Ausztráliát, amelynek partjait egy holland hajós, Willem Jansz 1606-ban pillantotta meg először, később csak egy hajszál választotta el attól, hogy a britek helyett a franciák gyarmatosítsák. Anthony Delano professzor fejti ki, miért nem ők nyerték a versenyfutást, és vajon milyen kérdést tett fel XVI. Lajos király a guillotine alatt.
A történelem megrendítő pillanatai közé tartozott. Az elítélteket szállító hajókból álló első flotta 1788. január 24-én éppen felvonni készült a horgonyt, hogy kihajózzon a Botany-öbölből. A helyszínt Joseph Banks természetbúvár ajánlására választották, aki 1770-ben elkísérte első útjára Cook kapitányt. Arthur Phillip admirálisnak azonban csalódást okozott a kopár hely. Kissé északabbra jobb kikötőhelyre lelt – Port Jacksonra, a mai Sydney helyén, amellyel Cook nemigen törődött.
Amikor a flotta éppen indulni készült, egyszer csak vitorlák tűntek fel a távolban. Phillip meg volt döbbenve: tudomása szerint ugyanis más brit hajó nem tartózkodott ezeken a vizeken. Előre küldte hát a Supply nevű brigget. Annak parancsnoka, Henry Ball hadnagy jelentette, hogy a közeledésére felvont zászló francia királyi jelvénynek tűnt: arany Bourbon-liliom fehér háttérben. A Jean-François de Galaup de la Pérouse parancsnoksága alatt álló két ötszáz tonnás hajó, a Boussole és az Astrolabe voltak a „betolakodók”.
La Pérouse kapitány az általa igen nagyra becsült Cook kapitány térképeit felhasználva már három éve volt úton a Csendes-óceánon. A Horn-fokot megkerülve Amerika partjai mentén a Vancouver-szigetig és Szibériáig hajózott fel, majd délnek fordult. Kamcsatkán a Tengerészeti Minisztérium parancsa várta: vegye szemügyre az Új-Hollandiában (vagyis az ausztrál kontinensen) létesített brit települést. Ha útjában nem késlelteti, hogy Szamoán vissza kellett szereznie a szigetlakók által elrabolt hajókat, már jóval Phillip előtt elérte volna a Botany-öblöt. Teljesen a véletlen műve volt tehát, hogy amikor megérkeztek, a britek nem a fehér-arany zászlót látták lobogni egy olyan területen, amelyre Anglia alig-alig tartott igényt. Persze, a korai gyarmatosítás időszakában még akkor is gyakran keresztbe tettek a franciáknak, amikor valahová azok érkeztek meg először.
Miután Cook feltárta Új-Hollandia korábban feltérképezetlen keleti partvidékét, Új-Dél-Wales néven birtokba is vette a korona nevében. Lobogóját azonban a Cape York-félszigeten, a Botany-öböltől 1000 mérföldnyire északra tűzte ki, és attól kezdve 18 évig Anglia semmit sem tett jogainak érvényesítése érdekében.
Az ausztrálok többsége Cookban tiszteli Ausztrália felfedezőjét, ő azonban valójában csak futó érdeklődést tanúsított a földrész iránt. Azt a parancsot kapta, hogy a déli féltekére vezető útját csillagászati megfigyelésekkel álcázza, mintha a legendás Terra Australis Incognitát keresné. Évszázadokon keresztül arról spekuláltak a tudósok, hogy a nagy szárazföldekkel borított északi félteke ellensúlyozására létezhet valamilyen nagy déli kontinens. Új-Hollandia túlzottan északi fekvésű volt ehhez, de Új-Zéland akár meg is felelhetett volna.
Utóbbinak a két szigetét körülhajózva Cook gyorsan letett erről az elképzelésről, és hazafelé indult. Nem tartozott a küldetéséhez, hogy megállapítsa: Új-Hollandia keleti partvidéke kapcsolódik-e a Van Diemen-földhöz, amelyet a holland Abel Tasman 1643-ban nevezett el megbízója után, vagy ahhoz a távoli nyugati partvidékhez, amely a portugálok és a hollandok előtt már több mint egy évszázada ismert volt – majd 1688-ban és 1699-ben tárta fel az angol William Dampier. A csendes-óceáni térséget az Új-Guineától délre eső átjárón keresztül (amelyet Luís Vaez de Torres fedezett fel 1607-ben) elhagyva Cook gondosan megvizsgálta a partvidék északi kétharmadát, ám a földet nem sokat ígérőnek, a bennszülötteket pedig ellenséges érzelműeknek találta.
1788-ban tehát Ball hadnagy óvatosan üdvözölte a franciákat, de semmiféle kétes szándékot nem vélt felfedezni. Az időjárástól sújtott francia hajók nem jelentettek veszélyt, és Phillip kormányzó (mihelyt partot ért, felvette ezt a titulust) megnyugodhatott. A francia expedíció útját személyesen XVI. Lajos király hagyta jóvá, akit roppantul érdekeltek a felfedezések, nem utolsósorban abban a reményben, hogy visszaszerez valamit befolyásából azt követően, hogy a hétéves háborúban (1756–1763) Franciaország gyakorlatilag az összes tengeren túli területét kénytelen volt átengedni a briteknek. De bármik lehettek is eredeti szándékai, La Pérouse-nak bele kellett törődnie abba, hogy nem sokat tehet. Gondosan megfogalmazott jelentést írt, s Phillip felajánlotta, hogy az első, Angliába visszainduló hajóval elküldeti. Ebben arról tájékoztatja feljebbvalóit, hogy a Torres-szoroson áthajózva hazafelé veszi útját.
Ám ahhoz, hogy La Pérouse távozni tudjon, új hajókat kellett építenie. A brit település csak 15 mérföldnyire volt a szárazföldön. A franciák gyakran odalátogattak, de a hajóikat nem akarták Port Jacksonba vinni, mert attól tartottak, hogy lefoglalják vagy elrabolják azokat. A sydney-i öbölben ugyanis kaotikus állapotok uralkodtak: 759 férfi és 91 női elítéltet tettek ott partra. Foglárjaik nehezen tudták őrzésük alatt tartani, még kevésbé elkülöníteni őket. A franciák a bennszülöttekkel és a szökött fegyencekkel szemben megerősítették az építőműhelyt, amelyet a tengerparton hoztak létre. Hat héttel a csalódást keltő partraszállását követően La Pérouse kihajózott a Botany-öbölből, és örökre nyoma veszett.
Franciaország addig még nem hagyott nyomot Ausztrália térképén. A francia felfedezők doyenje, Louis Bougainville elmulasztotta, hogy a Nagy-korallzátonyt róla nevezzék el, noha 1768-ban, tehát már két évvel Cook odaérkezése előtt megpillantotta. Miután azonban túl veszélyesnek ítélte az ottani vizeket, tovább hajózott a Salamon-szigetek felé, és közülük a legnagyobbat tisztelte meg a nevével.
Változás akkor következett be, amikor 1791-ben, La Pérouse flottáját keresve Joseph-Antoine Bruni d’Entrecasteaux ellentengernagy irányításával a kontinens nyugati partvidékéhez érkezett a hatásvadász névvel ellátott két fregatt, a La Recherche (Kutatás) és L’Esperance (Remény). Nyomokra nem lelt ugyan, ahogy más sem, egészen 2005-ig (amikor a Salamon-szigeteken rátaláltak a Boussole és az Astrolabe roncsaira), ugyanakkor tőle erednek a kontinensen az első francia helynevek.
Entrecasteaux első partraszállásának helyét (a Van Diemen-földön, azaz a későbbi Tasmánián) Recherche-öbölnek nevezték el, a helyet, ahol ezt követően horgonyt vetett, Port Esperance-nak. A későbbi Hobart-településhez közeli folyó neve helyettese, Huon de Kermadec után Huon lett. Az új-dél-walesi partvonaltól tisztes távolban a kutatók egészen Ausztrália csúcsáig felhajóztak, majd lefelé, a kontinens délnyugati sarkáig vitorláztak. A Nagy-Ausztráliai-öböl veszélyes zátonyai először szintén Entrecasteaux-tól kapták nevüket, de azután, talán mert ezt már túlzásnak érezte, a tengernagy Recherche-szigetcsoportnak nevezte át őket. D’Entrecasteaux azonban még a Van Diemen-földdel sem végzett. Oda visszatérve az úgynevezett Északi-folyóhoz (Le Rivière du Nord) érkezett. Azt azonban egy angol kapitány később a cumberlandi folyó után Derwentre keresztelte át.
Az elnevezéseknek ezen áradatát rövidesen egy újabb követte: a méltatlanul alábecsült expedíciót Nicolas Baudin vezette, de főként François Péron természetbúvár, Louis de Freycinet térképész és Charles-Alexandre Leseur művész neve fémjelezte. Az expedíció 1800-ban, öt évvel azt követően hajózott ki Le Havre kikötőjéből, hogy XVI. Lajos a guillotine alá hajtotta fejét (a király állítólag még a vesztőhelyen is azt tudakolta, van-e hír La Pérouse-ról, de csalódnia kellett).
Bougainville ösztönzésére, aki királyi kegyencből az első konzul tudományos tanácsadójává vedlett át, Napóleon elhatározta, hogy francia elnevezéssel látja el az újonnan feltárt kontinenst. Új-Hollandia feltáratlan, és ami azt illeti, Franciaország által nem is igényelt parti területei, a majdani Adelaide és Melbourne települések között a Napóleon-föld nevet kapták. Az expedíció 325 tengeri mérföldnyit térképezett fel az ausztráliai partvidékből; zömmel csupa olyan területet, amit európai szem addig még nem látott. A Péron és Freycinet által később megjelentetett nagy atlasz az ausztrál kontinens első teljes térképe volt, 240 helynévvel. Az expedíció által gyűjtött 2542 állat-, rovar- és tengeri élőlényminta számban felért az eddig ismert összes fajjal.
1801 telén Délnyugat-Ausztrália felől érkezett a Géographe korvett egy másik hajó, a Naturaliste társaságában. Baudin attól tartott, hogy a viharos szél miatt hajótörést szenvedhetnek a Van Diemen-földön. Emiatt a kapott parancsot figyelmen kívül hagyva észak felé fordult. Amikor a franciák végre elérték a Napóleon által óhajtott partvidéket, legnagyobb csalódásukra a Matthew Flinders parancsnoksága alatt álló brit Investigator nevű hajóba ütköztek. Megint a britek értek oda elsőnek. A két ország ekkor ismét háborúban állt egymással, ám a kor oldottabb szellemére jellemző, hogy az admiralitás engedélyezte a francia expedíciónak, hogy tudományos munkát végezzen, míg Baudin a „legteljesebb semlegességre” kapott utasítást. De Freycinet el volt keseredve: azt mondta Flindersnek, hogy ha munkatársai nem töltöttek volna annyi időt „virágok gyűjtésével”, már régen feltérképezték volna azt a területet, amelyet az angolok éppen átvizsgáltak.
Flinders sürgette Baudint, hogy keresse fel Port Jacksont – „amelynek gazdagságát – írta Baudin – talán túlbecsüli”. Flinders természetesen azt akarta bemutatni a franciáknak, hogy a sydney-i település vitathatatlanul virágzik. Amikor azonban három hónap múlva ismét találkoztak, Baudinnek már mások voltak a céljai. A tanulmányban, amelyben az angolok megtámadását javasolta, semmi sem utalt „semlegességre”. Ha ez sem lett volna elegendő ahhoz, hogy – legalábbis részben – feltáruljon útjának célja, ott voltak Leseurnek a franciák öt hónapos Port Jackson-i tartózkodása alatt készített részletes vázlatai, amelyek – a sydney-i múzeum kurátora, Susan Hunt szerint – csakis „katonai dokumentumoknak és stratégiai helyrajzoknak” tekinthetők.
Baudin még a hajók 1804-es visszaérkezése előtt meghalt. Az éppen császárrá koronázásán ügyködő Napóleonból dühöt váltott ki, hogy az expedíció kísérletet sem tett arra, hogy ausztrál területeket vegyen birtokába. A tudományos közösség viszont fel volt villanyozva. Josephine-t, a leendő császárnét pedig annyira elbűvölték az expedícióról hazahozott eleven állatok, hogy malmaisoni háza körül állatkertet hozott létre a kenguruknak, emuknak és fekete hattyúknak.
(A cikk bővebb változata a BBC History Magazin 2012. augusztusi számában olvasható.)