„Mondjátok, hogy csíííz” – halljuk (vagy épp mondjuk) sokszor egy-egy fénykép elkészítésekor, és bár sejtjük, hogy miért is kell azt mondanunk angolul, hogy sajt, sokan nem tudják, honnan ered a szokás, és hogy egyáltalán mióta mosolyognak az emberek a fényképeken.

A csíz (vagyis eredetileg cheese) azért jó, mert a benne lévő hangok kiejtéséhez pont úgy áll a szánk és az arcunk, ami a természetes mosolyhoz a legközelebb van. A cs a fogakat és az állkapcsot rendezi el, az í miatt pedig az ajkunk görbül mosolyra. De vajon ki mondta először, és honnan származik a hagyomány?

Az előbbi kérdésre nehéz választ adni, bár az egyértelmű, hogy angol nyelvterületről kell származzon a szokás. Az első, hivatalos említés alapján, amely egy amerikai napilap, a Big Spring Herald egy 1943-as számában jelent meg, könnyen lehet, hogy Roosevelt amerikai elnök indította el világhódító útjára a mosolyfakasztó sajtot. Az újságban egy volt nagykövet, Joseph E. Davies árul el egy apró kulisszatitkot: ha valaki biztos akar lenni abban, hogy egy fényképen jól néz majd ki, a legegyszerűbb, ha annyit mond, cheese, mert az magával hozza a mosolyt. Davies csak annyit mond, hogy egy nagyon jó politikustól tanulta a trükköt, akivel korábban együtt dolgozott. Davies nagyon sokat dolgozott Roosevelttel, szóval a legvalószínűbb, hogy tőle tanulta meg, hogy kell hihetően mosolyogni akkor is, mikor az ember épp Moszkvába indul.

Érdekes viszont, hogy a fényképezés kialakulásától egészen az 1900-as évek elejéig nagyon ritka volt, hogy az emberek mosolyogtak a fotókon. Ezt sokan a viktoriánus korszak etikettjének tudják be, amely szerint a bárgyú vigyorgás a részeges semmirekellők sajátja, egy normális ember egyenes tekintettel, rendezett, már-már szigorú arckifejezéssel néz a kamerába.

Mások szerint inkább a fényképezés kezdetlegessége hozta magával a mosoly nélküli fotókat. Az első fényképek (például Niepce 1826-ban készített képe, amelyen egy ablakból táruló kilátást örökítettek meg) borzasztó hosszú ideig, akár órákon át is készülhettek. Az első, emberek fotózására is alkalmas eljárás a dagerrotípia volt, de még ennél az 1839-ben bevezetett megoldásnál is egy-másfél percen át kellett mozdulatlanul ülni ahhoz, hogy a fotó jól sikerüljön.

1845-ben sikerült eljutni arra a szintre, hogy egy képhez már pár másodperc is elég volt, de az emberek még mindig nem mosolyogtak. Nagyjából két elmélet van arra, hogy ez miért volt még mindig így.

Az egyik, hogy egy kép akkoriban nagyon drága volt, a legtöbb embert élete során legfeljebb egyszer vagy kétszer fotózták le, ehhez komoly előkészületek kellettek, mindenki a legszebb ruhájában volt, az egész inkább ünnepélyes, mintsem laza esemény volt. Senki se szerette volna, ha élete egyetlen fényképén vigyorog, mint valami részeg.

A másik, hogy a szájhigiénia ekkoriban nem volt olyan fontos, mint mostanában, vagyis az emberek többségének borzasztó állapotban volt a fogsora. Mivel a fogorvoslás még gyerekcipőben járt, a legegyszerűbb és legáltalánosabb megoldás a fogak kihúzása volt. Ezért aztán az emberek többsége még véletlenül sem nyitotta ki a száját a fényképezőgép előtt.

A fényképezést több szempontból az 1888-ban a piacra lépő Kodak változtatta meg. A George Eastman által alapított cég olyan filléres kamerákkal, mint az 1895-ben kiadott, 5 dolláros Pocket Kodak (mai áron 135 dollár, vagyis kb. 35 ezer forint), vagy az 1900-ban kiadott, egyetlen dollárba (mai áron nyolcezer forintba) kerülő Brownie teljesen átalakította a fotózást. Hirtelen mindenki és mindenhol fotózhatott, a Kodak jelmondata is ezt mutatta: Ön csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk.

A mosolygást azonban igazán csak a Hollywoodban beinduló filmgyártás, és ennek világszerte érezhető hatása hozta el, pontosabban a filmek, és a tény, hogy az emberek már nem kizárólag hivatalos, vagy ritka alkalmakkor kerültek a fényképezőgép elé. Ahogy mostanában a szelfi vagy a duckface (mikor a fényképen szereplők úgy csücsörítik a szájukat, mintha túltöltött szilikonajkakkal élnék a hétköznapjaikat), az 1900-as évek első évtizedeiben a mosolygás hódította meg a világot.