Biztosan ismerős helyzet, amikor csak húszezressel tud fizetni a boltban, de már félve veszi elő a pénztárcáját, mert tudja, hogy a pénztáros duzzogva fogja elvenni a nagy címletet, és úgy számolja ki a visszajárót, mintha ön direkt vele akarna kiszúrni, ő meg szívességet tenne, hogy elfogadja. Na most ezt képzelje ez azzal a csavarral, hogy a pénztáros azért fanyalog, mert túl keveset kell visszaadnia, és máris a pénzügyi válság közepén vergődő Argentínában képzelheti magát.

A dél-amerikai ország gazdasága kisebb-nagyobb mértékben, de már jó pár éve vergődik. Ezzel persze nincsenek egyedül, elég csak az utóbbi időben a show-t igencsak ellopó Venezuelára gondolni. Alighanem az argentinok produkálták viszont a világ legfurább válságtünetét. Azt már megszokhattuk, hogy ha egy gazdaság összeomlik, annak az egyik leglátványosabb jele általában a hiperinfláció miatt pillanatok alatt elértéktelenedő valuta. Argentínában viszont emellett az aprópénz felértékelődött a nagyobb címletekkel szemben.

Ennek a közvetlen oka volt, hogy az emberek nem akartak apróval fizetni, ezért az országban a kétezres évek első évtizedében akut fémpénzhiány alakult ki, emiatt pedig az emberek nem akartak apróval fizetni, és így tovább. De hogy ez a spirál miért indult el egyáltalán, az máig nem egyértelmű. Az emberek mindenesetre a kormányt okolták, a kormány meg az embereket, miközben a fémpénz-feketepiac vígan virágzott.

Az üzleteken tábla hirdette, hogy nem adnak érmét. A boltosok gyakran inkább nem adtak el valamit, mint hogy aprót kelljen utána visszaadniuk – vagy többet adtak vissza, hogy csak bankjegyektől kelljen megválniuk. 2008-ban például a Slate újságírója számolt be arról az abszurd helyzetről, amikor egy Buenos Aires-i taxis inkább olcsóbban vitte el, mint hogy fémpénzt adjon vissza a tőle kapott 20 pesósból. (1 argentin peso ma nagyjából 15 forint.)

Az aprópénz féltve őrzött kincs lett, hiszen ha valaki vásárolni akart, és nem volt aprója, akkor sokkal több mindent kellett vennie, mint amire szüksége lett volna, csak hogy ki tudja sakkozni, hogy ne legyen visszajáró. (Ez a jelenség mifelénk az Erzsébetutalvány-paradoxonként lehet ismerős.) Mindez egyébként nemcsak az érmékre, hanem a kisebb címletű bankjegyekre is vonatkozott, így egy 5 vagy 10 pesós a gyakorlatban többet ért, mint egy 20 pesós, utóbbit ugyanis nem nagyon lehetett gazdaságosan elkölteni.

A kormány szerint a probléma gyökere, hogy az emberek makacsul felhalmozták az aprót, az emberek szerint meg a kormány nem vert eleget belőlük – mármint az érmékből. Az előbbiben van is némi igazság, az utóbbiban kevésbé. Aminek viszont mindenki szerint óriási szerepe volt a probléma súlyosbodásában, az a sok Buenos Aires-i busztársaság. A buszokon ugyanis – például a metrókkal ellentétben – sokáig csak érmékkel lehetett jegyet venni – miközben ezek a cégek 3 százalékos haszonnal váltottak bankjegyet érmére. Az alternatíva, vagyis a feketepiaci pénzváltás persze még ennél is magasabb hozammal számolt. (Már ha lehetett egyáltalán éles határt húzni a busztársaságok és a feketepiacot működtető bűnbandák között.) A kormány olyan intézkedésekkel próbálta enyhíteni a helyzetet, mint a bankok kötelezése, hogy minden állampolgárnak adjanak 100 pesónyi érmét, ha pénzt akar felvenni, de ezek általában inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak, és a problémát a mai napig nem sikerült maradéktalanul megoldani.