Közismert sztori, hogy a régi szénbányászoknál szokás volt egy kalitkában egy kanárit levinni magukkal a tárnába, hogy a madár jelezze, ha túl magas kezd lenni a levegőben a szén-monoxid szintje. A jelzés az volt, hogy a kanári elpusztult, mivel az embernél jóval kisebb a halálos adagja a színtelen-szagtalan, de annál veszélyesebb gázból. Valószínűleg ez juthatott az eszükben az amerikai védelmi minisztérium illetékeseinek is 1990-ben, az iraki háború előtt, amikor rádöbbentek, hogy ha már tiltott tömegpusztító fegyverek miatt támadják meg Szaddam Husszeint, talán elkélne a katonáknak valami védelem a vegyi és biológiai támadások ellen. Vagy legalább egy hatékony riasztó.

Mivel az amerikaiaknak nem volt igazán pontos információjuk arról, milyen vegyi fegyverekkel, harci gázokkal és egyebekkel találkozhatnak Irakban (mint utóbb kiderült, leginkább semmilyennel), a 20. század elején megszokott, de egyébként egészen az 1980-as évekig használt kanáris módszerhez nyúltak vissza. Így született meg a PCCD (Poultry Chemical Confirmation Devices) nevű projekt, amit a tengerészgyalogosok rögtön át is neveztek Kuwaiti Field Chicken hadműveletre, nyilván a rövidítés miatt. Az organikus kémiai riasztórendszer lényege az volt, hogy a katonák Humvee harci dzsipjeinek tetejére egy-egy ketrecet erősítenek, amelyekben egy élő csirke foglal helyet. Ha harci gázzal támadnak az egységre, a szárnyas elpusztul, ezzel jelezve a katonáknak, hogy nagyon gyorsan odébb kéne állni.

Az első tesztbevetésekre 43 vegyifegyver-jelző csirkét szállított le a hadsereg Irakba. El lehet képzelni a pánikot a támaszponton, amikor már az első reggelen a rögtönzött baromfiudvarban 41-et holtan találtak közülük. Nem, nem mérgesgáz-támadás történt, bár a valódi okot nem sikerült tisztázni; valószínűleg a sivatagi éjszaka szokatlan hidege, és a homok együttesen tehetett a pusztulásról. Így hát sosem próbálták ki élesben a harci tyúkokat, ehelyett hagyományos riasztókkal szerelték fel a katonai járműveket.