Azt gondolnánk, hogy manapság már nemigen alakulnak új vallások, pedig a huszadik században született a rakománykultusz, sok rituális elemmel. Először a melanéz törzseknél írták le a jelenséget, de léteznek még ma is élő mozgalmak, amelyek a nyugati civilizáció és a technikailag nem fejlett kultúrák találkozásakor jött létre.

A rakománykultuszhoz hasonló jelenséget először 1885-ben Fidzsin dokumentáltak, ez volt a Tuka mozgalom. Tuka a helyi bennszülöttek egy karizmatikus vezetője volt, és szemtanúja annak, hogy népe mindent elveszít, ami fontos neki; földet, javakat. A mozgalom az aranykor visszatérésének ígéretével indult útjára, azt hirdette, hogy az ősök majd eljönnek és segítenek. Tukát később a britek többször száműzték a szigetről.

A legismertebb rakománykultuszt aztán a második világháború idején és közvetlenül utána figyelhették meg. A melanéz szigeteken élő primitív törzsek több idegen hatalom érkezését is megfigyelhették az 1940-es években: először a japánok, majd az amerikaiak használták a szigetet katonai bázisként. Ez idő alatt nagyon sok katonai felszerelést, élelmiszert dobtak le repülőgépekről a sebtében épített kifutópályákon.

Óriási változást hozott ez a szigetlakók életébe: ők korábban nem nagyon láttak idegent, most meg konzerveket, modern gyógyítóeszközöket, futószalagon gyártott ruhákat, fegyvereket és sátrakat láttak maguk körül. A katonák meg is osztották ezeket az őslakosokkal, akik megismerkedhettek a furcsa eszközökkel. A szigetlakók kerestek valami ésszerű magyarázatot ezekre a jelenségekre, és arra jutottak, hogy az idegenek valamilyen különleges kapcsolatban állhatnak az istenekkel.

A háború után a katonaság elhagyta a bázisokat és nem dobtak le több rakományt. Válaszul helyi melanéz vezetők kisebb szektákat alapítottak és mindenféle földi javakat ígértek követőiknek. Egy már létező hiedelmet alakítottak át, amikor azt mondták, hogy a rakományokat az őseik küldték. Hogy elősegítsék ezek megérkezését, rituálékat végeztek el, például újabb kifutópályákat építettek és utánozták azt a viselkedést, amit a katonáktól lestek el. Így a helyiek amerikai katonának beöltözve parádéztak, fából faragott puskákat és szintén fából készült fejhallgatókat cipelve. Még életnagyságú repülőket is építettek, hátha úgy gyorsabban küldik a rakományt az ősök. A kultuszt John Frumnak (máshol Tom Navynek) nevezték el, mert így hívták az amerikai katonát a helyiek.

Rakománykultuszok gyakran valamilyen krízishelyzetben alakulnak ki; szociális problémák idején egy meggyőző vezetővel új vallási mozgalmak indulhatnak. A vezetőnek általában valamilyen látomása lesz, de az egész mozgalom valamilyen megfogható tárgyi jóság megszerzésére irányul. Közös jellemzőjük, hogy konfliktust okoz az őslakosok és a betelepültek között, és az égiek segítségét várják, akik majd minden rossztól megszabadítják őket.

Később a rakománykultuszoknak csak egy eleme lett a rakomány várása, Melanéziában például összekapcsolódott az egész az elhunyt ősök visszatérésével is. Az ősök majd mindenféle földi jóval megpakoltan térnek vissza egy nap, repülőkön, hajókon érkeznek, elűzik a fehéreket és visszaadják a földeket jogos tulajdonosaiknak. Az örökösök pedig örökké jólétben fognak élni, megszűnik a halál, örökké béke lesz és eljön az örök boldogság korszaka.

Az azóta eltelt időben a rakománykultuszok szinte teljesen eltűntek, de van néhány hely, ahol még ma is vannak követőik. Ilyen például az említett John Frum vagy Tom Navy kultusza a Tanna szigeten, Fülöp herceg-kultusz vagy a Turaga mozgalom.