Robin Dunbar az Oxfordi Egyetemen dolgozik, a Kognitív és Evolúciós Antropológiai Intézet igazgatója. Az ő nevéhez fűződik a Dunbar-szám fogalma, bár ezt nem mások nevezték el róla, hanem ő saját magáról. A Dunbar-számhoz nem lehet pontos értéket rendelni, de nagyjából százötven körül van: ennyi közeli barátunkkal és ismerősünkkel tudunk jelentőségteljes, mély kapcsolatot kialakítani.

A társas viselkedést nemcsak a főemlősök, de a madarak is tovább örökítették az utódaikra, több százezer éven át. A biológiai örökségük révén a madarak kapnak néhány egyszerű szabályt az életről, ami ösztönszinten megvan bennük; hogy ezzel hogyan tudnak élni, attól is függ, hogy a madarak mennyire értelmezik helyesen a környezeti változásokat. De már a madaraknál is megfigyelhető a csoportba rendeződés ösztöne - akárcsak a főemlősöknél és az embereknél. És – mondja Dunbar – az is megfigyelhető, hogy

A főemlősök tanulmányozásakor Dunbar arra jutott, hogy nagyjából 150 fős csoportokba rendeződnek; valahogy mindig ekörül alakul a csoport természetes mérete. Vannak szűkebb körök és tágabb összefonódások, de ez a százötvenes keménymag nagyjából fixnek tűnik. És így van ez az embereknél is. Dunbar szerint nagyjából ennyien vannak, akikkel kölcsönös bizalmat és elkötelezettséget építhetünk ki, és nemcsak a nevükre és az arcukra emlékszünk, hanem az illető személyes történeteire is.

Dunbar véletlenül fedezte föl az összefüggést, amikor azt vizsgálta, hogy a főemlősök miért kurkásszák egymást. Ekkor jutott eszébe az a hipotézis, hogy a főemlősöknek azért lehet ennyire nagy agya, mert a társas viselkedésük és a csoportösztönük igen fejlett. Dunbar ezután megvizsgálta, hogy van-e kimutatható összefüggés az egyes fajok agymérete és a kapcsolatok száma és minősége között, és számos egybeesést talált.

Dunbarnak eszébe jutott, hogy az embereket is bevonhatná a felmérésbe. Megtette, és meglepve vette tudomásul, hogy rájuk is érvényes a 150-es szám. Meglepetését az okozta, hogy többre gondolt volna, hiszen városlakók vagyunk, naponta ennél sokkal több emberrel találkozunk... de aztán megállapította, hogy

Dunbar szerint kimutatható, hogy a közösségek mérete akkor kezdett növekedni, amikor az egyedfejlődés során az emberi agy mérete. Vagyis a Dunbar-szám csak nagyjából 250 ezer évvel ezelőttig stimmel, onnantól fogva az agymérettel egyenes arányban csökken az értéke.

A 150-es szám egyébként az angol közösségépítés egyik alapszáma is volt; még Hódító Vilmos 1085-ös Ítéletnapi könyvében is 150 fős falvakról írnak. A XVIII. századi plébániai jegyzőkönyvek alapján egy átlagos falu mérete minden brit megyében ugyanakkora volt: nagyjából 150 fős. Dunbar szerint nagyjából egy ekkora létszámú csoportnál tartható fönn az önszabályozás; a közösségnek nem kell rendőr vagy törvény, mert a csoportkohézió helyettesíti azt.

A mai népsűrűséggel és életvitellel ez a fajta közösségi kötődés már nem fenntartható, de Dunbar úgy látja, érdekes társadalomszervezési probléma lenne, ha megpróbálnánk erre megoldást találni. A másik megoldás az, hogy evolváljunk nagyobb agyat, de nem árt tudni, hogy az sokáig tart, és ahhoz tényleg nagyon nagy agy kell, hogy kimutatható legyen a változás.

(The Guardian)