Hogyan kell közlekedni, ha hátunkon van a táskánk, és ki hordott először hátravalót? Már Ötzi, a gleccsermúmia is hátizsákkal flangált, de a mai táskák kialakítását rengeteg történelmi esemény és textilipari fejlesztés befolyásolta.
A legtöbbünknek ismerős élmény lehet, hogy felszállunk a buszra, villamosra, és nem férünk el utastársaink hátizsákjaitól. A probléma nem generációs gyökerű, hiszen már nemcsak az óvodások és iskolások hordanak hátizsákot, hanem az összes többi korosztály is.
Kicsi és csillámos, nagy és sportos, túrás vagy álcázott mintájú, sokzsebes vagy minimál stílusú, merev, futurisztikus vagy szőrös és puha? Megannyi hátizsákváltozat látható már mások hátán, ami örvendetes, hiszen ennek a táskának nagy előnye, hogy a súly egyenletesen oszlik el a testen, nem okoz féloldalas terhelést, és praktikus is, mert nem kell folyton igazgatni. Egyetlen hibája, hogy szűk térben sok helyet foglal el. De honnan ered a hátizsák viselése, és hogyan lehet megoldani a hordását szűk térben?
Megdöbbentő lehet, de már Ötzi, a körülbelül 5300 éves gleccsermúmia is állati szőrméből készült hátizsákkal trendizett, legalábbis ilyen maradványokra bukkantak az őt 1991-ben felfedező turistacsoport tagjai. Egy kis időugrás után a 19. században fapálcákból és vászonból készítettek hátitáskát az amerikai polgárháború idején, majd 1877-ben Henry Miriam találta fel a fémlemezből készült, első funkcionális hátizsákot az amerikai hadsereg számára.
A 20. század elején Ole F. Bergman egy fakeretes táskát tervezett nyírfakéregből és puha szövetből, ami könnyűvé tette a táskát a hosszú utazások alatt, majd az első világháború alatt megszületett a professzionálisabb katonai hátizsák, amelyen a hát felső és alsó része volt rögzítve, és lőszert, csajkát és egyéb felszerelést is el lehetett cipelni benne bárhová.
Az első cipzáras hátizsákot Gerry Cunningham ötlötte ki Amerikában, mert nem szerette, hogy más típusú táskák csúszkáltak a hátán, ezért apja varrógépével készített egy cipzáras nejlontáskát.
A második világháború újból forradalmasította a hátizsákot, a cél most már az volt, hogy minél nagyobb súlyt elbírjon, a nehéz felszerelést, a fegyvereket, lőszereket.
A modern hátizsákok egy kreatív házaspár nevéhez fűződnek, az 1950-es években Dick és Nena Kelty nagy túrázókként új ötletekkel gazdagították a hátizsákok kialakítását: a táskákra párnázott váll- és derékpántokat tettek, amelyek a kirándulók válláról a csípőjükre helyezték át a súlyt.
A legfontosabb regula, hogy ne viseljük a hátizsákot tömegközlekedési eszközön, vagyis le kell venni, de semmiképp ne foglaljunk el vele egy másik ülést, csak ha alig van utazóközönség. Miután intelligensen és embertársainkra tekintettel beletörődtünk, hogy megszabadítjuk hátunkat nagy értékünktől, álló helyzetben tegyük a lábunk közé (így nemcsak a többieknek spórolunk teret, hanem a lopások miatt sem kell aggódnunk), vagy fogjuk lazán és vagányan a kezünkbe. További megoldás lehet még, ha a hasunkra akasztjuk – ha nem szeretnénk a koszos földre tenni –, vagy a lábfejünkre, így mi szabályozhatjuk, mennyi helyet foglal el: kezünkkel leszoríthatjuk például.
Az etikett szerint ha felszálltunk a járműre, és arra is elszántuk magunkat, hogy levesszük a hátizsákunkat, haladjunk a jármű közepe felé, hogy helyet adjunk a később felszálló többi utasnak – ha nem csak egy megállót megyünk (de miért is mennénk annyit, ha azt lábon is megtehetjük egészségünk érdekében?).
Ha már hátizsákokról beszélünk, érdemes azt is feleleveníteni, mi a táska helyes, tudományos viselésének módja. Kezdjük laza pántokkal, mert nem mindig ugyanazt hordjuk magunkkal, és tömegtől, súlytól függően a hevederek minden alkalommal kissé eltérően ülhetnek.
Ha van deréköv, azt is állítsuk be szorosan, és fixáljuk a csípőn, így kevésbé terheljük a hátunkat. A vállpántok beállításánál arra kell figyelni, hogy ne legyenek se túl lazák, mert a súlytól hátradőlünk, se túl szorosak, mert akkor túl magasan lesz a táska. Legyenek a pántok előrehúzva stabilan. Ha súlyos tárgyakat is viszünk, ezek bújjanak meg a táska alján, így nem húzzák le annyira a vállat – és nem törik össze az alul lévő könnyebb és törékenyebb tárgyakat.
(Borítókép: Maskot / Getty Images)