Vétót mondani, emelni, esetleg megvétózni (latin veto, megtiltom) nem igazán lehetett zsarnokok, diktátorok, erőskezű királyok döntéseit. Ezt a jogot ugyanis akkor használták és használják, ha valaki egyoldalúan meg kíván akadályozni egy hivatalos aktust, többnyire egy rendelkezés vagy törvény hatálybaléptetését. Erre pedig csak testületi hatalom esetén nyílt lehetőség.

Nem véletlen, hogy a vétó koncepciója az ókori Római Köztársaságban született meg, ahol mindenáron meg akarták akadályozni, hogy visszaálljon a korábbi királyság egyeduralma. Eleve két választott főhivatalnok (consul) irányította a várost, közülük bármelyik megállíthatta a másik katonai vagy polgári döntéseit. Ez volt az intercessio, azaz a vétó intézménye, ami alapvető része a rómaiak köztársaság-felfogásának: a hatalomnak vinnie kell az államügyeket, ugyanakkor korlátozni kell a főhivatalnokok hatalmát.

Amikor megvétózzák a vétót

Ahogy nőtt Róma lakossága, úgy erősödött a plebejusok politikai jelentősége. Amikor i. e. 494-ben a betelepült környékbeliekből, kézművesekből, parasztokból, és leigázott latin törzsek tagjaiból álló plebs megtagadta a kötelező katonáskodást és fegyveresen kivonult Rómából, az örökké háborúskodó patríciusok meghajoltak a helyzet előtt. Létrejött a szenátust ellenőrző patríciusi osztály esetleges túlkapásaival szemben a köznép érdekeit védő tribunusi pozíció is. Természetesen ellenvetési és vétójoggal felruházva.

Nem tudta ugyan megakadályozni, hogy a szenátus megszavazzon egy törvényt, de azt igen, hogy a jogszabály életbe lépjen. Ezalól csak a háborús időszakok voltak kivételek. Caesar is erre hivatkozott, amikor sokadszorra is megválasztatta magát diktátornak. Ezt a címet hat hónapra adták, és csakis bizonytalan katonai vészhelyzet esetén. Végül „alkotmányt módosított”, és létrehozta az örökös diktátori címet, azaz lényegében a császárságot. Ellene már nem volt helye az intercessiónak.

És amikor csúcsra járatják

A vétó nemcsak a hatalom megosztását segítette, hanem működésképtelenné is tudott tenni egy országot.

A lengyel nemesi országgyűlés (szejm) 1652. évi határozatában bevezette a liberum veto intézményét (szabad vétó, tiltakozási jog), amely lehetővé tette, hogy bármely képviselő bármely határozat ellen tiltakozhatott („nie pozwalam!” – nem engedem!). Azaz megakadályozhatta bármilyen törvény elfogadását. Mire 1791-ben megszüntették,

anarchikus viszonyok uralkodtak, az ország pedig elvesztette függetlenségét: 1772 és 1792 között háromszor osztotta fel egymás között Oroszország, Ausztria és Poroszország. Lengyelek tömege, köztük a katonák jelentős része, emigrált az országból, sokuk Bonaparte Napóleon hívására az egykori korzikai tüzér hadnagy oldalán harcolt hosszú évekig.

A zavarkeltés is jó lehet

De mi van akkor, ha zavarkeltéssel, nem odaillő akciókkal, különféle performanszokkal akadályozzuk meg a döntéshozatalt?

Igen, ez is jó lehet a cél érdekében. Csakhogy ez már nem vétó, hanem obstrukció.

A lényeg, hogy törvényes keretek között, a lehetőségekkel visszaélve kell akcióba lendülni. Amit nem tilt a házszabály, az mind megengedett. Például síppal, dobbal, kereplővel lehetetlenné tenni egy tanácskozást. Vagy több ezer módosító indítványt benyújtani. Esetleg álindokokkal távol maradni, szavazáson nem részt venni.

Mifelénk kiválóan működött

Még a boldog békeidőkben, 1898-tól kezdve, a magyar ellenzék annyira sikeresen lassította a törvényhozást, hogy az akkori kormány belebukott. Majd a rá következő két kormány is, nem tudták ugyanis elfogadni a költségvetést. Anélkül pedig nincs hatalom. A Tisza-kormány tudott csak rendet tenni évek múlva, úgy, hogy egészen egyszerűen eltörölték az obstrukcióhoz való jogot. A reakció egy látványos, őszinte obstrukció volt: az ellenzék néhány képviselője szétverte az üléstermet.

A politikusi felszólalás lehet a befutó 

Ennek ellentéte az olyan sumákoló áltevékenység, mint a végeláthatatlan ideig nyúló politikusi felszólalás. Ez a műfaj amúgy is képes komolyan akadályozni a tisztánlátást, a fókuszált munkát, a közbizalmat. Ám az ilyen, szándékoltan túlhúzott, parttalan, korlátlan beszédfolyam komoly fegyver is lehet. Angolszász országokban, ahol az alkotmány nem szabja meg, meddig szólhat a parlamenti képviselő, külön nevet is adtak neki: ez a filibuster. Az eddigi rekord 24 óra az 1957-es év Amerikájából. 

Mivel nem szeretnék obstrukció gyanújába keveredni, ezennel ki is teszem a pontot.