Eltűnnek a denevérek, a rovarok, nem virágoznak a fák, az emberek pedig elfelejtették, milyen a csillagos égbolt. A fényszennyezésnek brutális hatásai vannak.
Egy földrengés miatt áramszünet ereszkedett Los Angelesre 1994-ben, és a lakók döbbenten néztek az égre: mi az a csodás fehér sáv? Meglátták azt, amit mindig látniuk kellene: a Tejutat.
Johan Eklöf, egy denevérekre szakosodott svéd kutató terepvizsgálataikor meglepő felfedezést tett: harminc év leforgása alatt a denevérek több mint fele eltűnt – a fényszennyezés miatt. Az egész éjjel kivilágított templomokban nem találtak többé menedéket, de ahogy Eklöf frappánsan megfogalmazta:
Nem a denevérek tűntek el, hanem az éjszaka.
De amit a denevérek megtapasztalnak, azt mi is átélhetjük: az egész éjjel kivilágított európai városokban már csak minden ötödik ember láthatja a csillagokat. És ha megnézzük egy űrfelvételen a Föld éjszakai képét, szintén ezt láthatjuk: egy szikrázó, világító bolygó, fényes autópálya-folyamokkal, amelyek várhálózatként fonják körbe a Földet. Az egészségünkre is ártalmas fényszennyezés az első villanykörték megjelenésével kezdődött: az utcai lámpák fénye, a hirdetőtáblák neonjai, a kirakatok világítása, az autók fényszórói megzavarják a mi pihenésünket és környezetünk aktivitását is.
A svéd kutató leírja, hogy európai és amerikai tudósok kimutatták,
a túl erős éjszakai világítás csaknem 20 millió autó szénlábnyomának felel meg, ami világviszonylatban évente legalább 2 százalékkal növeli a fényszennyezést.
Ennek a hatása mindenhol érezhető: a teknősbékák eltévednek a tengerpartok kivilágított strandjain, és ezrével halnak meg, mert összezavarodnak, és nem érik el a tengert. A madarak biológiai órája is felborul, ezért az éjszaka közepén énekelni kezdenek, a vándormadarak betévednek a városokba, vagy árbócoknak, tornyoknak, világítótornyoknak csapódnak.
Évente egymillió vándormadár köröz a New York-i World Trade Center régi ikertornyainak világító oszlopai körül, a csilivili Las Vegast a szöcskék ostromolják, mert vonzza őket a neonfény. A „porszívóhatásnak” nevezett jelenség pedig az 1970-es évek óta csak súlyosbodott. 1968-ban, öt évvel Hitchcock Madarak című filmjének bemutatója után több mint 5000 madár ütközött egy tévétoronynak Nashville-ben. 1960 és 1969 között 7000 elhullott vagy sérült madarat találtak a kelet-kanadai Long Point világítótorony lábánál.
A rovarokat figyelő zoológusok először 2013-ban döbbentek meg, mikor megfigyelték a rovarok számának drasztikus csökkenését. Négy évvel később a rovarok biomasszája már 75 százalékkal csökkent, mert éjszaka tájékozódnak a Hold és a csillagok által keltett fényhullámoknak köszönhetően. Amikor egy másik fényforrással találkoznak, ehhez kezdenek ragaszkodni, ez lesz az iránytűjük. Molylepkék, szitakötők, szúnyogok, bogarak, tücskök táncolnak a műfény körül, és nem tudnak tőle szabadulni. Sokan közülük még hajnal előtt meghalnak a kimerültségtől. Amikor feljön a nap, és a lámpák kialszanak, a túlélők fáradtan rogynak össze: elmulasztották az éjszakai munkájukat. Nem pumpálták a nektárt, nem szállították a virágport, nem találtak társat, nem tojtak tojásokat.
De nem a fényszennyezés az egyetlen oka a rovarpusztulásnak, az urbanizáció, a globális felmelegedés, a növényvédő szerek, az intenzív mezőgazdaság és az erdők eltűnése is csökkenti számukat.
Az erős éjszakai világítás a növények biológiai óráját sem kíméli: a lámpa alatt álló fák levelei később hullanak le, ezért érzékenyebbek lesznek a fagyra, korábban kezdenek rügyezni, ami a késői fagyokkal szemben gyengévé teszi őket, felborul a virágzás és a beporzás időszaka is. Eklöf szerint egyre több olyan növényt látunk, ami nem virágzik, és a rovarok soha nem érnek hozzá.
(Borítókép: Patrick Pleul / picture alliance / Getty Images)