A felmérések szerint az utóbbi években egyre jobban félünk a terrortámadásoktól. Ez nem is csoda mostanában, a tavalyi párizsi és az idei brüsszeli merényletek árnyékában. Nyilván éppen ez a terroristák célja is, hiszen az egész működésüket ez tartja fent: a támadásaik célja a félelemkeltés és az újabb támadásoktól való folyamatos félelem fenntartása. Ez az állandóvá váló félelem viszont nemcsak a viselkedésünket, a döntéseinket befolyásolhatja, de hosszabb távon egészségügyi hatásai is lehetnek. Minderre pedig még ráerősít, hogy a média jóvoltából folyamatosan ki vagyunk téve a terrorról szóló híreknek. Hajlamosak is vagyunk erősen túlbecsülni a veszélyt. Éppen ezért kell összeszedni magunkat és nem engedni a félelemnek – még akkor se, amikor az Iszlám Állam összeurópai terrorveszéllyel fenyeget, és példaként konkrétan potenciális magyarországi támadást is belenget.
A félelemkeltés nem járulékos haszon a terroristák, például a mostanában a fő fenyegetést jelentő Iszlám Állam (IS) számára, hanem tudatos stratégia: mivel fizikailag összességében kevés embert tudnak megtámadni, pszichológiai hadviselést folytatnak. A félelmet és figyelmet viszont folyamatosan fenn kell tartaniuk, különben eljelentéktelenednének. A szakértők szerint emiatt figyelnek arra is, hogy folyamatosan emeljék a tétet, nehogy az átlagember hozzászokjon a borzalmak új szintjéhez: a lefejezést dupla, majd csoportos lefejezés, aztán tömeges élve égetés követi, majd gyerekekkel gyilkoltatnak, stb. Az üzenet: érezzük, hogy nincs semmi, amit ne lennének képesek megtenni. Ahogy a név is mutatja:
A szervezet a terrortámadáskor is ugyanúgy reagál, mint bármilyen más veszélyre. Ahogy érzékeljük, a vegetatív idegrendszer jelet küld az agy félelemközpontjába az amigdalába, erre az olyan hormonok, mint a kortizol és az adrenalin termelése berobban és felpörgeti a testet. Gyorsabban ver a szív, izzadunk, kapkodjuk a levegőt, ugrásra készen állunk. Aztán ahogy az agy tudatosabb része is utoléri az ösztönösebbet, és információhoz jutunk, eldöntjük, hogy mennyire komoly a fenyegetés, ha kell, cselekszünk, és a veszély elmúltával a test megnyugszik.
Ha viszont valamiért mégse tud teljesen megnyugodni, aktiválódhatnak más agyterületek is, mint a kényszeres gondolkodásért felelős frontostriatális körök vagy az anterior cinguláris kéreg, amely állandó készenlétben tart. A folyamatos készültségnek hosszabb távon egészségügyi következményei is lesznek. Azt például tudjuk, hogy a krónikus stressz általában is megviseli a szervezetet, de egy 2014-es izraeli kutatás azt is megállapította, hogy konkrétan a folyamatos terrorfélelem miatt is nő a szívroham és a halál kockázata.
Az emberek nagy többsége persze egy rövid átmeneti időszakot követően még egy terrortámadás után is visszazökken a mindennapokba. Ezt a szakemberek szerint segíthetik a szolidaritást kifejező megmozdulások és más közösségi segítség is, de a legfontosabb az, hogy minél előbb tereljük vissza az életünket a normális kerékvágásba, menjünk vissza dolgozni, éljünk úgy, mint a támadás előtt. Az se segít, ha folyamatosan a híradásokat bújjuk ilyenkor. Persze a tájékozódás fontos és sokaknál alapvető igény a terrortól függetlenül is, de a hírtúladagolás csak tovább gerjeszti ilyenkor a feszültséget és azt a hamis érzetet, hogy minden eddiginél nagyobb veszélyben vagyunk.
Mindemellett természetes, hogy egy terrortámadás komoly hatást gyakorol az érintettekre. De milyen következményekkel jár a mentális egészségre, és mennyire tartósak ezek?
A poszttraumatikus stressz szindrómával (PTSD) a leggyakrabban amerikai filmekben találkozhatunk, amikor minden harmadik főgonoszról vagy problémás hősről kiderül, hogy legalább részben azért tesz megkérdőjelezhető dolgokat, mert nem tudta feldolgozni a traumát, amely Vietnamban/Afganisztánban/Irakban érte. Ugyanakkor a valóságban is gyakori jelenségről van szó, és a kutatások szerint terrortámadások után is megfigyelhető a PTSD-tünetek (flashbackek, rémálmok, tolakodó gondolatok, szorongás) megszaporodása.
Egy tanulmány például az 1995–96-os franciaországi robbantássorozat túlélőit vizsgálva megállapította, hogy 31 százalékuk még a kutatás idején, két-három évvel az események után is mutatott PTSD-tüneteket. De nemcsak a közvetlen túlélőknél, hanem a támadást elszenvedő város lakóinál is találni pszichiátriai problémákat. Kutatók a 2004-es madridi robbantás után egy-három hónappal készítettek felmérést a helyiek között, és 2,3 százalék mutatott PTSD-t, 8 százalék depressziót. A kutatók itt azt is megállapították, hogy a városszerte tapasztalható PTSD-ért elsősorban a merénylet nagysága lehet felelős, a depresszió viszont nem ettől függhet, ugyanis a 9/11-es New York-i támadás után előbbi jóval alacsonyabb volt, utóbbi viszont nagyságrendileg ugyanakkora.
Még eggyel távolabb lépve, nemcsak a közvetlenül érintettek és a helyi lakosok, de a távolabb élők között is mérhető hatásai vannak egy merényletnek. 9/11 után nem sokkal a nem New York-i amerikaiaknál is jelentkeztek PTSD-hez köthető tünetek.
Ezek a problémák és a kiugró arányuk viszont általában csak átmeneti. Az előbbi amerikai felmérés szerint fél évvel 9/11 után már jóval kevesebb megkérdezett jelentett hasonló tüneteket. És míg a 2005-ös londoni robbantások után néhány héttel a helyiek majdnem harmada számolt be a stressz-szint jelentős emelkedéséről, hét hónappal később szintén jóval alacsonyabb volt ugyanez a szám. Ugyanakkor még ezen a középtávon is magas volt a veszélyérzet és borúlátóbbak voltak a megkérdezettek.
Összességében azért az a tapasztalat, hogy társadalmi szinten gyorsan visszaáll a rend, még az olyan folyamatos fenyegetéssel járó időszakokban is, mint amilyen az 1970-es évek Észak-Írországára volt jellemző. Sőt, a terrorizmus fenyegetése adott esetben képes összetartóbbá is kovácsolni a fenyegetett közösséget. (Mármint a közösség hasonló tagjait, mert az ellenséges erőkhöz közel állónak ítélt kisebbségekkel szemben inkább az ellenségesség nőhet meg ilyenkor.)
Ennek ellenére a terrortámadások utáni időszakokban hajlamosak vagyunk túlbecsülni a ránk leselkedő terrorveszély mértékét, míg amikor hosszú ideje nem történt támadás, hajlamosak vagyunk ugyanezt alábecsülni.
Ha a fenyegetés közeli vagy tapintható, a félelemszintünk megugrik, és gyakran meg is haladja a valódi veszélyt. Ennek egyik oka az elérhetőségi heurisztika jelensége: ami könnyebben vagy nagyobb számban hozzáférhető, azt hajlamosak vagyunk túlbecsülni, torzítani a jelentőségét. Ugyanezért gondoljuk sokan veszélyesebbnek a repülést (a terrorizmustól függetlenül is), mint az autóutat. Arányaiban hiába az utóbbi a veszélyesebb a statisztikák szerint, a repülőbalesetek nagyobb hangsúlyt kapnak a hírekben, látványosabb és könnyebben megjegyezhető, ezért könnyebben eszünkbe jutó események, így nagyobb veszéllyel járónak is tartjuk a repülős utazást.
A terrortámadások valószínűségét is hajlamosak vagyunk aszerint megítélni, hogy milyen könnyen jutnak eszünkbe hozzá kapcsolódó emlékek, példák. Minél több hírrel, információval találkozunk a terrorizmusról, annál gyakoribb jelenségként érzékeljük és annál valószínűbbnek tartunk egy újabb támadást. Márpedig minél közelebb történik hozzánk egy-egy merénylet, természetesen annál inkább az emlékezetünkbe ég. Vagyis
És minél jobban félünk, annál könnyebben, sőt hálásabban fogadjuk a szigorúbb biztonsági intézkedéseket. Egészen amíg idővel meg nem nyugszanak a kedélyek, mert ilyenkor fokozatosan megint hajlamosak leszünk alábecsülni a veszélyt. Ilyenkor jön el az, hogy a reptéren türelmetlenkedünk a biztonsági ellenőrzések miatt, amelyeket a korábbi félelem miatt még örömmel vettünk.
A terrormerényletek valójában jóval kevesebb áldozattal járnak, mint ahányan más okokból meghalnak. Mi táplálja mégis a csalóka kockázatérzékelésünket? Három dolog:
Ugyanez az oka annak is, hogy az európai embert kevésbé rémiszti meg egy közel-keleti vagy afrikai terrortámadás. Persze szomorú az is, ha messze halnak meg emberek, de ha nem a közvetlen közelünkbe, a mi földrajzi-kulturális terünkbe hatol be a terror, kevésbé érezzük saját magunkat is kiszolgáltatva neki. (Mint ahogy mi nyilván megírjuk, ha torlódás van Hegyeshalomnál, és talán az osztrákok is, de az iraki, sőt a román média nyilván nem.) Ez pedig egyenesen arányos azzal, hogy a média miért foglalkozik ezekkel kevésbé hangsúlyosan: mert az olvasók is kevésbé olvassák az erről szóló cikkeket, bár a kettő persze kölcsönösen gerjeszti is egymást. Ezt mutatja, hogy mióta ugyanaz az Iszlám Állam robbantgat Európában és más, távolabbi helyeken egyaránt, azokra az esetekre is nagyobb nyugati figyelem irányul.
Ha már újra és újra abba botlunk, hogy a médiának milyen fontos szerep jut a terror hatásmechanizmusában, ne menjünk el emellett se szó nélkül. Az, hogy kisebb mértékben, de a távolabb élők mentális állapotára is kihat egy-egy merénylet, elsősorban annak köszönhető, hogy a média által ők is egyre alaposabb képet kapnak a történtekről. A 9/11-hatásokkal kapcsolatban készült például egy felmérés, amely szerint minél több híradást nézett valaki az eseményekről, annál jellemzőbb volt nála a PTSD-tünetek előfordulása. Gyakori vád az is, hogy nemcsak a terrortámadások bemutatását, de a veszélyt is eltúlozza a média (és a politika).
Mindeközben viszont nyilván nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a teljes média öncélúan dagonyázik a terrorban, és kezét dörzsölgetve figyeli, ahogy szökik fel a nézettség/olvasottság, közben pedig magasról tesz mindenféle etikai szempontra. Persze arra is van példa bőven, hogy az erőszak és a tragédia bemutatása öncélú, túlzó. De emellett azt is látni kell, hogy alapvető ellentmondás feszül a média szerepe és aközött, hogy az embereknek gyakran jobbat tesz, ha kevésebbet hallanak a tragikus eseményekről.
A média feladata, hogy tájékoztasson, kötelessége beszámolni az eseményekről, és az is természetes, hogy minél jobban érinti a célközönséget egy esemény, az annál hangsúlyosabban jelenik meg. Márpedig az európai terrortámadások minden kétséget kizáróan fontos és jelentős események. Emellett azzal foglalkozik hangsúlyosabban a média, ami rendkívüli, márpedig Európában a robbantásos merénylet még mindig rendkívüli, hiába öl meg több embert autóbaleset, mint öngyilkos merénylő.
Ráadásul az utóbbi évtizedekben egyre könnyebbé vált a kiterjedt és azonnali helyi tudósítás az eseményekről, a legutóbbi pár évben pedig már a szemtanúk saját beszámolói és felvételei hozzák még közelebb a borzalmakat, akár a mainstream tudósítások részeként. Ez annyiban jó, hogy gyorsabban tudjuk meg, pontosan mi történt, de hátulütői is vannak: intenzívebb érzelmi töltetű vagy sokkolóbb képek kerülnek be a médiába.
Nincs tehát éles határvonal, amely a súlyának megfelelő tudósítást a pánikkeltéstől elválasztja. Nyilvánvaló túlkapások persze vannak, elég csak arra gondolni, amikor a Charlie Hebdo-mészárlás vagy a két nappal azutáni túszdráma alatt a média élőben közvetítette, hova bújtak el a támadók elől a túlélők, az életüket veszélyeztetve ezzel.
Az biztos, hogy az Európa-szerte terjedő félelem miatt a média felelőssége nagyobb, mint valaha. Az is igaz, hogy a figyelemért küzdő terroristák érdeke is az, hogy a média foglalkozzon velük. De minderre nem lehet az a válasz, hogy a média nem foglalkozik velük. Az viszont igen, hogy a helyén kezeli őket, és kontextusba helyezve mutatja be az terrort.
(Borítókép: Egy férfi gyászol a San Fransiscó-i Francia Konzulátus épületénél, 2015. november 13-án. Fotó: Stephen Lam/Reuters)
Ne maradjon le semmiről!