Jóval az előtt, hogy az emberek kiálltak volna az állatkísérletek ellen, a kutatók képesek voltak meglehetősen extrém elképzeléseiket is ilyen kísérlettel bizonyítani. Például amikor 1929-ben a Princeton Egyetem egyik professzora hosszasan előkészítette és megtervezte, 

Ernest Glen Wever professzor és segédje, Charles William Bray  fogott egy macskát, elkábította, majd felnyitották az állat koponyáját - mindezt a tudomány nevében, hogy közelről megfigyelhessék, hogy a hangot hogyan érzékeli a hallóideg. 

A hallóideghez egy telefonzsinórt csatlakoztattak, aminek a másik végén volt a telefonvevő. Az elképzelés az volt, hogy Wever a macska fülébe beszél, míg Bray nagyjából 15 méterre a kisállattól egy hangszigetelt szobából hallgatja a hallóideghez csatlakoztatott  telefonkagylóban, miket mond a macskának a főnöke.

Az volt a teóriájuk, hogy az érzékszervi ideg reakciója korrelál az inger intenzitásával. A hallóideg esetében ez azt jelenti, hogy ha hangosabban beszélünk, a fül által kapott hang frekvenciája és azzal a hangmagassága is magasabb lesz. Amikor Bray egy bizonyos frekvenciával adta a hangot, Wever ugyanolyan frekvencián hallotta azt a macskatelefon túlsó végén. Ahogy Bray növelte a hangmagasságot, az Wevernél is nőtt. Vagyis bebizonyították a macskatelefonnal a teóriájukat, de itt nem álltak meg.   

Más szövetekhez, és a hallóidegtől messze lévő idegekhez is hozzákapcsolták a telefonzsinórt, de úgy már nem lehetett hallani a túloldalon, hogy mit mond a tudós a macska fülébe. Sőt, azt is tanulmányozták, hogy ha a macska fejében korlátozzák a vérkeringést, szintén rosszabb lesz a vétel, és nem továbbítja a telefonnak befogott macska a hangot. A két tudós a munkájáért 1936-ban elnyerte a Kísérleti Pszichológusok Társaságának Howard Crosby Warren-érmét.

Mint elmondták, a felfedezésük eredménye különösebben nem foglalkoztatta őket, inkább magát a kísérlet módszertanára és metódusára voltak büszkék. A kísérletük később nagyon sokat segített azoknak a kutatóknak, akik az emberi hallást tanulmányozták. 

Az elismerés után Bray professzorsegéd lett a Princeton Egyetemen, később az amerikai Légierőnél szolgált. A második világháború alatt a polgári pszichológiai kutatás egyik vezetője lett, dolgozott a védelmi hivatalnak és a tengerészetnek is. Wever a Princeton Egyetem pszichológia tanszékének vezetői címét kapta meg, és a Lempert Otológia Intézettel közösen kutatta az otoszklerózoist. Ez a belső fül csontosodási zavara, ami halláskárosodáshoz vezethet amiatt, hogy a fül nem tudja felerősíteni a hangot. A második világháború alatt a haditengerészet tengeralattjáró flottájának segített azzal, hogy egy kísérletben azt bizonyította, hogy azok a legalkalmasabbak a szonárok működtetésére, akiknek van zenei előképzettségük, mindegy milyen hangszeren játszanak. A kísérletben résztvevő, telefonként használt macskákról nincsenek információink, de nagyon valószínű, hogy az életüket adták a tudományért.