Negyven évvel ezelőtt, 1972. október 13-án, az uruguayi légierő Chilébe tartó repülőgépe pilótahiba és a rossz időjárás miatt az Andok oldalának csapódott. A Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros gép két szárnya és farka letört, a törzs pedig egy 3600 méter magasan lévő, havas lejtőn állt meg. A fedélzeten tartózkodó 45 emberből tizenketten a balesetben, további öt  súlyos sérült másnap reggel, egy pedig a zuhanástól számított nyolcadik napon halt meg. A gépen a személyzeten kívül főleg egyetemisták, az Old Christians Club rögbicsapat játékosai, illetve rokonok és barátok utaztak.

Az eltűnt gép után indított keresés eredménytelen volt, a mentőcsapatoknak esélyük sem volt arra, hogy megtalálják a fehér gépet a hóval borított hegyoldalon. Nyolc nap után be is fejezték a keresést, az erről szóló rádióhírt a hegyen rekedt túlélők csapata is hallotta. Mint az Piers Paul Read Életben maradtak című, a túlélőkkel készített interjúk alapján írt könyvében is olvasható, a túlélők körülállták a tranzisztoros rádiót, és a híreket hallgatva imádkozni vagy zokogni kezdtek. Egyetlen kivétel akadt, Gustavo Nicolich, aki szerint ez jó hír volt, mert így a saját erejükből kellett kiverekedniük magukat a helyzetből.

A balesetet túlélő 27 embernek nem volt könnyű élete. Mivel a gép utasainak sem étele, sem a fagyos időjárásnak megfelelő meleg ruhája nem volt, egy idő után komoly gondot okozott a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is. A gépen csak néhány tábla csokoládé, pár üveg bor és néhány csomag keksz maradt, ez a szigorú beosztás ellenére is hamar elfogyott. A beszámolók szerint a túlélők éhségükben még bőrt is lehántották a kofferekről, és az ülések borítását is feltépték, hátha a bélésben találnak valami ehetőt. Hamarosan rádöbbentek, hogy a hegyen halott társaik húsa az egyetlen ehető dolog, és bár mindegyikük vallásos volt, végül egyetértettek abban, hogy a kannibalizmus a túlélés egyetlen módja. Sokan voltak, akik a végsőkig kitartottak, hiszen a halottak nem arc nélküli idegenek, hanem rokonok és barátok voltak.

Az első néhány héten indított rövidebb felfedezőút után a túlélők csoportja úgy döntött, hogy egy kisebb, de a lehető legjobban felszerelt csapatnak segítségért kell indulnia. Ezt az elhatározást erősítette a 17. napon nyolc embert, köztük a keresés felfüggesztésén nem szomorkodó Nicolichot is magával rántó lavina is. Az első nagyobb expedíció először a gép farkát lelte meg, de hiába szerelték ki az itt talált egyenáramú akkumulátorokat, a repülő váltóárammal működő rádióját nem tudták bekapcsolni. Ekkor határozták el, hogy a hegyet megmászva addig mennek, amíg élő emberrel nem találkoznak. December 13-án, két hónappal a baleset után indult útnak a három legerősebb túlélő, Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin (utóbbi két nappal később visszafordult). Parrado és Canessa egy hétig gyalogolt, míg végre összetalálkozott egy chilei férfival. Három nappal később, december 22-én, a balesettől számított 71. napon helikopter érkezett a roncs mellett maradt 14 emberhez, és másnapra mindannyiukat kimentették.

A mentés után a túlélők még azt mondták, hogy az útra magukkal vitt sajtot ették a baleset után, de egy december 28-án tartott sajtótájékoztatón végül részletesen elmondták, mi történt a zuhanást követő hetvenkét napban. Nem nagyon tehettek mást, mint hogy a halottak húsát egyék, a mentés során készült fényképek egyértelművé tették a helyzetet. Később a hegyi mentők egy csapata egy pappal együtt visszatért a helyszínre, hogy eltemesse a halottak földi maradványait. A temetés után a csoport tagjai visszamentek a repülőhöz, benzint locsoltak a roncsra, és elégették azt.

A hetvenkét napnyi szenvedés történetét két könyv és egy 1993-ban, Ethan Hawke főszereplésével készült film is bemutatja. Mivel a film az első, Piers Paul Read dokumentumkönyvéből készült, a második könyvet pedig Nando Parrado, a menekülés kulcsembere írta, a feldolgozások többnyire valósághűen mutatják be a két és fél hónapos, emberfeletti küzdelmet.