A portugál Alves dos Reist, teljes nevén Artur Virgílio Alves Reist minden idők egyik legnagyobb hamisítójának tartják, már csak a tevékenysége léptéke miatt is:

Reis persze nem egyik pillanatról a másikra ért a csúcsra a hamisításban, de azért túl sok idő se kellett hozzá. Az 1896-ban született Reis szegény családból származott, apja egy nem túl sikeres temetkezési vállalkozó volt, úgyhogy ő a mérnöki pályában látta a kitörés lehetőségét. El is kezdte tanulmányait, ám végül az 1916-os házassága miatt nem fejezte be.

Ehelyett a portugál gyarmatra, Angolába költöztek, de hogy a mérnöki tanulmányok se vesszenek kárba, fogta magát, és hamisított egy oxfordi mérnöki diplomát. Később ennek köszönhetően kapott meg egy állami munkát, vasúti főfelügyelő lett 22 évesen. 1922-ben visszatért Portugáliába, ahol egy Angolában működő vasúttársaságra, az Ambacára vetett szemet. 100 ezer dollárnak megfelelő értékű csekket hamisított, ezekből kvázi megvette az Ambacát, hogy aztán a cég vagyonával fedezze a hamis csekkeket. Csak akkor bukott le, amikor egy bányát is megpróbált megszerezni – emiatt 1924-ben rövid időre lecsukták.

Az alig pár hónapos börtönbüntetés alatt találta ki, hogy még nagyobb fába vágja a fejszéjét, ehhez viszont bombabiztos tervre volt szüksége, ami három fő pilléren alapult:

• kellett egy bankjegy, amivel nem bukik le,
• kellett egy intézmény, amin keresztül tisztára moshatta a hamis pénzt,
• és valami plusz biztosíték is kellett, hogy elkerüljék a lebukást hosszú távon.

Az első lépés viszonylag hamar megvolt Riesnek: az ismeretségi körét, köztük a hollandiai portugál nagykövet testvérét felhasználva szerzett és hamisított mindenféle okiratokat, amikkel hiteles és törvényes vállalkozás képében tüntették fel a saját projektjüket annál a brit nyomdánál, a Waterlow and Sonsnál, ami kizárólagos szerződéssel nyomtatta a portugál bankjegyeket.

Az állítólagos projekt egyébként Angola csőd elöli megmentése volt, ezért 5 millió dollárnak megfelelő 500 escudós bankjegyet akartak nyomatni az angol nyomdával. Ezeket egyébként az Angolába érkezés után egy ANGOLA felirattal látták volna el, hogy ne keverjék össze az eredeti, Portugáliában használatos bankjegyekkel (ez bevett szokás volt a gyarmatok esetében). Reisék már forgalomban levő bankjegyek sorszámait használták fel, kihasználva a nem túl precíz központi nyilvántartást, de ez a nyomda szempontjából mellékes volt, hiszen ők úgy tudták, amúgy is csak angolai használatra készülnek a bankjegyek.

Reis és társai 7200 dollárnyi befektetéssel (ennyi volt a nyomdaköltség) 5 millió dollárnak megfelelő bankjegyet kaptak kézhez, ami 70 ezerszeres haszon volt. A sikeren felbuzdulva még kétszer ekkora rendelést adtak le, hogy a végén nagyjából 300 millió escudójuk, mintegy 15 millió dollárjuk legyen – amit persze eszük ágában sem volt Angolába küldeni.

A 300 millió escudo egyébként a portugál GDP 0,88 százalékát tette ki, tehát őrületesen nagy összegről volt szó, így az fel sem merülhetett, mint a kisebb hamisítások esetében, hogy kis tételenként kezdjék teríteni a piacon, úgyhogy Reis azzal a felfoghatatlan ötlettel állt elő, hogy saját bankra lesz szükségük a teljes sikerhez.

1925. június 15-én, korrupt politikusok nyomasztása és ösztönzése után megkapta a bankalapítási jogot, és a Banco Angola e Metropole több fiókot is nyitott nagy hirtelenjében Lisszabonban és Portóban, hogy szokatlanul kedvező hitelek formájában szétszórják a hamis bankjegyeket.

Amit eddig elért, az már önmagában is döbbenetes volt, de Reis tervének harmadik része mindenen túltett. Mivel a bankjegyeket a Banco do Portugal, vagyis a portugál nemzeti bank bocsátotta ki, így a hamisítás miatt is csak ő léphetett volna fel Reisék ellen, úgyhogy a hamisítókirály azt tűzte ki célul, hogy

Az első világháború után sok európai országhoz hasonlóan Portugáliában is nagy volt az infláció, amit folyamatos bankjegykibocsátással kezelt a nemzeti bank, ami akkoriban, vagyis 1925 környékén az előre forgalomba helyezésre szánt mennyiség százszorosát jelentette, tehát papíron a Reis által a piacra pumpált hamis bankjegyei nem okoztak volna gondot.

Biztos, ami biztos alapon, Reis talicskaszám vásárolta fel a nemzeti bank részvényeit, és már közel volt a többségi tulajdonrészhez, ami a lényegében a büntethetetlenséget jelentette volna számára, hiszen bármilyen gyanú vagy botrány után szimplán megtagadhatta  volna, hogy saját maga ellen nyomozzon.

Csakhogy mielőtt meglett volna Reisnek a többség, a hivatal elkezdett nyomozni az 500 escudósok ügyében. Reis egy alulfizetett pénzváltó alkalmazott miatt bukott meg, akinek feltűnt, hogy a Banco Angola e Metropole bankjegyeit sosem rakták sorrendbe a sorszámaik alapján (nyilván azért, hogy nehezebben lehessen azokat nyomon követni), amikor valutát vettek a váltótól, ráadásul a tranzakciót rögzítő papírlapokat ki is tépték a főkönyvből. A pénzváltó alkalmazottja ezért értesítette a nemzeti bankot, ami nyomozni kezdett.

Reis egy hajóúton értesült a vizsgálatról, amikor épp Portugáliába tért vissza egy angolai befektetői útról. Nem esett kétségbe, és a hamisítás elfedésére hamisításba kezdett:

A botrány 1925. december 4-én robbant ki, amikor az O Sêculo megírta Reis bankjának kétes ügyeit. A nyomozók óriási mennyiségű duplázott sorszámú 500-ast találtak a bank egyik fiókjában, ami után azonnal letartóztatták Reist és társait. A lebukás ellen hamisított dokumentumok egyébként annyira jók voltak, hogy még a nemzeti bank elnökét és alelnökét is letartóztatták az ügyben.

A nagyobb gond csak ezután jött: lehetetlen volt megkülönböztetni a hamis és az eredeti 500-asokat, hiszen a hamisakat is a hiteles nyomda készítette, tehát ugyanolyanok voltak, mint az eredetik. A nemzeti bank nem tehetett mást, az összes forgalomban levő 500-ast visszahívták, ez viszont megingatta a kormány iránti bizalmat a korrupciós gyanú miatt.

A bizalomvesztés és a folyamatosan erősödő infláció (amin csak rontott Reis hamisítási ügye) óriási szerepet játszott az 1926-os katonai puccsban, amit részben azért indítottak, mert a katonák egyszerűen nem tudtak megélni a  bérükből. Ez vezetett hosszabb bizonytalan időszak után az Estado Novo (Új Állam) nevű, 1974-ig tartó portugál diktatúrához is.

Az ügyben egyébként beperelték az angliai nyomdát is, ami bár hatalmas összeget (nagyjából egymillió dollárt) költött ügyvédekre, végül vesztett, és további 3 millió dollár kártérítést fizethetett.

Reist 1930-ban 20 év börtönre ítélték, de 1945-ben szabadult. Ahogy kiengedték, egy bank munkát ajánlott neki, amit visszautasított. 1955-ben végül szívroham végzett vele.

Forrás: Business Insider