„Aztán kellenek még bele fűszerek, só, és bors”, hangzik az unásig ismert receptfordulat. Ebből a só jóval több mint fűszer, nem tudnánk élni nélküle, nátrium és klórionok nélkül hamar leállna az anyagcserénk. Nem véletlen, hogy már a történelem előtti időkben fizetőeszköz volt, később birodalmakat emelt fel. Például Velencét.

A Római Birodalom bukása idején a beözönlő barbárok elől a szigetekre menekülő római polgárok sólepárlással alapozták meg Velence hatalmát. Egészen az ipari forradalomig értékes maradt (innen ered a salary, fizetés szó is), amikor gépekkel már olcsón tudták bányászni, szállítani, és filléres termékké vált.

A bors is volt fizetőeszköz

I. Alarik nyugati gót király hadisarcként nemcsak aranyat és ezüstöt, hanem borsot is kért, amikor 408-ban megostromolta Rómát. Értéke később, a középkorban elérte az aranyét, a földesurak gyakran borsban kérték a bérleti díjat.

De miért is? Lehet kedvelni az ízét, vagy utálni, mint Róma ünnepelt írója, Plinius tette,

Nem tudni kereskedői marketingfogás volt-e vagy valós tapasztalat, de a borsnak régóta vágyfokozó hatást tulajdonítottak. Ma már tudjuk, hogy egy piperin nevű összetevője ingerli a nyálkahártyát, és – mint a csili vagy a hegyes csípős paprika kapszaicinje – serkenti a vérkeringést és a szexuális hormonokat.

Lehet benne valami, de az Erős Pistára nehéz afrodiziákumként tekinteni

A szarvasgombának azonban már a neve (a latin Fungus cervinus tükörfordítása) is erre utal.

A legenda szerint a párzó gímszarvasok szeptemberben-októberben ettől a föld alatti ritka gombafajtól kapnak erőre. A hímek feltúrják az erdő talaját, s ha rátalálnak, valósággal megőrülnek a vágytól. Az embereket pedig már az ókorban megihlette ez a bukolikus esemény, és máig tartó erotikus misztikummal vették körül a krumpli formájú barna gumókat. Mivel ritkák és nem egyszerű rájuk találni, áruk mindig is „borsos” volt.

Egy olasz közmondás veszélyes eledelnek tartotta, és óva intett tőlük: „Aki erkölcsös és erényes életet szeretne élni, az ne kóstolja meg a szarvasgombát.”

Egy csónakban Casanova, Ferenc József és Remete Szent Antal

Vágykeltő hatása egyértelműen nem bizonyított. Giacomo Casanova azonban határozottan kiállt mellette. Emlékirataiban részletesen leírja, hogy szerelmi kalandjaira gyakran szarvasgombás raguval melegített. Róla nevezték el a híres Casanova-mártást is, ami nem kevesebb mint 30 gramm szarvasgomba felhasználásával készül.

Mária Terézia királynő csirkeételekhez használta, Ferenc József osztrák császár és magyar király kedvenc levese pedig a szarvasgombás csicsókaleves volt. Gioachino Rossinit, az ínyenc nagyvilági olasz zeneszerzőt a különlegesen komplex zamatvilág ejtette katarzisba, szerinte egyértelműen ez a „gombák Mozartja”.

A misztikus ködöt sajnos nem oszlatja el a szarvasgombászok védőszentje, Remete Szent Antal sem, aki aszkéta éveiben egy sziklasírban húzta meg magát a líbiai sivatagban, majd később egy omladozó kastély romjai közé költözött. A legenda úgy tartja, hogy egy barátja hordta neki a túléléshez nélkülözhetetlen szűkös eledelt, a szarvasgomba sivatagi változatát, a terféziát. Hogy a delejességet vagy az ízorgiát méltatta jobban a derék remete, arról nem szólnak a krónikák. 

• Nem volt elég, tanulni akarok!
• Küldök egy témát!