Tavaly októberben írtunk Pályi Bernadett, az Országos Epidemiológiai Központ biológusának kalandjairól, aki pár hónappal az ebolajárvány kitörése után dolgozott Afrikában a vírussal leginkább fertőzött területeken. Most Steier József, guineai tiszteletbeli konzul tartott előadást az ELTE-n a saját tapasztalatairól. Ő a WHO küldöttsége előtt pár hónappal járt az országban, bombasztikus aranyüzletben reménykedő vállalkozókkal. Itthon már a TEK várta, visszatérése után három nappal pedig belázasodott. A magyar egészségügy nem csinált nagy gondot ebből, simán hazaküldték, pedig akkor már több hónapja hivatalosan is ebolajárvány volt az országban, ahonnan jött. Utána azért nem ért rá vele foglalkozni az orvos, mert az eboláról szóló előadáson ült.
„Tízéves gyerek voltam, amikor édesapámat odavezényelték szaktanácsadónak a Guineai Köztársaságba. Az ország az egyenlítőtől kilenc fokra északra találtató, gyakorlatilag trópusi ország, kőkeményen két évszak jellemzi, nagyjából májustól novemberig az esős szezon, decembertől április végéig a nyár, amikor a negyven fok körüli hőmérséklet sem ritka. A relatív páratartalom eléri a száz százalékot” – Steier József, guineai magyar tiszteletbeli konzul a nálunk szokatlan éghajlati adottságokkal kezdte előadását, amelyek fontosak az ebola terjedésének megértéséhez.
A konzul 1964-ben került az országba, családostól: apja ott kapott állást, utána mentek ki, kilenc másik magyar családdal együtt, a főváros, Conakry mellé. „Képzeljétek el, tízéves gyerekként mit jelent azt, kiszakadni Magyarországról és megérkezni egy az országba, ami egészen más kultúrával rendelkezik. Fekete embert akkor láttam először, akkor kezdtem tízévesen a nyelvekkel ismerkedni. Ma nem kapunk diplomát anélkül, hogy ne beszélnétek idegen nyelvet, de ott az életben maradás kényszere volt az, hogy minél gyorsabban a franciát, aztán a szuszut, a törzsi nyelvet is tanuljam” – mesélt az akkori körülményekről.
Steiert 2013. augusztusában nevezték ki Magyarországon regnáló konzulnak, ezért amikor az ebola megjelent a köztudatban, sokan őt keresték. A fejébe vette, hogy személyesen győződik meg a helyzetről, mielőtt komolyabban nyilatkozik.
Afrikából tömegével érkeznek a kéretlen reklámlevelek, hogy húsz százalékot is nyerhetsz bizonyos országok aranyüzletén, bizományban odaadják, csak pár százalékot fizess ki előre, bevizsgálási költségnek.
Kapóra jött, hogy sok vállalkozó nekiindul a kontinensnek, mert kapnak egy tippet, hogy jó áron juthatnak aranyhoz. „Konzul úr, Maliba, Bamakóba kellene menni. Minél előbb induljunk, fizetünk mindent, csak menjünk, mert húsz kiló aranyat fogunk hozni. És összesen két százaléknyi előleget kellene kifizetni, bizományba odaadják, a világpiaci árnál húsz százalékkal olcsóbban tudjuk értékesíteni” – ezzel kereste meg Steiert egy vállalkozó.
Hiába sejtette a konzul, hogy a történet átverés, hiába egyeztetett a mali bányászati miniszterrel, a vállalkozók sürgették, nehogy lemaradjanak a bombaüzletről. Hatvanezer dollár készpénzzel indultak neki az útnak, kézitáskában. „Hatvan dollár egy biztonsági őr havi fizetése, ha száz dollárt adok neki, és azt kérem, hogy csapd le a kezét annak az embernek, akkor azt fogja mondani, hogy főnök, köszönöm, hogy a családomnak örömet szereztél” – érzékeltette a lépés átgondolatlanságát a konzul. Nem túl nagy meglepetésre az ajánlat tényleg átverés volt, de a vállalkozók életben maradtak, háromezer dollár veszteséggel ültek fel a visszafelé tartó gépre, ő pedig elindulhatott az ebola központjába.
Dzsipet bérelt, azzal indultak Maliból Guineába. Önmagában nem nagy távolság, 960 kilométer, ami autópályán gyorsan menne - Afrika viszont nem ilyen. „Én is tévedtem, hiába ötven év Afrika, elfeledkeztem arról, hogy esős évszak van. Ilyenkor nem látszik, milyen mély egy kátyú. Ha túl mély, az egész hajtásláncot kiszedi a terepjáróból és nem lehet tovább menni. A sofőr negyven kilométeres sebességgel kerülgette a lyukakat.” Így 26 óráig tartott az út.
A WHO 2014 márciusában deklarálta a járványt, a konzul június 15-19 között volt odakint: addigra már bővel kellett volna óvintézkedéseket tenni, hiszen meghalt már több ezer ember, köztük 300 egészségügyis.
A határ előtt negyven kilométerrel iparvidék kezdődött. „Azt várta az ember, hogy tényleg kitör a hisztéria. Ezzel szemben tele voltak a vendéglők, a piacterek, a mecsetek. Egy járványügyi helyzetben az lenne a logikus, hogy minden tömegrendezvényt korlátoznak, próbálják akadályozni, hogy emberről emberre terjedjen a betegség. Itt semmi ilyen nem volt.” – mondta Steier.
Megálltak több csomópontnál is, ahol ebola-kezelőcentrumokat hoztak létre. „Azon kívül, hogy mondták, hogy ott van, és tényleg ott feküdt hatvan ember, semmilyen intézkedés nem volt. A katonák sem állítottak meg, a fővárosig nem volt vesztegzár jellegű dolog” – emlékezett vissza. A fővárosban viszont szeméthegyek, közöttük patkányok fogadták. Ez kedvező a vírusnak, a felülfertőződést segíti. „Amikor bemenetem a járványügyi hivatalba, és szóvá tettem, hogy a szemetet legalább vigyék már el, akkor azt mondták:
nincs gázolaj, konzul úr.
Nem azért nincs, mert elfogyott, hanem mert sokszor már a kikötőben ellopják. A körülmények alapján érezhető volt, hogy hamarosan robbanni fog a járvány. A Conakryban lévő járványügyi központban ebben az időben 86-an voltak, zömében állami alkalmazottak. (A ebola terjedéséhez hozzájáruló egészségügyi körülményekről korábbi cikkünkben írtunk részletesebben.)
Az már ismert tény, hogy egy libériai tanárnő jött meglátogatni a családját 2013 decemberében, holtan találta őket a házban, majd ottani szokások szerint megmosdatta és eltemette őket. Ebolások voltak, csak erről senki nem tudott, ez indította ez egész járványt. Sokáig nem tudták összerakni, hogy a különböző esetek miért jelentek meg egymástól távoli helyeken. Azóta kiderült, hogy a tanárnő pánikszerűen rohant vissza Libériába, motorral, mert ezeken a területeken nincs út. „Ösvények vannak, ezeken kínai krosszmotorral szállítják a fizetőképes vendégeket. Elől felteszik a kecskét vagy a birkát, hátra meg felülnek még ketten a sofőr mögé”. Természetesen a motoros is megfertőződött, aztán embereket vitt Sierra Leonéba is, ennyi pedig már elég volt a többi körülménnyel együtt a terjedéshez.
A konzul hazafelé induló járatát már törölték, csak később tudott útnak indulni. „A repülőtéren még átestem egy orvosi ellenőrzésen: infrakamerával nézték a testhőmérsékletet, és ki kell tölteni egy űrlapot, amiben azt próbálták belőni, hogy nem fertőződtél-e meg, nem jelentesz-e utazási kockázatot.” Steier szerint a rendszer működik, és ez szokatlan Afrikában: a guineai kormányjelentések szerint közel száz embert szedtek le az utazási listáról, nem engedték Európa felé elrepülni. „Afrikában nagyon familiáris a dolog, ha nekem szükségem van valamire, akkor odamegyek a kormánytisztviselőhöz, benyúlok a zsebembe és összegyűrök egy kis pénzt, benyomom a kezébe, és innentől kezdve valószínűleg szemet huny. Most viszont nem ez történik, ezért nem jött ki ebola az országból”.
Hazaérkezésekor már a TEK várta Steiert. „A nemzetbiztonsági kockázat érdekelte a szakembereket, az, hogy bejöhet-e Magyarországra a vírus. Fél óra alatt megnyugtattam őket, hogy nem kerülhet be Magyarországra”. A kálváriája viszont csak innentől kezdőzött.
„Amikor harmadik napja voltam itthon, hirtelen felszaladt a lázam 39 fokra. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha ezzel beszaladok a László Kórházba, a járványügyi centrumba, abban a pillanatban bevágnak a karanténba az egyéb betegek közé, és ha még nem felülfertőződtem, csak valami más bajom volt, akkor most biztosan elkapok valamit. Ismertem egy-két rossz példát ismerősökön keresztül, úgyhogy nem ezt választottam, hanem a Korányi tüdőintézetbe szaladtam egy specialistához” – mondta a konzul a magyar egészségügyi állapotokról.
Gyorsan terjedő tüdőgyulladását azonban nem ismerte fel a specialista sem, és azonnal riadót fújt. A konzul hatalmas dózis antibiotikumot kapott, csak így lehetett megállítani a tüdejében folyó rombolást. Három nap alatt sikerült megfogni a lázat. „Ekkor jelentkeztem a László Kórházban, hogy itt vannak a leleteim, még van hőemelkedésem, Guineából jöttem haza, és szeretném, ha a NATO biológiai hadviselésére is felkészített centruma megcsinálná a kivizsgálást. Közölték, hogy konzul úr, nincs trópusi orvosunk, jöjjön vissza szerdán. Ez egy pénteki nap volt.” Az ebola egyébként 48 órán belül robbanni tud, nagy hiba halogatni a kivizsgálását.
Steier hazament, önkéntes karanténba vonult, nem ment sehova. Nem volt biztos benne, hogy ebolás, a malária is hasonló tüneteket produkál, de azért nem lehetett kizárni. "Szerdán visszamentem, de bezárt a labor, és elmentek a nővérek. Megint nem volt vizsgálat. Megkérdeztem a pultost, hol van a doktor. Mondták, hogy a főorvos úr most tart előadást az eboláról, és a kórház egész személyzete ott van”. A konzul közölte, hogy nagyon gyanús tünetei vannak, erre már előkerült orvos. Megvizsgálták, és közölték vele, hogy
Végül vettek vért a kórházban - ez már a harmadik volt, mert egy privát laboratóriummal is megcsináltatta a vérvételt. Majd közölték, hogy
Ha tényleg eboláról lett volna szó, már régesrég késő lett volna. „Ennyi idő alatt teljesen eltűnt a tüdőgyulladás, tünetmentessé váltam. A 21. napon, amikor véget ért az önkéntes karanténom, jött a telefon a Lászlóból, hogy minden rendben van. Azért nem akartam annyiban hagyni, kocsiba ültem, bementem, kiderült, hogy megint nincs orvosuk, az eredményt is az adminisztrátorok közölték velem, a papírok alapján”. Csak külön erősködésre jött újra orvos.
A történet horrorba illő, az egyetlen jó hír, hogy ma már nem történhetne meg: felállt a magyar Ebola Task Force, amelynek a guineai magyar konzul is tagja, és már vannak kint tapsztalatot szerzett szakembereink is, valamint kifejezetten ebolára létrehozott karanténok. Az pedig, hogy tavalyi ebolás fikciós történetünk kezdete kisértetiesen hasonlóra sikerült, tényleg a véletlen műve.