Én nem hazudtam soha az embereknek - mondta annak idején Orbán Viktor. Nem hazudtam, csak nem bontottam ki az igazság minden részletét - így Gyurcsány Ferenc. Mindenki hazudik - mondja erre Dr. House, és hármójuk közül alighanem az ő kijelentésében van a legtöbb igazság. De mi van akkor, ha a világ legnagyobb hatalmú embere hazudik, mint a vízfolyás?
A hazugság az ember egyik legősibb ösztöne. Sőt, ha kicsit tágabban értelmezzük – megtévesztés, elhitetek valakivel egy dolgot, ami nem igaz, mert ebből előnyöm származik –, magánál az emberiségnél is régebbi, és vidáman alkalmazza a fél állat- és növényvilág évmilliók óta. A pszichológusok jó ideje kutatják már a hazugság természetrajzát, a vizsgálatok fókuszában jellemzően azzal, hogy mi veszi rá az embert a hazugságra, és hogyan lehet azt felismerni. Aztán eljött 2016, beköszöntött az igazságon túli politika, és az alternatív tények kora.
Donald Trump egyszerre hozott mennyiségi és minőségi váltást a politikai hazugságok világába. A factchecker statisztikák szerint
És ez még a kisebb baj. Az ég kék, a fű zöld, a politikusok hazudnak, ez a világ rendje. Csakhogy eddig legalább volt rendszer a hazugságok mögött.
Az amerikai elnököknél maradva, Bill Clinton például teljesen tudatosan és kiszámítottan mondta azt, hogy nem volt szexuális viszonya Monica Lewinskyvel, a helyében simán lehet, hogy ön vagy én is így tettünk volna. Trump viszont reflexből, spontán, lényegtelen apróságokban, már-már a dolog puszta élvezetéért hazudik, és láthatóan nem érdeklik a következmények. Volt értelme ragaszkodni a “legnagyobb tömeg az elnöki beiktatások történetében” kamuhoz, amikor minden bizonyíték azt mutatta, hogy ez nem igaz? Volt értelme élő tévéadásban letagadni Twitter-posztok létezését, amikor bárki egy perc alatt ellenőrizhette, hogy azok bizony ott vannak? Van értelme összevissza vagdalkozni “Obama lehallgatta a Trump Towert” ügyben bizonyíték nélkül, és az összes érintett szava ellen?
Úgy tűnik, a világ legnagyobb hatalmú embere, az amerikai elnök egy kényszeres hazudozó. Most jön az igazán bizarr rész: a támogatóit ez egyáltalán nem érdekli. Egy friss ausztrál kutatás egészen zavarbaejtő módon mutatta ki, hogy Trump hívei
(Igen, most végig Donald Trumpról és követőiről beszéltünk.)
Óhatatlanul is felmerül a kérdés: mi a fenét csinál az ember agyával a rázúduló rengeteg hazugság, hogy ilyen irracionálisan kezdünk el viselkedni tőle?
A hazugságok feldolgozásának neurológiai hátterét a Harvard pszichológusa, Daniel Gilbert írta le a kilencvenes évek elején, azóta is ez számít az általánosan elfogadott modellnek. Eszerint az információkat az agy két lépésben dolgozza fel: amit hallunk vagy olvasunk, azt először elfogadjuk igaznak, hogy egyáltalán meg tudjuk érteni, aztán a felhalmozott tudásanyagunkra támaszkodva lefut egy mentális ellenőrzés, és ennek az eredményétől függően vagy elhisszük, vagy nem. Ha például valaki azt mondja nekünk, hogy a Föld banán alakú, azt egy töredék pillanatra elfogadjuk, aztán az állítást összevetjük azzal, hogy mit tanultunk az iskolában, meg hogy milyen információink vannak úgy általában a bolygók formájáról, és eldöntjük, hogy ez bizony hülyeség.
A gond az, hogy a kétlépcsős folyamatból csak az első megy feltétel nélküli reflexként, automatikusan, a második már energiabefektetéssel jár, és könnyű megzavarni benne az agyunkat. “Ha túl kevés a feldolgozáshoz az idő, az energia vagy a rendelkezésre álló bizonyíték, hajlamosak vagyunk nem elutasítani az adott állítást. Ha pedig túl vagyunk terhelve hamis, vagy potenciálisan hamis kijelentésekkel, az agyunk úgy reagál, hogy egyszerűen nem is futtatja végig mindegyiken a kétlépcsős ellenőrzést” – írja Gilbert. Vagyis a sok hazugság feldolgozásába belefásulunk, és a végén már nem is érdekel, hogy az adott kijelentés igaz-e, inkább elfogadjuk.
Itt pedig bejön a képbe pár másik pszichológiai jelenség, a megerősítési torzítás, és a kognitív disszonancia, ami – jócskán leegyszerűsítve persze – annyit tesz, hogy az ember természeténél fogva jobban szereti a megnyugtató hazugságokat a kényelmetlen igazságoknál.
A politikában régóta ismert pszichológiai trükk, hogy ha valamit kitartóan és sokáig ismétlünk, az az emberek fejében a sok sulykolástól előbb-utóbb igazsággá válik. A rossz hír az, hogy ez a módszer csak gondolatok megerősítésénél működik, a cáfolatuknál nem. Egy amerikai kísérletben az alanyoknak egy tűzesettel kapcsolatos szöveget kellett elolvasniuk, majd később felidézniük, miről szólt. A szöveg többször kiemelte, hogy a tüzet nem a helyiségben felejtett gyúlékony anyagok okozták – mégis, minél több idő telt el az olvasása után, a tesztalanyokban annál inkább az ragadt meg, hogy azok miatt ütött ki a tűz. Ugyanez a gyakorlatban: a New York Times szalagcíme (“Bizonyítékok nélkül állítja Trump, hogy milliók szavaztak illegálisan”) a témát csak felszínesen követőkben éppen azt az állítást erősíti meg, amit cáfolni próbál a cikk.
Ezért létfontosságú a politikában, hogy ki diktálja a témákat, és ki kényszerül arra, hogy reagáljon és cáfoljon. Mindig az adogató van előnyben, mint a teniszben. És ezzel el is értünk Trump igazi titkáig: hogy mindig ő adogat.
A MediaQuant nevű marketingelemző cég hírességek médiamegjelenéseinek analizálásával foglalkozik, van egy toplistájuk, ami azt méri, hogy ha ezeket a megjelenéseket hirdetésként vásárolnák meg, az mennyi pénzbe kerülne. Idén januárban minden addigi rekordot megdöntve Trump 817 millió dollár értékű ingyen megjelenést kapott az amerikai médiában. Ez több, mint a listán utána következő ezer (!) híresség eredménye összesen.
Az elemzés szerint a modern sajtó történetében még soha senki nem uralta olyan nyomasztóan a médiát, mint most Donald Trump. Se Elvis Presley, se John Lennon, se Michael Jackson, se Oszama bin Laden, se Muhammad Ali, se John F. Kennedy. Talán még Hitler se, bár a negyvenes évek sajtóját a maihoz hasonlítani azért nem feltétlenül szerencsés.
Hogy mennyiben zseniális stratégia, és mennyiben a szerencse és a körülmények összejátszása emelte ebbe a pozícióba Trumpot, jó kérdés, és sosem fogunk pontos választ kapni rá – a lényeg hogy ott van, és ezt alaposan ki is használja. Olyan mennyiségben, és olyan magabiztossággal zúdítja ránk a legképtelenebb hazugságokat, hogy azzal tényleg megtorzítja a realitásérzékünket, megváltoztatja a befogadó közönséget. A hazugságok kolonizálják az agyunkat, eltompulunk, nem kezeljük többé hazugságként a hazugságot, és megbízhatatlan, hazug emberként azt, akitől halljuk őket. A konstans hazugságfolyam lesz az új normális.
Hogy Trump mennyire az emberek ép elméjével játszik, arra jó példa az amerikai sajtó aktuális kedvenc kifejezése, a magyarra lefordíthatatlan gaslighting. Ez a Gázláng című Oscar-díjas filmre utal, amiben a főhősnő Ingrid Bergmant manipulálja pszichés trükkökkel a férje, megpróbálja elhitetni vele, hogy megőrült. A pszichológia olyan esetekre használja, amikor az ember tesz vagy mond dolgokat, amiket aztán letagad, és mást vádol hazugsággal; ez a kapcsolaton belüli pszichés bántalmazás egyik tipikus esete. A Psychology Today itt foglalja össze a jellemző tüneteit: az áldozat összezavarodik, elveszik az önbizalma, megkérdőjelezi a saját döntéseit, gondolatait, és az egész valóságérzékelését; végül feladja, és meggyőzi saját magát is arról, hogy valójában ez így normális.
(Észrevette magán, hogy a hazai közéleti botrányok, korrupciós ügyek kapcsán megemelkedett az ingerküszöbe, és csak legyint rájuk, mondván, így mennek ezek, ez a világ rendje? Hogy hallja a híradóban a jobbanteljesít-dicshimnuszokat, közben látja az omladozó vakolatot az iskolákban, meg a kórházakban, de elfogadta, hogy ez van? Jó reggelt, kis magyar gaslighting.)
Sokak szerint Trump ugyanezt teszi Amerikával. Nála az ellenség a média, ami összeesküdött ellene, és mindenről hazudik. Egészen látványos, ahogyan elkezdte folyamatosan FAKE NEWS-ozni - így csupa nagybetűvel - a teljes amerikai sajtót (mínusz Breitbart), és ezzel totálisan leértékelni a kamuhírek kifejezést. Eredetileg ezt a hamis híreket közlő, jellemzően Trump-támogató, és az elnökké választásában is komoly szerepet játszó weboldalakra használták, de miután Trump elkezdte a vele szemben kritikus sajtó állandó eposzi jelzőjeként átvenni, teljesen kiüresedett. Abban a környezetben, ahol mindenki mindenkit hazugsággal vádol, az ember egy idő után már nem próbálja meg kibogozni, valójában kinek van igaza, inkább senkinek nem hisz. Vagy egy kicsit mégis inkább annak, akinek többször hallja az álláspontját.
És azzal máris ott vagyunk az 1984 világában, csak itt már nincs szükség fizikai és lelki terrorra ahhoz, hogy az emberek elhiggyék, Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút.
Trump valójában nem a jelenség okozója, hanem annak leglátványosabb tünete. A hatalom mindig azé, akinek a legértékesebb erőforrásból a legtöbb van. Ez az erőforrás valamikor a föld volt, aztán különféle nyersanyagok, az arany, az olaj, később az információ és a tudás. A figyelemalapú gazdaság elmélete szerint ez a társadalmi evolúciós folyamat lépett egy új korszakba az elmúlt pár évben, az internet, a közösségi média és az okostelefonok robbanásszerű elterjedésével. Mindenkinek ott a zsebében a világ összes tudása és információja, sokkal több, mint amit képes lenne feldolgozni, így az információ-túltermelési válságban a legfontosabb valutává az emberek figyelme válik. Azt pedig hazugságokkal könnyebb megszerezni, hiszen azok mindig sokkal izgalmasabbak és reménykeltőbbek, mint az igazság. Ez a korszakváltás termelte ki Donald Trumpot.
Csakhogy a hazugság hatalmának is megvannak a maga korlátai. A legkellemetlenebb ezek közül az, hogy az igazságot ugyan lehet az emberek fejében összevissza torzítani, de a minket körülvevő valóságot nem. Trumpnál maradva: lehet tagadni a klímaváltozást, és erre hivatkozva felpörgetni az amerikai energetikai ipart, de a kaliforniai szárazságon, a floridai hurrikánokon vagy a globális vízhiányon nem fognak a pszichológiai trükkök. Az alternatív tényekre épülő világ előbb-utóbb szükségszerűen összeomlik, mert szétszedi a súrlódás a tényszerű, objektív realitással. És mondhatjuk azt, hogy nem szeretnénk ott lenni, amikor a Trump-Titanic majd nekimegy a valóság-jéghegynek, de a helyzet az, hogy a jelenség messze túlmutat Trumpon – nyilván vannak erős magyar áthallások is –, és egyszerűen nem lesz más választásunk, mint ott lenni.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)