Index Vakbarát Hírportál

1938. október 30-án, Halloween előestéjén az amerikai CBS rádió leadta HG Wells híres scifi-regényének, a Világok harcának egészen újszerű rádiójáték-verzióját. A zseniális író-rendező, az akkor még csak 23 éves Orson Welles úgy dolgozta át a klasszikus sztorit, hogy valósnak tűnő rádióhíreken keresztül bontakozott ki a földönkívüliek inváziója. A folytatást mindenki ismeri: a rádiójáték túl élethűre sikerült, New Yorkban tömegpánik tört ki, és milliók menekültek el az otthonaikból, az idegenektől rettegve.

Akkor sem, ha a Világok harca-pánik azóta a popkultúra része, pszichológia- és szociológia-tankönyvekben idézett és elemzett eset a média hatalmáról.

Áll a nyitott hűtő előtt és egyszerűen nem jut az eszébe, mit akart csinálni? Vagy belép a szobába és elfelejtette, miért lépett be egyáltalán? Ez mindenkivel előfordul, sőt, ez azt mutatja, hogy az agya teljesen normálisan működik. Ajtónyitási hatásként is szokták emlegetni a jelenséget.

Megvan a Még egy kis pánik elejéről a jelenet, amikor a Robert De Niro alakította maffiavezér eljátssza, hogy mentálisan sérült, hogy kiengedjék a börtönből pszichiátriai kezelésre?

Ha hiszik, ha nem, ezt a sztoriszálat egy sokkal-sokkal abszurdabb, való életbeli történet ihlette: Vincent Gigante, aki 1981 és 2005 között volt az öt hírhedt New York-i olasz maffiacsalád egyikének, a Genovese famíliának a feje, évtizedeken át játszotta, hogy értelmi fogyatékos, hogy ezzel megússza a börtönt. És ami még durvább: sokáig meg is úszta. Annyi papírja volt a mentális sérüléseiről, hogy az FBI nem tudott mit kezdeni vele. Végül megöregedett, belefáradt a színjátékba, és mindent bevallott.

Önnel is előfordult már, hogy elrontotta a gyomrát, hasmenése vagy hányingere volt, és valaki azt tanácsolta, igyon rá kólát, mert az segít? Régi praktika ez, és kényelmesen hangzik, de sajnos nem nagyon igaz, hiába fordul elő manapság is, hogy még orvosok is ezt ajánlják.

Micsoda hülyeség már ez, hogy a fenébe fagyna meg gyorsabban a forró víz, mint a hideg? – gondolja most ön. A forró víznek idő kell, hogy hideg víz legyen belőle, onnantól meg nyilván ugyanannyi idő alatt fagy meg, mint a már alapban hideg víz, képtelenség az egész felvetés, hogy megelőzze a meleg víz a hideget megfagyásban. Ez teljesen logikusan is hangzik, és mégis: a jelenség létezik. Pontosabban nem általánosan létezik, de van a kiinduló hőmérsékleteknek, vízmennyiségnek és egyéb paramétereknek olyan tartománya, ahol valóban megfigyelhető.

Az elnöki különgépen mindig van néhány csomag M&M’s. Nem is akármilyenek, az egyedi dobozba csak piros, kék és fehér színű cukorkákat tesznek. Ezeket a dobozokat az elnök vendégeinek osztogatják.

Az amerikai űrsiklóprogram kezdetét számos dátumhoz lehet kötni, annyi hivatalos, félhivatalos, fontos vagy kevésbé jelentős pont volt a történetében. A leghivatalosabb, az 1981-es első űrrepülés kerek évfordulója még odébb van, de van egy elég jelentős dolog, amiről sokan talán nem is tudnak, mégpedig az, hogy volt egy űrsikló, ami soha nem járt az űrben.

Az Enterprise már kezdettől fogva úgy készült, hogy elsősorban a légkörön belül maradva repül majd, és ha úgy alakul, talán felkészítik az űrbéli körülményekre, és visszatérés nehézségeire is. Ennek megfelelően hiányzott belőle szinte minden, ami ehhez a két dologhoz kellett, eleve nem voltak rajta olyan hajtóművek, melyekkel az űrbe juthatott volna, és a hőpajzsot sem építették fel rá. De akkor vajon miért költöttek dollármilliókat egy űrrepülőre, ami csak nevében volt az?

A szülésnél privátabb és intimebb dolog nem nagyon van a világon, akadnak, akik még az apás szülés gondolatát is elvetik; legyen ott, akinek okvetlenül szükséges, az anya, meg a szülészorvos, esetleg egy nővér, mindenki más felesleges. Akik így gondolkodnak, azok örüljenek, hogy nem a 17. századi csúcsarisztokrácia női tagjainak születtek, náluk ugyanis évszázadokon át szokás volt közönség, akár több száz néző előtt világra hozni a trónörököst. Persze a látványosságon nem vehetett részt akárki, csak a királyi udvar legmagasabb rangú nemesei, és a különösen fontos vendégek.

Walter Hunt egy 19. században élt amerikai feltaláló volt. Nem sokan ismerik, pedig számos találmányát ma is használjuk ilyen például a varrógép, a hordozható késélező, a jégtörő csónakra, vagy az ismétlőpuska. De van egy találmánya, ami még ma is minden háztartásban megtalálható, mégsem tudjuk, hogy neki köszönhetjük.

Errefelé, a nyugati világban sokan olyanok is utálják a Valentin-napi felhajtást, akiknek egyébként a szerelem terén nincs okuk panaszra. Mit szóljon akkor az, aki ráadásul magányosan szomorkodja végig a Szerelmes Ajándékok Akciós Vásárnapját? Dél-Koreában egyszerűbb a az egyedülállók helyzete, mert csak várniuk kell két hónapot, és összegyűlhetnek a társtalan társaikkal, hogy együtt fojtsák egy tál fekete szószos tésztába kollektív bánatukat. Április 14-én, a Fekete-napon ugyanis éppen ez történik.

Ha mozi, akkor pattogatott kukorica, ez megkérdőjelezhetetlen alapvetés, még akkor is, ha a mai mozis büfékben egy csomó alternatíva van édes és sós fronton egyaránt. Sőt: Amerikában egyes helyeken szokás ecetes uborkát falatozni a film alatt a moziban, csak úgy önmagában, nem viccelek, saját szememmel láttam, kóstoltam is, és pont olyan borzasztó volt, mint ahogy hangzik. Az világos, hogy a popcorndivat nyugatról jön; nem is kell nagyon idősnek lenni ahhoz, hogy az ember emlékezzen arra, amikor a magyar mozikban még a perec volt az alap rágcsálnivaló, ahogyan a színházakban is a mai napig perecet árulnak a szünetben.

A kérdés tehát: miért pont a popcorn? És ha már itt tartunk, miért olyan brutálisan drága? Elvégre kukoricából van meg sóból, és egyik sem indokolja különösebben, hogy 5-600 forint legyen belőle egy alig pár dekás kis adag.

Ha az ember elégedetlen a modern orvostudománnyal és egészségügyi ellátással, elég, ha csak kicsit belegondol, milyen hajmeresztő módszereket használtak a doktorok pár száz éve, a piócás emberek, és a minden ellen bevethető érvágás idejében. Ezen a témakörön belül is extra bizarr, hogy milyen széles körben és változatos célokra használták azokat a szereket, amiket ma a legdurvább keménydrogokként tartunk számon. A kokaint például helyi érzéstelenítésre alkalmazták az 1800-as években, a heroint pedig köhögés elleni szirup formájában adták tüdőgyulladásban szenvedőknek. És még ebben a kategóriában is elég meghökkentő az ópiumos tampon története.

A világ egyik legrégebbi szerzői jogi vitája időszámításunk szerint 560-ban robbant ki Írországban. A vita tárgya egy zsoltároskönyv, a ma is létező Cathach volt. Ezt a könyvet a legrégebbi, máig fennmaradt könyvnek tartják és Szent Kolumbához kötik.

Ismerős jelenet kalandfilmekből és vígjátékokból, hogy a főhős tízszer is elmegy ugyanazon kőszikla mellett, ami egy idő után fel is tűnik neki. Úgy tűnik, ez a jelenet valóban megtörténhet, az ember ugyanis képtelen egyenes irányba haladni, ha elvesznek tőle minden tájékozódáshoz szükséges segédeszközt.

A fény sebessége egyike a legszélesebb körben ismert univerzális fizikai állandóknak, még az is hallott róla, aki irtózik a fizikától, és sokan ismerik is Einstein relatíve híres tömeg-energia ekvivalencia képletéből, miszerint cénégyzet. A tudósok már elég rég megegyeztek abban, hogy nem létezik a fénynél gyorsabban mozgó jelenség világegyetemünkben, és az emberek, de legalábbis a fizikusok már csak olyanok, hogy szeretik megmérni, mi mennyi, és ami annyi, az pontosan milyen gyors is.

Ma már tudjuk, hogy a fény, azaz az elektromágneses hullámok terjedési sebessége (c) légüres térben másodpercenként 299 792 458 méter (közel 299,8 ezer km/s), de ez a tudás természetesen annak köszönhető, hogy fizikusok sora próbálkozott évszázadokon át különféle módszerekkel megmérni ezt az alapvető fizikai állandót. Itt mindenképp érdemes megemlíteni Galileo Galileit, aki az elsők között kísérletezett a maga kezdetleges eszközeivel: felment egy hegyre, onnan lámpásának fényét egy szemközti hegycsúcson várakozó segítőjére irányította, aki ezt látva maga is azonnal visszajelzett lámpásával. Galilei több, egymástól eltérő távolságokra lévő hegycsúcsokról is próbálkozott, de a mért értékek nem tértek el egymástól, amiből rájött, hogy az emberi reakcióidő korlátozza a pontos mérést. Galilei abban maradt, hogy a fény sebessége nagyon nagy.

Tényleg kátrányízű volt az első magyar üdítő, a Bambi?

Méghozzá annyira, hogy amikor a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. 2000 elején újraindította a Bambi gyártását, a két meghívott ízreprodukáló nyugdíjas csak egy ízt hiányolt az újrakevert üdítőből: a kátrányízt. Még a korabeli reklámplakát is a ilyen irányú asszociációkat kelthet:

Arról viszont, hogy miért volt kátrányízű a szocialista tervgazdaság nemzeti nedűje, több legenda és magyarázat is fennmaradt. Mielőtt végigolvasná a cikket, tesztelheti élelmiszeripari tájékozottságát, és szavazhat, melyiket tartja a legvalószínűbbnek: 

A háztáji baromfit nem arra tenyésztették, hogy repüljön, viszont ez nem jelenti, hogy az állatok ne próbálnák meg néha a dolgot. Sajnos a pontos távolságról az internet csak egy 2014-es adatot őriz, aszerint 13 másodperc volt a leghosszabb idő, amit egy tyúk a levegőben, repüléssel töltött. Figyelembe véve azonban, hogy a Wright-fivérek első repülése sem tartott tovább 12 másodpercnél, tulajdonképpen a tyúkoknak sincs semmi szégyellnivalójuk. Ráadásul a 2014-es rekorder eközben 92 méter tett meg, az első emberi repülő pedig alig 91-et.

Persze oka van annak, hogy a tyúkok nem repülnek, csak kicsit. Az egyik, hogy már az elődjük se nyert volna távrepülő bajnokságot: az eredetileg a Dél-Kínában, a Maláj-félszigeten, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken honos bankivatyúk háziasított utódjaihoz hasonlóan a talajon járkálva keres élelmet, de a tojásrakáshoz fák ágaira ül fel. Az erdőkben élő vadtyúk elég jól repül, nagyjából mint a fácánok, de ideje nagy részét a földön tölti.

A másik fontos dolog, hogy a tyúkokat úgy tenyésztették, hogy óriási mellhúsuk legyen, a plusz izomtömeg miatt viszont nem nagyon tudnak elemelkedni a földtől. A harmadik, hogy a tyúkok eleve nem is nagyon akarnak elrepülni az ól közeléből, hiszen ott biztos táplálék és menedék várja őket. Ettől függetlenül előfordul, hogy egy-egy szárnyasból előbújik a bankivatyúk, és felrepül egy közeli fa alacsonyabban lévő ágaira.

A huszadik század elején, alig pár évvel a radioaktivitás felfedezése után, a maghasadással, a sugárzó anyagokkal kapcsolatos első – még gyerekcipőben járó – tudományos kutatások közismertté válása után minden korábbinál markánsabb lendületet vettek az újdonságokra örökké fogékony gyógyszer- és szépségipar innovátorai, és velük együtt a szélhámosok, nyerészkedők, a hiszékenység vámszedői. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tízes, húszas években elárasztották a korabeli magazinok hirdetési oldalait a mindenféle ragyára, külső-belső kórságra gyógyírt kínáló, csodálatosan hatásos radioaktív vagy annak hazudott készítmények reklámjai.

Miután 1898-ban a Curie házaspár felfedezte a rádiumot, és a későbbi, kezdetleges orvosi célú kutatások a daganatos betegségek sugárkezeléses gyógyításában alkalmazni kezdték, Amerikában megjelentek a különféle, gyógyhatásúnak beállított rádiumtartalmú kereskedelmi termékek: fogkrémek, szappanok, hajbalzsamok, arckrémek, testápolók, törlőkendők, pirulák, és bármi, amiben egy kicsi fantáziát is láttak a gátlástalan magáncégek. A fantázianevek kétségkívül csábítóan hangozhattak a huszadik század modern emberének fülében: Radia, Radione, Radior, Radiore, Radio-X, Radol, Ra-Thor, Radiumator, Spa-Radium, és így tovább, határt csak a gyártók képzelete szabott (itt egy kiadós lista pdf-ben).

Ezen termékek nagy része relatíve ártalmatlan volt, vagy azért, mert elhanyagolhatóan keveset tartalmaztak a rendkívül drága, költségesen előállítható radioaktív anyagból, vagy mert egyáltalán nem is volt bennük egy atomnyi sugárzó anyag se. Részben ennek is köszönhető, hogy a két világháború közti békeévek nem torkolltak nukleáris közegészségügyi katasztrófába, részben meg annak, hogy a hatóságok egy idő után felismerték a potenciális veszélyeit a radioaktív anyagok korlátozások nélküli kereskedelmi hasznosításának, és jól be is tiltották ezek használatát. Ez persze biztos nem vigasztalta azt az amerikai iparmágnást, aki meglehetősen rút halált halt egy évekig fogyasztott rádiumtartalmú italtól.

Igen, Mr. Bedford itt van.

Ezt a választ adják az arizonai Alcor Life Extension Foundationban arra a kérdésre, hogy dr. James Hiram Bedford, a világ elsőként lefagyasztott embere még mindig ugyanabban az állapotban van-e, mint ötven éve. Tehát lefagyasztva.

Amennyire biztos volt Adolf Hitler az árja faj felsőbbrendűségében és mitikus legyőzhetetlenségében, ugyanannyira bízott is a második világháború megnyerésében, amihez a Harmadik Birodalom csodafegyverei, a Wunderwaffe összefoglaló néven ismertté vált elképzelések és prototípusok biztosították volna a szükséges technikai fölényt.

A náci Németország tudósai és mérnökei által tervezett, hamvába holt vagy éppen megvalósult, zseniális és bizarr, őrült és még őrültebb csodafegyverek közül az egyik leginkább megalomán és egyben legeszementebb szerencsére örökre terv maradt, noha elviekben, ha kellően hosszú idő – több évtized – állt volna a nácik rendelkezésére, akár meg is építhették volna. Az űrből pusztító halálsugár úgy hangzik, mintha egyenesen egy filléres fantasztikus regényből nyúlták volna az ötletet, pedig a napágyú gondolata így vagy úgy, de már évszázadok óta foglalkoztatja az háborúzó emberiséget.

Az valószínűleg sokunknak rémlik az általános vagy középiskolai biológia órákról, hogy a gerinces élőlények két csoportra oszthatók aszerint is, milyen a testhőmérséklet-szabályozásuk. Bár tudományos szempontból nem túl szabatos a felosztás, de mondhatjuk, hogy vannak hideg vérű és meleg vérű gerincesek. Utóbbiak közé sorolhatjuk a madarak és az emlősök többségét, míg a hüllők, kétéltűek és halak az előbbiek táborát erősítik. Illetve, a cikk címéből már biztos kitalálták, van egy kivétel, egy különleges nyílt tengeri halfaj, amiről nemrég bizonyosodott be, hogy meleg vérűnek számít.

Február 2., azon felül, hogy a sztálingrádi csata végét és a Bill Murray-film miatt híressé vált Mormota-napot jelöli, a szovjet éra egy hátborzongató, titokzatos eseményének is az évfordulója. A kilenc ember halálát jelentő Gyatlov-rejtély szörnyű tragédia és valódi hidegháborús X-akták-sztori, amit sohasem sikerült minden kétséget kizáróan megfejteni – ezért a mai napig vad spekulációk terepe az erre fogékonyaknak.

Kedves olvasó, ha a pornó szó ellenállhatatlan kattintásmágnes-hatása miatt került ide, egy kicsit csalódnia kell, mai történetünk ugyanis nem a szexről szól, hanem leginkább a cenzúra értelmetlenségéről, és az egymással nem éppen kompatibilis kultúrákról.

A kortárs japán pornográfia, mint az közismert, két egészen látványos jellegzetességgel bír:

• Sosem mutatnak nemi szerveket, annak ellenére, hogy azok a műfaj alapvető kellékei - ezeket különféle eljárásokkal kitakarják, kikockázzák
• Meghökkentően nagy népszerűségnek örvendenek az olyan erotikus képregények és rajzfilmek, amelyekben a női szereplők emberek (vagy legalábbis emberszerűek), a férfiakat viszont bizarr csápos szörnyek helyettesítik

A második világháború egyik fontos, de nem túl közismert epizódja a Szovjetunió és Finnország közötti harcok története. Az egész a Téli Háborúval kezdődött: a szovjetek alig pár hónappal a világháború kitörése után, 1939 novemberének végén megtámadták Finnországot, arra hivatkozva, hogy Leningrád védelméhez nekik okvetlenül szükségük van némi területre, ami éppen Finnországban van, viszont amazok sem elcserélni, sem eladni, sem simán átengedni nem hajlandók. A szovjet túlerő nyomasztó volt: katonákban úgy háromszoros, légierőben 30-szoros, tankokban több mint százszoros volt a fölényük.

A háború ennek ellenére elég nyögvenyelősen alakult, a finnek sokkal keményebb ellenállást tanúsítottak, mint bárki várta volna, és itt mutatkozott meg először a gyakorlatban, hogy mennyire szétverte a szovjet hadigépezet hatékonyságát Sztálin 1937-es nagy tisztogatása, amikor nagyjából 30 ezer tisztet végeztek ki vagy küldtek a Gulágra. A történészek szerint a Vörös Hadsereg itt mutatott halvány teljesítménye győzte meg Hitlert, hogy érdemes megtámadni a Szovjetuniót.

Volt egy érdekes kultúrtörténeti következménye is a Téli Háborúnak. Amikor a háború elején nemzetközi diplomáciai össztűz zúdult a szovjetekre, mert civil célpontokat bombáztak, Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos azzal pattintotta le ezt a vádat, hogy valójában élelmiszersegélyt dobnak le a repülők az éhező finn lakosságnak, a katonai akciók pedig kizárólag katonai célpontok ellen zajlanak. Ez persze nem volt igaz, a finnek el is nevezték gúnyosan Molotov kenyérkosarának az ellenük bevetett RRAB-3-as bombákat. A házilag fabrikált robbanó szerkezeteket (üvegbe töltött gyúlékony anyag, az üveg nyakában egy kanócként használt rongydarabbal) pedig, amiket a szovjet tankok ellen vetettek be, Molotov koktéljának, "hogy legyen mit inni a kenyérre". Innen ered a máig használt Molotov-koktél kifejezés.

1969. április 15-én egy észak-koreai Mig-21-es vadászgép lelőtt egy felderítő küldetésen levő amerikai Lockheed EC-121 Warning Star kémrepülőt a Japán-tenger felett, kb. 160 kilométerre Észak-Korea partjaitól. A gép a tengerbe zuhant, a teljes legénysége, 31 katona meghalt. Éppen a hidegháború legsúlyosabb szakasza után jártunk, pár évvel a kubai rakétaválság után, a vietnami háború kellős közepén, 3 évvel Nixon legendás kínai látogatása, és azzal az enyhülés megindulása előtt. A kőkemény amerikai válaszlépés borítékolható volt, de arra azért senki nem számított, hogy az alig pár hónapja beiktatott Nixon elnök elrendeli, hogy dobjanak egy 330 kilotonnás, a hirosimainál 22-szer nagyobb atombombát egy észak-koreai katonai reptérre.

Az ektrodaktília egy ritka születési rendellenesség, ami a végtagok deformálódásával jár. Az ujjak hiányoznak vagy rákollószerűen összenőnek: ez az elváltozás komoly akadály a mindennapi életben. A betegség örökletes, bár kihagyhat egy-egy generációt, és különböző mértékben jelenhet meg. Az amerikai Stiles család már legalább 1805 óta szenvedett ektrodaktíliától: amikor Grady Stiles Jr. 1937. június 26-án megszületett Pittsburghben, a család már hat nemzedékre visszamenően számon tartotta a rendellenességet. A kis Grady kéz-és lábfejeit nagyon eltorzította a betegség, de édesapja ezen nem sokat bánkódott – az ektrodaktília ugyanis a család megélhetését jelentette.

Az idősebb Grady akkortájt egy vándorcirkusz attrakciója volt; Homárember néven pózolt a látogatóknak. Fiát hamar bevonta a műsorba, még az iskolából is kivette, hogy „a Csodálatos Homárfiú” ott ülhessen az apja mellett, amikor megérkeznek a látogatók. Grady Jr. így gyakorlatilag a cirkuszban nőtt fel, ott tanult meg olvasni is – és lőni. A család rövidesen a floridai Gibsontonba költözött, ami klímájával és megengedő törvényeivel barátságos kisváros volt a nehéz sorsú mutatványosoknak, így ott egész kommuna alakult a születési rendellenességgel élő cirkuszosokból. Egy sziámi ikerpár például gyümölcsboltot vezetett, a több mint 2,5 méteres Óriás Al 75 centis feleségével, a Fél-lánnyal Óriás Tábor néven üzemeltetett több szolgáltatást, de itt élt Percilla, a Majomlány és Az Anatómiai Csoda is. Homárfiú jól érezte magát Gibsontonban – aztán amikor felnőtt, ügyeivel feldúlta a kisváros idilljét.

A hair ice-nak, jéghajnak nevezett természeti jelenségnek nincs magyar neve, de az angol jéggyapjú (ice wool) vagy fagyszakáll (frost beard) is hibátlanul leírja, hogy miről van szó: szőrszerű formában megdermedt, fagyott vízről. A jégnek ez a fajtája kizárólag korhadó, halott fán jelenik meg, és ott is viszonylag ritkán. Elvileg mi is láthatnánk – a leggyakrabban kontinentális éghajlaton, a 45. és az 55. szélességi fok között észlelhető –, de ha hó borítja, nagyon nehéz észrevenni, és a keletkezéséhez is megfelelő körülmények kellenek.

1864 májusának egy estéjén jó néhány brit politikust zavart meg a sürgönykézbesítő. Talán háború van? Vagy valami egyéb tragédia? A nagy izgalommal feltépett borítékból kivett üzenetben azonban semmi ilyesmi nem volt, csak egy fogászat, bizonyos Gabriel úrék, Harley Street 27 szám alatt lévő praxisának hirdetése. „Fogászatunk októberig 10-től 17 óráig tart nyitva” – ennyi, nem több.

Az első kéretlen reklámlevél címzettjei nagyon mérgesek lettek, annyira, hogy még újságcikkek is jelentek meg az eseményről, melyben a dühös képviselők azon dühöngtek, hogy miért küld nekik valaki ilyen levelet egy szolgáltatásról, melyet soha életükben nem vettek igénybe. Természetesen az újságcikkben megjelent a sürgöny másolata is, szóval lehet, hogy Gabriel úrék voltak az első vírusmarketing-zsenik, csak még nem tudta senki, hogy ilyesmi létezik.

A spamtörténelem következő fontos állomása 1904. szeptember 14-e: ekkor morzetávírón szaladt szét egy üzenet, melyre valószínűleg senki sem volt kíváncsi: „brown doktor életelixírje 50 százalék STOP” – ennyi állt csak az üzenetben.

Csodálatos időszaka lehetett a történelemnek, amikor a mongol felmenőkkel még dicsekedni lehetett. Timur Lenk fejedelem, a XIV. század híres hódítója Dzsingisz kán leszármazottjának vallotta magát, pedig a történészek szerint az apja inkább egy nyugat-afganisztáni, eltürkösödött törzsből származhatott.

Nem mintha a származás bármit rontott volna Timur hadvezéri képességein. Hódításai során végigdúlta Közép-Ázsiát, lerohanta a Kaukázust, földig rombolta Kunmagyariát, bevette Moszkvát, és két éven belül foglalta el Damaszkuszt, Aleppót és Bagdadot is. Nem unatkozott, na. A Kaszpi-tengertől Indiáig gyakorlatilag minden talpalatnyi földre ráírhatta a térképen, hogy AZ ENYÉM.

Mi az? Száz méter hosszú, ötszáz tonna, negyvenméteres szárnya van, nyolc hajtómű húzza 550 km/órás sebességgel pár méterrel a vízfelszín fölött, és képes akár hat atomtöltetet is célba juttatni? A választ úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a huszadik században nem csak a náci Németország fegyverfejlesztő tudósai álltak elő elképesztő tervekkel; a szovjet mérnököknek sem kellett a szomszédba menni egy-két elszállt ötletért.

A hatvanas években, a hidegháború derekán járunk, amikor a világ két vezető szuperhatalma egymásra licitálva ügyködött azon, hogy a lehető legtöbbféle és leghatékonyabb tömegpusztító fegyvert sorakoztassa fel a másikra irányítva. Az amerikai és szovjet nukleáris fegyvereket hordozó stratégiai bombázók, atom-tengeralattjárók, interkontinentális ballisztikus rakéták hadrendjéből mindenképp kitűnnek az úgynevezett ekranoplánok.