- Tudomány
- Ma Is Tanultam Valamit
- benedict arnold
- árulás
- árulók
- hazaárulás
- hazaáruló
- egyesült államok
- függetlenségi háború
- amerikai függetlenségi háború
Amerika leghíresebb árulója a függetlenségi háború alatt átállt a britekhez
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Nehezen megy a magyaroknak a takarékoskodás, pedig a kezdéshez már kevés is elég
- Nem Alfred Nobel féltékenysége miatt nincs matematikai Nobel-díj
- Még be sem mutatták, máris hiteltelennek tartják a Gladiátor 2-t
- Használja a józan paraszti eszét!
- Súlyosan mérgezőek voltak a kozmetikumok, de ma is a bőrünkre megy a vásár?
Ritka az olyan történelmi figura, aki azután válik egy egész nemzet által megvetett árulóvá, hogy közvetlenül előtte elévülhetetlen érdemeket szerzett ugyanannak a nemzetnek a függetlenné válásában. Benedict Arnolddal éppen ez történt: az amerikai függetlenségi háború hőséből vált a hazaárulás szinonimájává, amikor titkos egyeztetések után sikertelenül próbált meg átjátszani a britek kezére egy fontos amerikai erődítményt, majd a lelepleződése után elmenekült, és csatlakozott a brit hadsereghez.
Arnold 1741-ben született a connecticuti Norwich-ben. Fiatalon patikusnak készült, majd katonaként részt vett a hétéves háború gyarmati frontjának tekinthető francia és indián háborúban. Néhány évvel később, 1767-ben már jómódú kereskedőként házasodott meg, három gyerekük született, mielőtt a felesége 1775-ben meghalt.
Ugyanebben az évben tört ki az amerikai függetlenségi háború, amihez Arnold az amerikai csapatok tagjaként csatlakozott, és több fontos ütközetben is részt vett. 1775. május 10-én például ott volt, amikor egy meglepetésszerű rajtaütés során elfoglalták a britektől Fort Ticonderoga erődítményét.
Még ugyanabban az évben egy különítmény Arnold vezetésével elindult Quebec felé, hogy maguk mellé állítsák a kanadai gyarmatot, megfosztva a briteket egy fontos északi bázistól, az akció azonban december 31-én egy kényszerűségből elsietett támadásba torkollott, amely több száz amerikai áldozattal járó kudarcba fulladt. Arnold már a csata elején súlyos lábsérülést szenvedett. A következő évben azonban kulcsszerepet játszott a kanadai területről induló, New York elleni brit offenzíva ellehetetlenítésében.
Arnold arra számított, hogy Guy Carleton brit tábornok a Champlain-tavon kísérli majd meg eljutni a csapatait amerikai földre, ezért a felügyelete alatt rohamtempóban megépült egy amerikai hajóraj a britek fogadására. A húzás be is jött, a britek 1776. október 11-én váratlan ellenállásba ütköztek a Valcour-öbölnél. Bár végül a brit hajók kerekedtek felül, az amerikaiaknak ezzel az akcióval sikerült időt nyerniük: mire Carletonék elérték New Yorkot, az időjárási körülmények már olyan kedvezőtlenné váltak, hogy visszavonulót kellett fújniuk, és visszatértek Kanadába. Arnoldéknak ezzel sikerült megakadályozniuk egy potenciálisan végzetes, de legalábbis kritikusnak ígérkező csapást.
Arnold azonban úgy érezte, hogy kétségtelen hőstettei ellenére nem ismerik el kellőképpen az érdemeit, ezért, miután a kongresszus öt nála zöldfülűbb tisztet is fölé emelt rangban, 1777-ben úgy döntött, hogy leszerel. Az amerikai csapatokat vezető George Washington tábornok azonban meggyőzte, hogy gondolja meg magát, így még időben visszatért ahhoz, hogy részt vehessen a New York elleni támadást vezető John Burgoyne tábornok visszaverésében.
Arnold ekkor Horatio Gates tábornok alatt szolgált, akivel kölcsönös megvetéssel viseltettek egymás iránt. Ez az ellentét egészen odáig fajult, hogy Gates felmentette Arnoldot a parancsnokság alól. Ő azonban október 7-én, a döntőnek bizonyult Bemis Heights-i csata során megtagadta a tábornok parancsát, és parancsnoksága alá volt egy csapat katonát, akikkel támadást indított a britek ellen. A partizánakcióval sikerült is zavart keltenie a britekben, amivel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Burgoyne tíz nappal később letette a fegyvert Saratogánál. Ez a kapituláció győzte meg Franciaországot, hogy az amerikaiak oldalán beszálljon a háborúba, így Arnold újabb fontos cselekedetével járult hozzá az amerikai függetlenség kivívásához – még ha Gates tábornok a jelentéseiben igyekezett is kicsinyíteni a szerepét.
Hősből áruló
Arnold azonban Saratogánál újra súlyos sérülést szenvedett ugyanazzal a lábával, amellyel Quebecnél, és megint harcképtelenné vált, ezért elfogadta a neki felajánlott pozíciót, és 1778-ban kinevezték Philadelphia katonai kormányzójává. Itt hamar olyan pletykák kaptak lábra, hogy a hatalmát a személyes anyagi gyarapodására használja fel. Sokan azt sem nézték jó szemmel, hogy feleségül vette a nála 19 évvel fiatalabb Peggy Shippent, akinek az édesapja a gyanú szerint a briteknek fogadott hűséget. Mindenesetre öt gyerekük született, és a család fényűző életmódot folytatott, amely gyorsan jelentős adósságba torkollott.
A komoly adósság és a szerepe alulértékelése is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Arnold szimpatizálni kezdett a britekkel. Emellett az is fontos tényező lehetett, hogy nem nézte jó szemmel, hogy az amerikaiak azokkal a franciákkal szövetkeztek a britekkel szemben, akik ellen a francia és indián háborúban még ő maga is harcolt a brit gyarmatbirodalom katonájaként.
1779 végén Arnold titkos tárgyalásokat kezdett a britekkel, és ígéretet tett arra, hogy pénzdíjért és magas katonai tisztségért cserébe a britek kezére juttatja a New York állambeli West Point erődítményét. A kapcsolattartó tisztje John André őrnagy volt, akit azonban 1780 szeptemberében elfogtak, amikor civil álruhában amerikai területre lépett. A nála talált iratok egyértelmű bizonyítékot szolgáltattak Arnold árulására, így ő a letartóztatása elől brit fennhatóság alá menekült. Mivel azonban West Point amerikai ellenőrzés alatt maradt, csak a beígért jutalma töredékét kapta meg új hazájától. Panaszra azonban még így sem lehetett oka, mert az amerikai fogságba esett André őrnagyot októberben felakasztották.
A sors iróniája, hogy az amerikai oldalon véghez vitt hőstettei után Arnold még az átállásával is nagy szolgálatot tett elárult hazájának. Addigra ugyanis az amerikai morált jelentősen letörték a sorozatos vereségek és a függetlenség egyre távolabbra kerülése. A prominens figura hazaárulása miatt érzett felháborodás azonban szikraként gyújtotta be újra az amerikai csapatok elszántságát. Pláne, hogy Arnold ezután több kisebb ütközetben is szolgált a brit seregben egykori honfitársai ellen.
Az áhított függetlenséget végül 1783 szeptemberében sikerült elérniük az amerikaiaknak. A háború lezárulta után Arnold Angliában telepedett le. Londonban érte a halál 1801. június 14-én, 60 éves korában. A megítélése brit oldalon is ambivalens volt, az Egyesült Államokban azonban a neve a mai napig egyenlő az árulás fogalmával – noha korábbi érdemeit is egyre inkább elismerik. Ez a kettősség tetten érhető abban az emlékműben is, amelyet 1887-ben emeltek a tiszteletére, és ma is áll a Saratogai Nemzeti Történelmi Parkban.
Emlékül a kontinentális hadsereg "legkiválóbb katonájának", aki reménytelenül megsérült ezen a helyen, Burgoynes nagy nyugati sáncerődjének kitörési kapujánál, 1777. október 7-én, megnyerve honfitársainak az amerikai forradalom döntő csatáját, magának pedig a vezérőrnagy rendfokozatot
– olvasható rajta. Az emlékmű azonban egyetlen sérült, test nélküli lábból áll, Benedict Arnold neve pedig egyáltalán nem szerepel rajta – így őrzi is, meg nem is minden idők legnagyobb amerikai árulójának emlékét.