Amikor az ezer sebből vérző rómaiak 260-ban történelmi vereséget szenvedtek a harcmezőn, a hét éve uralkodó Valerianus császár szorult helyzetében hadisarccal akarta megvásárolni a békét a korszak új nagyhatalmától. Ajánlatára válaszképpen annak rendje és módja szerint meghívást is kapott a „királyok királyától”, I. Sápúrtól, a perzsa aranykor szászánida uralkodójától. Amikor azonban néhány emberével megérkezett, a perzsák elfogták – mint arról mások mellett Zosimus bizánci krónikás is beszámol, a római császár rabszolgaként végezte Perzsiában.

Ennél sokkal durvább részletekről számol be azonban Lactantius, Nagy Konstantin egy évszázaddal később élt tanácsadója. A római keresztény auktor tudomása szerint a szolgává tett Valerianust a perzsa király élő emberi zsámolynak használta: minden egyes nap, amikor fel akart szállni a lovára, a bukott római császár testére lépett, hogy a paripára hágjon. A beszámoló szerint a rabszolga-császárt később élve megnyúzták, majd a húsáról leválasztott bőrét cinóbervörösre festették, és szalmával kitömve „a barbárok templomában” helyezték el.

Az tény, hogy Valerianus uralkodása (253-260) a Római Birodalom nem élte éppen fénykorát. Ekkor pusztították el a barbárok Artemisz templomát Epheszoszban (a világ hét csodájának egyikét), de egyébként is folyamatosak voltak a betörések. A Római Birodalom ekkor közel állt a teljes összeomláshoz is, aminek több oka volt a polgárháborútól a gazdasági válságig; a legátfogóbb talán, hogy a folyamatos expanziós politikán alapuló birodalom egyszerűen túl nagyra nőtt: az újabb hódítások elmaradásával, az egyre drágább védekezéssel már nem nagyon tudták megvédeni a határaikat.

Miközben a birodalom nyugati részében belső káosz, keleten az egyre fenyegetőbb betörések tették így kritikussá a helyzetet. A Fekete-tenger környékén a gótok veszélyeztettek, Örményországban és Szíriában a perzsák és vazallusaik győzedelmeskedtek. A válsághelyzetben a császár a birodalom nyugati felét fiára hagyta, ő maga pedig Edessába (Ma Kelet-Törökország) ment. Itt azonban súlyos járvány tizedelte a legionáriusokat: az az orvostörténetileg azóta sem tisztázott himlő vagy talán vérzéses láz, ami az egész birodalomban tömegével szedte áldozatait.

A 260-as edessai csatában a rómaiak a történetük egyik legsúlyosabb vereségét szenvedtek el a perzsa hadaktól. Ekkor fordult Valerianus békeajánlatával I. Sápúr felé, aki azonban, mint láttuk, elfogatta őt. Korábban a római történelemben egyetlen uralkodóval sem fordult elő ilyesmi.

Az azonban, hogy ezután mi történt, már spekulációk tárgya. A perzsa források ugyanis nem erősítik meg a római császár fent említett, ennyire borzalmas sorsát. Olyan ábrázolás van, ahol Valerianus térden áll a dicsőséges perzsa király lova mellett, de a harci domborművek és más képi reprezentációk császári díszeivel együtt ábrázolják a római uralkodót. Olyasmiről sem ejtenek szót, hogy látványosan megalázták volna - pedig a látványos megalázásnak nem sok értelme van, ha utána azt nem tárják ország-világ elé. Olyan beszámolók is hátra maradtak, hogy a császár hadseregének maradékával együtt egy perzsa városban telepedhetett le, ahol viszonylag jó körülmények között élte le hátralévő éveit.

De akkor honnan jönnek vajon a zsámolyos és egyéb rémtörténetek? A szkeptikus forráskritikusok szerint leginkább az olyan későbbi keresztény szerzőktől, mint a cikk elején idézett Lactantius. Nekik minden okuk megvolt rá, hogy vadabbnál vadabb sztorikat faragjanak a császár sorsáról, minthogy egyszerre utálták a barbár perzsákat, valamint Valerianust, aki maga is a keresztényüldözéseiről híresült el. A pórul járt császár még hatalma teljében rabszolgává tett volna minden tisztviselőt, aki nem a római isteneket tiszteli; bukásával és fogságának esetleg kiszínezett históriája így azt bizonyíthatta, hogy a keresztény hit ellenségei rémségesebben bűnhődnek, mint amivel az istenfélőket fenyegették.

A modern történetírók sem tudják biztosan, mi történt perzsa fogsága után Valerianus császárral, a teljes igazságot nem tudhatjuk. Sajnos nem tudjuk tehát, hitelt kell-e adni a történelem egyik legnagyobb lefelé mobilitásáról szóló történetnek, melynek végén egy császár zsámollyá alacsonyodik. Van azonban olyan ókori beszámoló is, mely szerint Valerianus akkor halt meg, amikor megpróbált szabadulni megalázó helyzetéből: a történet szerint, mivel a császárnak elege lett alantas pozíciójából, komoly váltságdíjat ajánlott fel a szászánida uralkodónak. A büszke Sapúr azonban ahelyett, hogy elfogadta volna, olvasztott aranyat öntetett le a római császár torkán.