A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene
– mondják Akkezdet Phiai.
Az álhírek által megénekelt valóságképhez ezzel szemben egész szimfonikus zenekar szolgáltat ma aláfestést. Divatos szóval ez a post-truth világ, az igazság utániság, ahol szélsőséges mértékben mosódik el a határ a tény és a vélemény között, illetve amolyan vulgárposztmodern gesztusként megkérdőjeleződik a tények kizárólagossága, megjelennek az alternatív tények, és mindenki megkreálhatja, sőt világgá kürtölheti a maga egyenrangú igazságát.
Ebben az igazságon túlinak titulált világban nyújt eligazítást Krekó Péter Tömegparanoia című könyve, amely az összeesküvés-elméletek (konteók) és az álhírek – illetve különösen a kettő keresztmetszetében álló összeesküvéses álhírek – szociálpszichológáját járja körül. Krekó a téma egyik legismertebb hazai kutatójaként már 2008 óta foglalkozik konteókkal, de igazán az azóta eltelt tíz évben érett be a téma, mára – a brexit, Donald Trump elnökké választása, a Facebook álhírügyi kanosszajárása és az orosz dezinformációs háború korában – ütötte át a hazai közvélemény ingerküszöbét.
A Tömegparanoia tudományos ismeretterjesztő könyv, nem annyira új kutatás, mint inkább a téma bárhol felcsapható áttekintése, amolyan útikalauz az igazságon túli világhoz. Talán ennek a bárhol felcsaphatóságnak tudható be a könyv egyetlen zavaró jellemzője: a rengeteg, akár néhány oldalon belül szó szerint is ismétlődő példa és gondolat. Összességében azonban bárkinek hasznos olvasmány lehet, aki a napi híreknél mélyebbre merülne az alternatív tények univerzumába.
Krekó megfogalmazásában a post-truth lényege, hogy "az érzelmek és a szubjektív személyes hiedelmek nagyobb szerepet játszanak a közvélemény formálásában, mint maguk a tények". A konteók és álhírek gyakran vonzóbbak és kényelmesebbek, mint a valóság.
Az azonban tévhit, hogy a konteóhívők mind beteg emberek, buták vagy aluliskolázottak, illetve – politikai, társadalmi vagy gazdasági – vesztesek lennének. Senki nem immunis, az álhírek és konteók nem a buták vagy képzetlenek kiváltságai: "Az álhírekben és összeesküvés-elméletekben való hit nem extremitás és nem pszichopatológia, hanem rendkívül elterjedt, csoportidentitásban gyökerező, normális jelenség." Ami kedvünkre való, annak mindannyian könnyebben bedőlünk.
A konteók csábereje, hogy koherens világmagyarázatot biztosítanak, és a saját, illetve a közösség világnézetéhez igazítják a világ sokszínű történéseit, a komplex problémákra olyan kézzel fogható felelőst kínálnak fel, aki kényelmesen és biztonsággal hibáztatható. Mindez gyakran vonzóbb az olyan modern világi hívságoknál, mint a logika – ezért fordulhat elő, hogy a könyv által idézett egyik felmérés szerint nem ritka, hogy ugyanazok az emberek egymásnak is ellentmondó konteókban hisznek, ha mindkettő ugyanazzal a hivatalos narratívával megy szembe.
A konteó egy piszchológiai légzsák, amely védelmet nyújt, ha váratlanul a valóságba ütköznénk.
Érdekesség, hogy miután Krekó hangsúlyozza, hogy bárki futhat bele álhírek komolyan vételébe, a tömegmédia álhírterjesztő szerepének taglalásakor az Orson Welles híres rádiójátéka, a képzeletbeli marskaló-invázióról szóló Világok harca által keltett tömeghisztériát hozza fel példaként – amelyről ma már tudjuk, hogy valójában egyáltalán nem okozott tömeghisztériát.
A konteóknak minimum évszázados hagyománya van, bár a XX. század végétől több okból is az aranykorukat élik. A tömegparanoiát egyrészt a technológiai fejlődés és az erősödő államhatalom rossz társadalmi tapasztalatai is fűthetik, másrészt a konteók iránti igény Krekó szerint értelmezhető a talajvesztettség posztmodern életérzésére adott válaszként is.
Napjaink konteóinak és álhíreinek sajátossága, hogy minden korábbinál hatékonyabban terjednek – akárcsak a valódi hírek –, de azt Krekó is megjegyzi, hogy a közösségi média valójában nem oka az álhírek burjánzásának, csak hatékony terepe. A mai helyzet azonban nem olyan, mint a totalitárius rendszerek propagandája; az álhírek nyugaton is virágzanak, pedig nem kaptak intézményesített kereteket:
Az emberek a saját agyukat mossák át az álhírekkel – és ehhez a bulvár- és álhírmédia, illetve a populista politikusok csak a szappant adják. A közösségi média pedig a lavór – ami más formában korábban is létezett.
Bár az kétségtelen, hogy a közösségi média felerősíti a jelenséget: olyan alapvető mechanizmusokra játszik rá, mint hogy hajlamosabbak vagyunk elhinni azokat az álhíreket, amelyek egybevágnak a saját véleményünkkel, vagy olyasmit állítanak, amit el szeretnénk hinni; illetve hogy gyakran hitelesebbnek találjuk a személyes ajánlásokat (az ismerősünk által posztolt cikket), mint a tömegmédiában megjelent információt. "A közösségi média nem teremt új minőséget, nem változtatja meg az embereket. Egyvalami azonban biztos: a közösségi média 21. századi eszközeivel sokkal könnyebb középkori nézeteket terjeszteni, mint valaha." És ez a tucatszámra ingyen gyártott álhíroldalakból befolyó reklámbevételeknek köszönhetően soha olyan jövedelmező se volt, mint manapság.
A mai post-truth világnak egyszerre oka a magas kereslet, azaz az igény a dezinformációban festett világ elfogadására, és az erős kínálat, azaz a politikai szereplők, vállalatok vagy éppen államok aktív tevékenysége, amellyel igyekeznek ezeket az elméleteket terjeszteni
– írja Krekó.
Krekó hangsúlyozza, hogy a konteók és az álhírek elsősorban nem egyéni szinten működnek, hanem csoportdinamikai funkciókat töltenek be: erősítik a csoporton belüli összetartást, és egyúttal elkülönítik a közösség tagjait a csoporton kívüliektől – hatalmi elittől, tudatlan birkáktól, chemtrailtagadóktól, gyíkemberektől, migránsoktól –, vagyis garantálják a "mi és ők" felosztás biztonságát, és kiszervezik a felelősséget a csoporton kívülre, egyfajta közösségi villámhárítóként elvezetve a feszültséget.
A konteóknak tehát bizonyos mértékig evolúciós hasznuk is lehet, hiszen a gyanakvás a veszélyekkel szembeni ellenállásra készítheti fel a közösséget, a túlélésért folyó küzdelemben előnyt jelent a gyanakvó hozzáállás. Emellett erős identitásképző és -védő szerepük is van azzal, hogy segítenek a múltbeli vagy friss traumákat összeesküvő erők ármánykodásának betudni. Egyhítik a közösségi szorongást, vagy legalább magyarázatot adnak rá. Annyiban a vallásos gondolkodásra is hajaznak, hogy egységes magyarázatot kínálnak a világ dolgaira, és hasonlóan erős csoportösszetartást is biztosítanak.
Paradox módon annak is lehet evolúciós oka, hogy a konteóknak, álhíreknek viszont hajlamosak vagyunk hinni: "Az emberi eszme manipulálhatósága összefüggésben állhat azzal, hogy a törzsfejlődés során a környezetből közvetlenül kapott információk esetében az szolgálta a túlélésünket, ha hiszünk a saját érzékszerveinknek. Ez a hajlam nem igazodott a mai korhoz, amikor a legtöbb információt közvetetten szerezzük."
Krekó szerint ahogy a politikai populizmus, úgy az ahhoz kötődő konteók is természetes velejárói a demokráciának, legalábbis bizonyos mértékig. Pláne hogy egyáltalán nem minden konteó téveszme, kétségtelenül léteznek valódi összeesküvések is. Nagyobb dózisban azonban a konteók és álhírek erodálják a demokráciát. A jelenség a szélsőséges ideológiák gyakori velejárója, és minél megosztottabb a politikai színtér, annál jobb táptalajt jelent a kamunak.
Itt azért érdemes megjegyezni, hogy az álhírek politikai befolyásoló szerepe a mai napig kétséges, és hajlamosak vagyunk jócskán túlértékelni a hatását: valójában az emberek véleményét nagyon nehéz megváltoztatni, különösen akkor, ha amúgy is olyan elkötelezettek valamelyik párt iránt, mint a mai erősen polarizált társadalmi helyzetben; és az álhírek amúgy is jóval kevesebb embert érnek el, mint gondolnánk. Minderről bővebben itt írtunk.
A csoportok közötti ellentét kiélezésével viszont a konteók, álhírek valós feszültséget is gerjeszthetnek, szélsőséges esetben pedig valódi erőszakot szülhetnek. Krekó több példát is felvonultat arra, hogy konkrét huszadik századi népirtások elfajulásában játszottak közre antiszemita, nyugatellenes és hasonló konteók, de egészen friss példát szolgáltat erre a jelenségre a Facebook rohingja népirtásban játszott lehetséges szerepe. A konteók erőszakba fordulásának egészen groteszk példája pedig az az eset, amikor egy férfi géppisztollyal kezdett lövöldözni egy pizzériában, hogy felszámolja a Hillary Clintonhoz köthető állítólagos pedofiltanyát. (Az ezzel kapcsolatos konteót egyébként egy felmérés szerint a Trump-szavazók fele elhitte.) De csak az utóbbi pár évben is láthattuk, hogyan készítenek elő a dezinformációs kampányok valódi háborúkat, például Ukrajnában – nem csoda, hogy Krekó külön fejezetet szánt a konteó- és álhírműfaj koronázatlan királyának számító orosz propagandagépezetnek.
Érdekesség, hogy bár a konteók és álhírek hagyományosan az establishment és az elit kritikájaként fogalmazódnak meg, és így rendszerellenes szerepük van, közel s távol egyre több példát láthatunk arra, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű:
Ha azonban azt mondjuk, hogy az összeesküvés-elmélet populista és radikális jelenség, az egyben azt is jelenti, hogy a populista és radikális mozgalmak használják az összeesküvés-elméleteket. Amikor pedig a populizmus, a radikalizmus hatalomra kerül, akkor az összeesküvés-elmélet is hatalomra kerül.
Különösen ellentmondásos ez autoriter vagy abba hajló rezsimek esetében, amikor az erős központi hatalom birtokosa, mivel a hagyományos elit- és rendszerellenességnek az országon belül már nem maradt hely, az országhatáron kívülre szervezi ki a konteók alanyát és célpontját, miközben a célközönség természetesen továbbra is belföldi.
Bár vannak nemzetközi konteódivatok – például a chemtrail, vagy a könyvben külön fejezetet is kapó örök klasszikus, a zsidó világösszeesküvés –, minden nemzetnek megvannak azok a saját konteói: azok a helyi ízek, amelyek az adott közösség történelmi-kulturális közegében tudnak igazán érvényesülni.
A hazai összeesküvés-elméleti nézetek jellegzetesen a korlátozott nemzeti szuverenitás történeti alapélményére épülnek. ezek a "szabadságharcos" narratívák arról szólnak, hogy vannak külső hatalmak, amelyek el akarják venni az ország szuverenitását
– írja Krekó, megjegyezve, hogy míg például az erős indvidualista gyökerű Egyesült Államokban a centralizált hatalommal szembeni gyanakvásra épülő konteók a jellemzők, addig balsors által régen tépett kis hazánkban és általában Európában is a felelősség eltolása, a külső erők hibáztatása a gyakori motívum.
A hazai kutatások szerint a magyarok is kifejezetten fogékonyak a konteókra, és megfigyelhető, hogy "a nacionalista és olykor antiszemita, globalizációellenes politikai elméletek összekapocsolódnak a new age-es, ezoterikus, az orvostudományt elutasító, az alternatív gyógyászatot előtérbe helyező gondolkodással, a selfmade mozgalommal, a technológiára épülő nyugati kultúra elutasításával. Itt ér össze a szélsőjobb ideológiája a leginkább az újbaloldalhoz kapcsolódó antikapitalista gondolkodásmóddal. Ezt a bizarr fúziót az összeesküvés-elméletek alapelvei teszik lehetővé. A "ne higgy a hivatalos forrásnak!" és a "legyél bizalmatlan" hozzáállás nemcsak a politikára, hanem a tudományra, az iparra és a technológiára is kiterjed."
A jobboldalra hagyományosan jellemzőbbek a konteók, de a baloldalon is akadnak bőven. A rendszerváltással érkező nagy változások és az ezek hatására megingó kontrollérzés elméletek egész sorát termelték ki, ezek közül Krekó külön is foglalkozik a rózsadombi paktummal. A tömegeket elérő technológiák hadrendbe állítása is bejáratott módszer itthon: már a 2002-es országgyűlési választás előtt emailben és sms-ben terjedtek a lejárató célú álhírek a választást elcsalni tervező MSZP-től a halálos beteg Medgyessy Péteren át a saját maga ellen álmerényletet tervező Orbán Viktorig.
Ami viszonylag új fejlemény, hogy az utóbbi évek globális post-truth vonatára Magyarország is felpattant, és 2010 után a konteók a korábbinál nagyobb mértékben kezdtek beáramlani a politikai mainstreambe. Krekó ebben a folyamatban mérföldkőnek tekinti a hazai konteópápa Szaniszló Ferenc és a finnugor rokonságot nyugati kitalációnak tartó történész, Bakay Kornél 2013-as állami kitüntetését.
Igazán azonban a menekültválság gyújtotta be a kormányzati konteórakétákat, ami Krekó szerint nemcsak tartalmi elemekben érhető tetten, de formaiakban is: még a miniszterelnök szóhasználatában is megjelentek konteós körökből kölcsönzött kifejezések és retorikai elemek, a háttérhatalom emlegetésétől a "nem állítom, kérdezem" jellegű fordulatokig. Krekó hosszan ír az állami konteóipart álhírgyártással megtámogató kormányközeli média működésmódjáról is, kiemelve, hogy az – legalábbis Európában – magyar specifikumnak számít, hogy az álhírek nem marginális oldalakon, hanem a mainstream médiában jelennek meg. És igaz ez nemcsak a politikai álhírekre, hanem az áltudományos és ezoterikus tartalmakra is.
Bár a politikai tartalom dominálja az utóbbi évek magyar konteópiacát, a legjellegzetesebb hazai konteók egyébként azok, amelyek az áltudományos turanista eredetmítoszokra építve a történetírás által bevett magyar eredettörténetet kérdőjelezik meg.
Hogyan élhető túl a post-truth kor?
Erre a kérdésre a könyve végén Krekó is kitér, és össze is foglalja a konteók és álhírek elleni fellépés lehetséges irányait, illetve az eddigi próbálkozások korlátait.
Közhely, hogy ha egyszer egy hiedelem felépül, szinte lehetetlen lebontani: a konteók cáfolatára tett kísérletek csak erősítik az összeesküvés tényét; az álhírek sokkal jobban megragadnak bennünk, mint az azokat leleplező cáfolatok.
A jelenlegi tudásunk szerint a leghatékonyabb védekezés még mindig a megelőzés:
A dezinformáció elleni önvédelem alapszabálya így foglalható össze: Kezdj gyanakodni, amikor valahonnan ismétlődően olyan hírt olvasol, aminek nagyon örülsz vagy amitől nagyon dühös leszel! [...] A valóság összetettebb és ellentmondásosabb annál, mint hogy mindig kielégítse az elvárásainkat, a reményeinket és megerősítse a véleményünket.
Bár a konteók és álhírek virágzását gyakran a kritikus gondolkodás hiányának tudjuk be, Krekó rámutat, hogy bizonyos szempontból épp a kritikus gondolkodás túlburjánzása táplálja ezeket a jelenségeket: akik mindennel szemben gyanakvóak, és minden hivatalos vagy tudományos közlést megkérdőjeleznek, maguk is kiszolgáltatottabbá válhatnak az éppen ebből az örök gyanakvásból táplálkozó, minden jelenség mögött rejtett összefüggést, eltitkolt igazságot kereső konteókkal szemben.
A post-truth korszak egyik nagy paradoxona: a manipuláció ellen éppen az egészséges szkepszis és gyanakvás vértezheti fel az újságírókat és állampolgárokat. Azonban a mindent eluraló, cinizmusba forduló szkepszis ad lehetőséget a közvélemény összeesküvés-elméleteken keresztüli manipulációjára, a [...] "semmi sem igaz, de minden lehetséges" eluralkodására is. ha valaki senkiben és semmiben nem hisz, végül mindennel megetethető, ami a szkepszisre épül.
A kívánatos állapot a bizalom és a gyanakvás egészséges egyensúlya lenne, de éppen azért olyan népszerűek a konteók és álhírek, mert ezt a kényes egyensúlyt társadalmi szinten szinte lehetetlen belőni.
Krekó szerint azonban fontos elfogadnunk azt is, hogy a konteók, álhírek soha nem fognak teljesen eltűnni, és hogy ez nem is feltétlenül probléma, hiszen a korlátozottan racionális emberi gondolkodás mindig is igényelte és meg is teremtette magának a mindennapok feldolgozását megkönnyítő mítoszokat. Csak tudjuk, hol a határ.
(Borítókép: Shutterstock)