a projektet. Ez különösen annak fényében nem éppen villámtempó, hogy a zsilipek alatti mélyedés problémája már 1962-ben, de legkésőbb 1981-ben világos volt.
A régió tehát csapdahelyzetbe került: az egyre szélsőségesebb időjárás miatt egyrészt egyre világosabb, hogy nem éri meg belevágni a Kariba-gáthoz hasonló megaprojektekbe, másrészt a már megépült erőművek egyre nagyobb veszélyt jelentenek. Ráadásul ezeket nemcsak megépíteni, de fenntartani is iszonyú drága – viszont kiiktatni és helyettesíteni majdnem ugyanennyibe kerülne. A vízhatóság egyelőre menedzseli a helyzetet, de jobb híján hónapról hónapra görgeti a problémát, a hosszú távú megoldásnak pedig már a kivitelezése is túl hosszú távú. Kérdés, hogy Zimbabwe és szomszédai törnek-e ki előbb ebből a csapdából, vagy a Zambézi vize a Kariba-tározóból.