A futball őshazája Anglia, ezt minden magyar megtanulja már kicsi gyerekkorában, amikor megismerkedik a 20. századi történelmünk legdicsőségesebb két órája, az Aranycsapat 6:3-as londoni diadalának történetével. Az Évszázad Mérkőzése éppen azért volt olyan jelentős, mert azelőtt soha senki nem verte meg a játék kitalálóit és tanítómestereit a saját otthonukban. (Kivéve az íreket, de őket ilyen szempontból nem tartják külföldinek az angolok. Ja, és a skótokat, de őket meg pláne nem.)

A lényeg a "kitaláló és tanítómester" rész, ami persze megint csak sántít egy kicsit történelmileg, elvégre a játék legkorábbi gyökereit maga a FIFA hivatalos összefoglalója is az ókori Kínába helyezi, de ezen most már ne akadjunk fenn, inkább térjünk rá arra, miért tiltották be az angolok a focit vagy fél tucatszor, mielőtt még hivatalosan feltalálták volna.

A kora középkori Angliában egy kicsit mást értettek futball alatt, mint manapság szokás; nagyjából annyi maradt változatlan, hogy a labda kapuba juttatása volt a cél. Kicsit szabadon értelmezték azonban a pálya, a csapat, és a test-test elleni küzdelem fogalmát, a játék inkább a mai focihuligánok és/vagy ultrák meccsen kívüli pofozkodásaira hasonlított. Maga a név sem arra utalt, hogy lábbal szabad a labdához érni, hanem arra, hogy gyalogosan űzték a labdát, nem lóháton, mint az arisztokraták.

Egy meccs nagyjából úgy nézett ki, hogy két falu lakossága kivonult a határba verekedni, és aki eközben a bőrből varrt labdát vagy felfújt malac-húgyhólyagot eljuttatta az ellenfél templomtornyához, az nyert. A kisebb-nagyobb sérülések, törések mindennaposak voltak eközben, de a halálos áldozatok sem voltak ritkák. Feljegyzések születtek egy olyan derbiről is, ami közben véletlenül negyvenen fulladtak bele egy tóba, amikor az egyik csapat éppen arrafelé vezette a támadását, és a meccs hevében taktikailag praktikusnak tűnt az ellenfél játékosait addig nyomni a víz alá, míg mozogtak.

(A "futballista" a korabeli angol nyelvben sem igazán sportembert jelentett, inkább a csőcselék szinonimája volt. Amikor például Shakespeare Lear királyában az egyik szereplő gúnyosan focistának titulálja a másikat, az a Vörösmarty-féle fordításban "süvölvény" lett.)

A 14. századra a sport olyan népszerű lett, hogy az már aggodalommal töltötte el az uralkodó osztályt. A korabeli focit először II. Eduárd (A Walesi bárdok Edward királyának fia) tiltotta be hivatalosan London utcáin, 1314-ben. A törvénynek a gyakorlatban nem sok foganatja volt, így az utódja, III. Eduárd 1349-ben, aztán 1363-ban újra a foci még szigorúbb betiltására és büntetésére kényszerült, majd ezt tette II. Richárd 1389-ben, IV. Henrik 1401-ben, és IV. Eduárd 1477-ben. A legszigorúbb III. Eduárd volt, aki a futball mellett minden egyéb sportot is illegalitásba száműzött, az íjászat kivételével, amit az egyedüli üdvözítő testmozgásnak minősített. A büntetés egyébként általában nem volt olyan vészes, pénzbírság és hat nap elzárás járt a renitens focistáknak.

Aztán eltelt pár száz év, és a 19. század második felére kialakult a futball mai formája – ám az angol betiltásoknak még ez sem vetett véget. 1921-ben ugyanis a szövetség betiltotta a női focit, ami egyébként akkoriban meglepően népszerű volt, feljegyeztek 53 ezres nézőszámot is a Dick Kerr Ladies FC és a St. Helen's Ladies közti 1920-as rangadón. A hivatalos indoklás az volt, hogy a a gyenge női fizikumnak nem való a focival járó komoly megterhelés, ami akár meddővé is teheti a női focistákat. (Egyébként nagyjából ezzel egy időben pontosan ugyanezzel az indokkal utasították ki a női síugrókat a téli olimpiáról.) A tiltás egészen 1971-ig tartott, amikor az angol szövetség, és ezzel párhuzamosan az UEFA is a kebelére ölelte a női focit.