Kim Dzsongilről mindenki tudja, hogy évtizedekig kegyetlen diktátorként irányította Észak-Koreát, de az kevésbé ismert, hogy elhivatott rajongója volt a filmművészetnek. Igazi moziőrült volt, több mint húszezer filmes gyűjteménnyel, nagy kedvencei közé tartoztak a korai James Bondok, a Rambo- és a Godzilla-filmek, a Péntek 13 sorozat, a hongkongi akciófilmek és Elizabeth Taylortól bármi.

A diktátor 1973-ban még egy könyvet is írt „A film művészetéről” címmel, amiben kifejtette, hogy a film nemcsak művészet, hanem remek propagandaeszköz is. Kim Dzsongil apja, Kim Ir Szen vezetése alatt az ország kultúráért felelős vezetője volt, és kifejezett célul tűzte ki, hogy az ország moziiparát felpörgesse, és az észak-koreai filmeknek elismerést vívjon ki a világban. Viszont érezte, hogy az ország lehetőségei eléggé behatároltak, ezért a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején 11 japán és dél-koreai filmipari szakembert raboltatott el, hogy az így importált szellemi tőkével és tapasztalattal pezsdítse fel az észak-koreai filmgyártást. Az elraboltak közül többen meghaltak a fogságban, volt, aki öngyilkos lett.

Az elrabolt filmesek közül Sin Szangok esete a leghíresebb. Sin Japánban tanult, majd hazájában, Dél-Koreában sikeres rendező lett, az ország egyik legjobbja – és pechére ez felkeltette az északi diktátor figyelmét. Sin a negyvenes évek második felétől dolgozott rendezőként, ontotta a filmeket, és a hatvanas években volt a csúcson; abban az évtizedben a produkciós cége háromszáz filmben működött közre. A hetvenes években viszont leáldozott a csillaga: Pak Csonghi kormányzása alatt beindult a dél-koreai cenzúra, ami Sin több filmjét is érintette. 1976-ban a rendező felesége, a több filmjében is szereplő színésznő, Csve Ünhi elvált tőle. 1978-ban a kormányzat bezáratta Sin stúdióját.

Csve Ünhi volt a csali; őt Hongkongból hurcolta magával az észak-koreai titkosszolgálat, Kim Dzsongil személyes parancsára. Aztán amikor Sin is Hongkongba utazott, hogy kiderítse, mi történt az exével, az ő fejére is zsákot húztak, és elkábították. Észak-Koreában tért magához.

A filmrajongó diktátor (aki addigra már apránként az ország vezetését is átvette apjától) megpróbálta munkára fogni Sint, de a férfi többször is szökni próbált az őrizetből – akárcsak Csve, akit elkülönítve tartottak fogva, így nem tudta, hogy volt férje is Kim Dzsongilhez került. A szökési kísérleteknek kemény megtorlás lett az eredménye: a nő évekig börtönben sínylődött, de Sint is bezárták két évre, és mindkettőjükkel naphosszat agymosó propagandafilmeket nézettek. A diktátor csak 1983-ban gondolta úgy, hogy az elrabolt párból már tisztességes észak-koreai állampolgárok lettek. Sint és Csojt kiengedte a fogságból, és több mint négy év után találkozhattak – sőt, még újra össze is házasodtak.

A következő bő két évben mindketten kivették a részüket az észak-koreai filmművészetből, Sin hét filmet rendezett ezalatt. Legismertebb műve az 1985-ben bemutatott Pulgaszari lett, ami Észak-Korea válasza volt a Godzillára. A cím természetesen egy óriásszörny neve, egyben a koreai mitológia egyik lénye: a fémevő szörny, ami elpusztítja és elűzi a rossz dolgokat. A film – ami teljes egészében megtekinthető a YouTube-on – ezerkevésben játszódik a feudális Koreában, amit egy gonosz király irányít. A parasztok lázonganának ellene, de a király utasítja az embereit, hogy gyűjtsenek be minden lábast és fémszerszámot, majd azokból fegyvert kovácsoltat, hogy még jobban le tudja igázni a pórnépet. Egy börtönben szenvedő öreg kovács erre rizsből és agyagból gyárt egy kis figurát, majd meghal. A bábu a kovács lányának vérétől életre kel és megnő, ő lesz a félelmetes Pulgaszari, egy szarvas, hüllőszerű Godzilla-epigon. A szörny vezetésével a parasztok sikerrel döntik meg a gonosz király uralmát.

A történetnek többféle értelmezése lehet, de Sin és Csve szerencséjére Kim Dzsongil olvasata az volt, hogy sokak kommunista ereje egy méltó vezér élén megdönti az elnyomó imperializmust. A diktátornak nagyon tetszett az alkotás, annak ellenére, hogy évekig készült, így egyes színészeken látszik, ahogy öregednek a filmben. Annyira bejött neki Sin rendezése, hogy az elrabolt párt nyolc év fogság után, 1986-ban elküldte egy bécsi filmfesztiválra – természetesen őrök kíséretében. Sin és Csve feladata az észak-koreai filmek népszerűsítése lett volna.

Egy bécsi utazás során valahogy rávették az őröket, hogy külön taxiba üljenek, és úgy kövessék őket. Ezután ők a saját taxisofőrjük segítségével lerázták az őrök autóját, és az amerikai követség épületéhez vitették magukat. Kim Dzsongil azt hitte, az észak-koreai filmgyártás sztárjait az amerikaiak rabolták el, ezért felszólította az USA-t, hogy adja vissza neki a filmeseit. Nem adta.

A pár az Egyesült Államokba utazott, és ott élt egy ideig, majd 1994-ben hazaköltöztek Dél-Koreába. Sin Szangok már az USA-ban elkezdett újra rendezni, és az ezredfordulóig nem is hagyta abba. 2006-ban hunyt el, 79 éves korában. Öt évvel később Kim Dzsongil is meghalt, az országot tőle átvevő fia, Kim Dzsongun azóta ha lehet, még durvább diktatúrát működtet, mint apja. Csve Ünhi ma is él, 90 éves. Történetükről The Lovers and the Despot címmel dokumentumfilm készült, amit a tavalyi Sundance-en mutattak be.