Kiotóban több templom is az anyagában őrzi Japán véres történelmét: a mennyezetük építéséhez használt deszkák egy kastély padlójából származnak, ahol 380 (más források szerint csak 10) szamuráj egyszerre követett el szeppukut, vagyis rituális öngyilkosságot 1600-ban.

A véres áldozat előzménye, hogy Tojotomi Hidejosi hadúr a 16. század végére nagyrészt lezárta a hadakozó fejedelemségek korát, és sikerrel egyesítette az addig elkülönülő kis birodalmakra szabdalt Japánt. (A hadurak hadakozása közben egyébként névleg ugyanúgy a 6. század óta uralkodó császári dinasztia volt hatalmon, ahogy még ma is, noha a 85 éves Akihito császár épp decemberben mondott le.)

Hogy a folyamatos háborúzással szerzett hatalmát a család a halála után is megőrizze, 1598-ban, a halálos ágyán megtette utódjának az akkor ötéves fiát, és összehívta az ország legerősebb urait, hogy hűséget fogadtasson velük. Az ő részvételükkel létrehozott egy ötfős régenstanácsot az ország, illetve egy szintén ötfős tanácsot az akkori főváros Kiotó vezetésére.

Ez a rendszer ugyanakkor meglehetősen instabil volt, és Tokugava Iejaszu, a legerősebb régens hamarosan megkísérelte magához ragadni a hatalmat. A tanácsok többi kilenc tagja Isida Micunari vezetésével összefogott Tokugava ellen. Tokugava elindult, hogy leverje az Isida által szított felkelést, és Torii Mototada vezetésével 1800 szamurájt hagyott hátra központja, a fusimi kastélyt védelmére.

Isida 40 ezer fős sereggel érkezett meg, de az óriási erőfölény ellenére a védők nem adták meg magukat, 11 napon át tartották a kastélyt. Az ostromló erők végül egy áruló segítségével belülről felgyújtották a kastélyt, de a megmaradt szamurájok a fogság helyett inkább a szeppukut választották.

Isida az ostrom során háromezer katonát vesztett, de ennél is érzékenyebb veszteség volt, hogy a védők időt nyertek Togukavának, hogy összegyűjtse a seregét, és a szekigaharai csatában végső csapást mérjen Isidára és szövetségeseire. Ez az 1600. október 21-i ütközet a japán történelem egyik legfontosabb csatájának számít, ezzel vált teljessé az ország egyesítése. A Hidejosi-dinasztia ugyan elbukott, de 1603-ban kezdetét vette az Edo-kor vagy Tokugava-sógunátus néven ismert békés időszak, amely egészen 1868-ig tartott. Ez idő alatt végig a Tokugava család adta a sógunt, vagyis Japán de facto politikai vezetőjét.

Ami a kastélyból túlélte a tüzet, azt szétszedték, hogy más épületekhez használhassák fel. A padló deszkáit is feldarabolták, és több mint húsz éven át őrizték egy kiotói templomban, majd a következő harminc év folyamán hét templomnak (Genkoan, Shodenji, Yogenin, Myoshinji, Hosenin, Jinouji, Koshoji) osztották ki őket. A legtöbb helyen csak foltok láthatók, de néhol a mai napig kivehető egy-egy véres kéz- vagy lábnyom is.