A II. világháború alatt gyakorlatilag minden megszállt országban működtek ellenálló paramilitáris csoportok, amelyek harckészültsége, szervezettsége azonban jelentősen eltért egymástól. Összehasonlíthatatlanul több szó esik a nácik által megszállt országok ellenállóiról (amit a megszállás időtartama és e csoportok szerepe is indokol), ez azonban nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna német kommandók, amelyek próbálták megzavarni a Berlin felé törő szövetséges csapatokat. A zavarás meglehetősen sikertelennek bizonyult, mivel

A propagandában sokkal ügyesebbnek bizonyultak, mint a valós harci cselekményekben. A horrorisztikus névválasztás, az okkult hiedelmekre és a germán mondákra alapozott arculat megtette a hatását. Hírük eljutott az amerikai hátország sajtójáig, és óvatossá tette a szövetségeseket a helyiekkel való barátkozásban. Ugyanakkor a megszálló haderő előrenyomulását esélyük sem volt hátráltatni. A legnagyobb veszteségeket pedig a békére vágyó, ezért a megszállókkal együttműködő németeknek okozták.

Noha a névválasztás, a nácik okkult mítoszok iránti rajongását ismerve nem túl meglepő (hiszen keresték ők a Frigyládát is, a Hitler által alkalmazott csillagjósokról nem is beszélve), az nem egyértelmű, hogy kinek jutott eszébe éppen vérfarkasoknak hívni a felülről szervezett partizánosztagokat. Talán Hermann Löns A vérfarkas (Der Wehrwolf) című regénye adta az inspirációt. A könyv egy parasztról szól, akinek a harmincéves háborúban megölik a családját. Erre ő a helyi parasztokból bosszúálló különítményt szervez (magukat Vérfarkasoknak hívják),

A 19. századi német folklórban a vérfarkasok bestiális, mégis pozitív értékeket hordozó figurák lettek, akik megtestesítették a német jellemet. Így tökéletesen kapóra jöttek a náci felső vezetésnek, amikor a háború vége felé inspirációt kerestek egy majdnem reménytelen küldetésre toborzott paramilitáris hadtest számára. Ekkor az egyre inkább talajt veszítő nácik már válogatás nélkül nyúltak minden legendához (például a boszorkánysághoz is), amelytől némi propagandaértéket reméltek hatalmuk meghosszabbításához.

A farkas, illetve vérfarkas kifejezést többször újrahasznosították. Így nevezték el a keleti fronton zajló műveleteket irányító főhadiszállást (Wolfschanze – Farkasverem), illetve a Vérfarkas-hadművelet nevet kapta az az SS-terv is, hogy nácik szivárogjanak be a szövetséges táborokba, és ott terrorcselekményeket hajtsanak végre (ezeknek soha nem sikerült semmit elérniük).

Bár nem volt túl magasan a mérce, hozzájuk képest mégis sikeresebbnek lehet nevezni a második generációs vérfarkasokat, akik Goebbels ötletére kezdtek szerveződni 1945 elején. Rádiókampányt indítottak, és civileket szólítottak fel arra, hogy csatlakozzanak a Vérfarkas-mozgalomhoz. A cél akkor már nem lehetett a háború megnyerése, a nácik inkább némi időt akartak nyerni ahhoz, hogy esetleg kedvezőbb feltételeket alkudhassanak ki a szövetségesektől. A Vérfarkasok célpontjai főként a társaiktól elszakadt szövetséges katonák, illetve a szövetségesekkel együttműködő németek voltak.

Az egyik propagandaadásban a női hang így buzdította énekelve a hallgatóságot – az amerikai Time magazin riportja szerint:

Vad vagyok, telve vagyok dühvel, a nevem Lili, a vérfarkas. Harapok, eszem, nem vagyok szelíd, a vérfarkasfogaim az ellenségbe marnak.

A felhívásra nem sokan reagáltak. Az a néhány fanatikus időnként rálőtt a szövetséges katonákra, illetve több együttműködő polgármestert is meggyilkoltak. Másokat azon kaptak, hogy fegyvereket rejtettek el az erdőben, nyilvánvalóan a későbbi gerilla-hadviselésre készülve.

Bár Patton tábornok szerint az egész vérfarkas-ijesztgetés zagyvaság volt, a hírszerzés meglehetősen komolyan vette a fenyegetést. Szerintük az ellenállók léte nem csak mítosz, sőt ők jelentik a megszállókra leselkedő veszélyt. A besorozott katonáknak levetített filmben, illetve a számukra kiosztott zsebkönyvben is szerepeltek.

A vérfarkasoknak maximum ötezer tagjuk lehetett, akik főként az SS-ből és a Hitlerjugendből verbuválódtak. A nagy többségük azonban soha nem vett részt semmilyen paramilitáris akcióban. Összesen talán egy tucatnyi művelet köthető a nevükhöz. 1945 márciusában három nap eltéréssel meggyilkolták Aachen újonnan kinevezett polgármesterét, Franz Oppenhoffot, illetve a Meschede polgármesterét is. Utóbbi merénylet kevéssé érthető, minthogy Meschede ekkor még a német vonalak mögött volt.

Talán ők álltak az úgynevezett penzbergi gyilkosságok mögött, amikor 15 embert öltek meg a bajorországi Penzbergben (közöttük a polgármestert), akik foglyokat szabadítottak ki a börtönből, illetve megakadályozták a fanatikus nácikat abban, hogy visszavonulóban leromboljanak mindent a városban. A mai terrorcsoportokhoz hasonlóan

A Vérfarkasok valós jelentőségénél sokkal brutálisabb volt az ellenük (pontosabban őket ürügyként felhasználva) indított megtorlóhadjárat. A szovjet megszállási övezetben több ezer fiatalt hurcoltak el arra hivatkozva, hogy a Vérfarkasokhoz tartoznak, és vagy azonnal kivégezték őket, vagy az NKVD embertelen munkatáboraiba vitték őket. Az amerikaiak és az angolok is végeztek ki ellenállókat. A leghíresebb eset a 16-17 éves Heinz Petry és Josef Schroner kivégzése volt 1945. június 1-én, akik kémkedtek az amerikai csapatok ellen.

A terrorcselekmények egészen 1947-ig folytatódtak, bár senki sem tudja, hogy valójában mennyi köthető a Vérfarkasokhoz. Ahogy Németországban lassanként stabilizálódott a helyzet, úgy maradtak abba a náci maradványerők támadásai is.

• Nem volt elég, tanulni akarok!
• Küldök egy témát!