Az Egyesült Államokban afféle nemzeti kincsként tekintenek a közszolgálati PBS tévécsatornán több mint 50 éve folyamatosan sugárzott Szezám utca (eredetiben Sesame Street) című gyerekműsorra. A benne szereplő, színes szörnyecskéket mintázó bábok nem véletlenül hasonlítanak a Muppet show szereplőihez, ugyanis azokat ugyanúgy a legendás Jim Henson tervezte, mint a muppeteket.

A Szezám utca kimondott célja az óvodás-kisiskolás korú gyerekek oktatása. Ez 1969-ben, a műsor indulásakor még egyáltalán nem volt a tévés korszellem része. Ezzel szemben ma már a gyerekek lelki fejlődése miatt aggódó szülők gyakorlatilag minden rajzfilmtől elvárják, hogy valami értelmesnek tűnő dologra tanítsa a gyerekeiket, és a készítők ezt próbálják is elhitetni velük.

A Szezám utcában az a megdöbbentő, hogy a kutatások szerint tényleg használ a gyerekeknek, és akik sokat nézik Elmót, Grovert, a Nagy Madarat, a Sütiszörnyet és a többieket, amint az ábécéről és a számolásról énekelnek, kimutathatóan jobban teljesítenek az iskolában.

A Marylandi Egyetem és a massachusettsi Wellesley College közgazdászai azt elemezték, hogy vajon a gyerekeknek, akik hétéves koruk előtt hozzájutottak a Szezám utcához, változott-e az iskolai sikerességük, a hosszú távú teljesítményük az oktatási rendszerben, illetve a munkaerőpiaci sorsuk.

Ehhez nem kerestek meg Szezám utca-rajongó gyerekeket, és azokat, akik sosem nézték a műsort. Ehelyett azt használták ki, hogy a műsor indulásakor az amerikai háztartások egyharmadában nem tudták fogni az adást. Pontos térképeik voltak arról, hogy mely megyében mikor vált elérhetővé a Szezám utca, és így össze tudták hasonlítani azt, hogy a gyerekek hány százaléka járt a korának megfelelő osztályokba (ebből kijön a a bukások aránya), majd később hányan mentek egyetemre, hányan végezték el azt, mennyit kerestek dolgozóként és hányan lettek közülük szegények felnőttként.

A kutatók azt feltételezték, hogy azok a gyerekek, akik nézhették a Szezám utcát, azok nézték is, legalább időnként. Ezzel valószínűleg nem is tévedtek nagyot, mert az amerikai közoktatási minisztérium 1990-es felmérése szerint azon háztartások 63 százalékában, ahol legalább egy hat éven aluli gyerek volt, a vizsgálat hat hete alatt valamikor a Szezám utcára kapcsolták a tévét.

Az 1980-as népszámlálás adatai szerint azok a gyerekek, akiknek lakhelyén fogni lehetett a Szezám utcát, 1,5-2 százalékponttal nagyobb valószínűséggel jártak a koruknak megfelelő osztályba, mint másutt (vagyis kevesebben maradtak le). A műsor, úgy tűnik, nagyobb hatást gyakorolt a fiúk, a szegényebb megyékben élők, a fekete gyerekek teljesítményére. A későbbi élet során azonban e jótékony hatások gyakorlatilag eltűntek, nem voltak kimutathatók.

Emellett, ahogy ilyen esetekben mindig, el kell mondani, hogy ez az eredmény korrelációt bizonyít, nem ok-okozati kapcsolatot. Nem lehet bizonyítani, hogy konkrétan (és csakis) a Szezám utca nézése emelte meg az általános iskolai teljesítményt, lehet ennek más oka is. Ugyanakkor az egyik szerző, Melissa Kearney szerint a Szezám utcának mégis csak kimutatható hatása volt. 

A Szezám utca az elmúlt fél évszázadban a televíziós oktatóműsorok etalonjává vált. Mindezt pedig egészen költséghatékonyan érte el, mert a számítások szerint minden elért gyerek 5 dollárba került az oktatási kormányzatnak évente. 

Persze, ezt a hatást ma már szinte lehetetlenség lenne megismételni. A hatvanas évek végén még összehasonlíthatatlanul kevesebb impulzus érte a gyerekeket, így egy-egy tévéműsor képes lehetett egy teljes generációt megszólítani. A kutatók szerint ma már nehezen válhatna ekkora kulturális tényezővé bármilyen médiatermék.