Álljunk meg egy pillanatra és képzeljük magunk elé Hitlert. Kit látunk? Olyasvalakit, aki nem nagyon különbözik a Bukás című film Hitlerétől. Kiabáló, agresszív, háborodott ember. Bruno Ganz, aki Hitlert játszotta a Bukásban, reszketett és folyton kiabált. A film egyik kulcsjelenete internetes mém lett, egy sereg témában írtak hozzá vicces feliratokat, de az összes poén alapvetően Ganz deklamálására épül.

Az igaz, hogy utolsó napjaiban Hitler időnként aligha volt beszámíthatónak nevezhető, ám hiba lenne azt hinni, hogy ez jellemezte egész pályafutását. Ez a kép legtöbbünk titkos, mély vágyával cseng össze: Hitlert az elejétől végig holdkórosnak akarjuk látni. Azt akarjuk, hogy őrült legyen, mert így könnyű megmagyarázni az általa elkövetett hatalmas bűnöket – és mindazt, ami a második világháború alatt történt. Minden sokkal egyszerűbb, ha azt mondjuk magunknak, Hitler őrült volt, aki valahogy hipnotizálta a normális németek millióit, hogy józan eszük ellenére cselekedjenek.

Hitler 1933 januárjában demokratikus módon lett Németország kancellárja. A német elit nagy része úgy döntött, hogy mögé áll. Miért támogattak volna egy holdkórost? Hitler 1930 és 1933 közötti viselkedése azt bizonyította, hogy agyafúrt – ám teljesen gátlástalan – politikus. Nagyon ravaszul felmérte, hogy valójában ki birtokolja Németországban a hatalmat, és mivel lehet leginkább manipulálni az egyszerű német embereket.

A demokrácia kihasználása

Ráadásul Hitler hatalmas – és valódi – támogatást szerzett. Nézetei gyakran egyeztek a német nép nagy tömegeinek nézeteivel. Amennyiben Hitlert üvöltöző elmebetegnek tekintjük, mindez felfoghatatlan.

Laurence Rees húsz éve készít dokumentumfilmeket és ír könyveket a nácikról és a második világháborúról. Több száz emberrel találkozott, akik megélték ezt az időszakot – olyanokkal is, akik személyesen kapcsolatba kerültek Hitlerrel. A kép, amit a Führerről festettek, Rees szerint sokkal összetettebb és árnyaltabb, mint amit a Bukás hebegő holdkórosa mutat. Meglepően sokan beszéltek Hitler hihetetlen „karizmájáról”.

Fridolin von Spaun például az 1930-as évek elején találkozott Hitlerrel a náci párt támogatóinak rendezett vacsorán. Amikor Spaun észrevette, hogy Hitler ránéz, úgy érezte, mintha a Führer szeme egyenesen a lelke mélyére hatolna. Amikor Hitler von Spaun székének hátára támaszkodott, Spaunnak az a benyomása támadt, mintha „remegő ujjai áthatoltak volna rajtam. Tényleg éreztem. De nem ideges remegést. Inkább azt éreztem, hogy ez az ember, ez a test csupán eszköz egy nagy, erőteljes akarat megtestesüléséhez ezen a Földön. Ez nézetem szerint csoda.” Emil Klein, aki egy sörcsarnokban hallotta beszélni Hitlert Münchenben, az 1920-as években, úgy gondolja, hogy Hitlerből „olyan karizma áradt, hogy az emberek elhitték, amit mondott”.

A Spaunhoz és Kleinhez hasonló szemtanúk elbeszéléséből is jól látható, hogy ez a karizma elengedhetetlen volt. Ahogy Sir Nevile Henderson, berlini brit nagykövet az 1930-as években írta: „Hitler annak köszönhette sikerét a hatalomért folytatott küzdelemben, hogy az ő [mármint a támogatói] tudatalattijuk tükörképe volt, és annak a képességének, hogy szavakba tudta önteni, amit tudat alatt éreztek és akartak.”

Ezt a nézetet erősítette meg Konrad Heiden is, aki sokszor hallotta Hitlert beszélni az 1920-as években: „Beszédei a tömeglélek álmodozásai voltak… A beszédek mindig mély pesszimizmussal indultak és túláradó, diadalmas, boldog vízióval fejeződtek be; észérvekkel gyakran meg lehetett cáfolni, de a tudatalatti sokkal hatalmasabb logikáját követték, amit a cáfolatok nem érhettek el… Hitler szavakba öntötte a modern tömeg szótlan rettegését…”

Ezek az emberek azért voltak hajlamosak karizmatikusnak látni Hitlert, mert már maguk is hittek azokban a politikai célokban, amiről Hitler szónokolt. Így történt ez Albert Speer esetében is, aki az 1930-as évek elején kezdett járni Hitler gyűléseire: „A lelkesedés hulláma ragadott el, amit az ember mintha testileg is érezne, vitte egyik mondattól a másikig… Végül Hitler már nem azért beszélt, hogy meggyőzzön; inkább mintha azt érezte volna, hogy kifejezi, amit a hallgatóság elvár tőle, amelyet most már egységes tömeggé formált.”

Ha valaki nem hitt a Hitler által hirdetett politikában, akkor egyáltalán nem gyakorolt rá karizmatikus hatást. Josef Felder például megdöbbent, mikor hallotta Hitler zsidók elleni kirohanását: „Miután otthagytam a gyűlést, összeültünk, és beszélgettünk. Mondtam a barátaimnak. »Ez után a beszéd után nagyon remélem, hogy ez az ember, Hitler, soha nem kerül hatalomra.« Akkor mindannyian egyetértettünk ebben.” Herbert Richter első világháborús veterán egy kávéházban találkozott Hitlerrel Münchenben, és „rögtön utálta reszelős hangja miatt”, azért, mert szeretett kiabálni, és mert „nagyon, nagyon egyszerűek” voltak a politikai nézetei. Richter Hitler külsejét „kifejezetten mulatságosnak” tartotta „a fura kis bajuszával”, szerinte Hitler hátborzongató volt és nem egészen normális.

Amikor Hitler megteremtette a kapcsolatot hallgatóságával, számos egyéb módon is épített erre a kötődésre, hogy megszilárdítsa a karizmatikus köteléket. Hitler egyik titka, hogy mindig bizonyos volt az ítéleteiben. Soha nem mutatott kételyt a hallgatóság előtt. Ismerte a problémákat, amikkel a németek szembesültek, és azt állította, hogy mindenre tudja a megoldást. Emellett hősként állította be önmagát – az első világháború „egyszerű, bátor katonája” lett –, és mindent megtett annak érdekében, hogy a követői „higgyenek benne”. Ennek eredményeként néhány náci rajongója Jézushoz hasonlította őt – mindketten harmincévesek voltak, mikor elkezdtek „prédikálni”, és mindketten úgymond „megváltást” hoztak a népüknek.

A tömegek lélektana

1928-ban, kilenc évvel az után, hogy Hitler először került kapcsolatba a Német Munkáspárttal – amely később Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak neveztek át – és hét évvel az után, hogy a párt vezetője lett, úgy tűnt, mintha a náci párt képtelen lenne előbbre lépni a német politikai életben. Az 1928-as választáson a nácik csak a szavazatok 2,6 százalékát kapták – azaz a német választóknak több mint 97 százaléka elutasította Hitler karizmáját. Világos lett, hogy Hitler csak akkor nyerhet, ha kapcsolatot talál a német tömegekkel. Viszont a New York-i tőzsdekrach és az 1929–1933-as gazdasági válság hatására németek milliói lettek fogékonyak Hitler vonzerejére.

Az egyetemista Jutta Rüdigerhez hasonló emberek számára Hitler szavai egy csapásra a nemzeti újjászületést, a „megváltást” jelentették. Olyannyira, hogy 1932-re a nácik váratlanul Németország legnagyobb pártjává váltak. De azután megtorpant Hitler és a nácik diadalmas előretörése – Hindenburg köztársasági elnök megállította őket. Otto Meißner államtitkár jelentette, hogy Hindenburg 1932. augusztus 13-án azt mondta Hitlernek: Ő [Hindenburg] nem tudna elszámolni Isten, a lelkiismerete és a haza előtt, amennyiben a kormány egész hatalmát egyetlen pártra ruházná, különösen, ha olyan pártról van szó, amely előítéleteket táplál mindenkivel szemben, aki az övékkel ellentétes nézeteket vall.”

Ebben a kritikus időszakban, amely Hindenburg nemleges válasza a kancellárságról és Hitler 1933-as német birodalmi kancellárrá való kinevezése között telt el, Hitler karizmájának két különböző felfogása találkozott – és ez a folyamat egészen más oldalról mutatja Hitlert, a politikust, mint amilyen Bukás nyáladzó figurája volt. Hitler ezek alatt a hónapok alatt mutatta legmegnyerőbb arcát a Joseph Goebbelshez hasonló, elkötelezett hívei számára. 1932. augusztus 13-án közölte párttársaival Hindenburg elutasító válaszát. „Hitler nem veszíti el a fejét – írta naplójában Goebbels. – Felülemelkedik az intrikákon. Ezért szeretem.” Hitler bizakodott benne, hogy minden jóra fordul. 1932 decemberében azt mondta, hogy megvárja, míg felajánlják neki a kancellárságot. „El fog jönni az a nap, és valószínűleg előbb, mint gondoljuk” – ígérte. – A siker „egységünkön és a győzelembe vetett rendíthetetlen hitünkön alapul; a vezetésünkön múlik”.

Egy misztikus messiás

Míg Hitler követői vezetőjük vonzerejében sütkéreztek, Németország akkori kancellárja, Franz von Papen nem látta, mire jó az egész felhajtás. Von Papen egy kijelentésében kijelentette 1932 októberében Münchenben, hogy Hitler nem „normális” politikus és a náci párt nem „normális” politikai párt. Egyfajta „politikai vallásként” tekintett arra, melynek tagjai „misztikus messiáshittel” bíznak Hitlerben, ő maga azonban immúnis volt Hitler karizmájára. Mikor 1932 nyarán először találkozott Hitlerrel, „furcsán érdektelen” ember benyomását tette rá. Nem tartozott a „tiszti” arisztokrácia körébe, és von Papen „tökéletes kispolgárnak” látta „kis bajuszával és fura frizurájával”. Hindenburg elnök is ugyanilyen elutasító volt, ő „cseh káplárnak” nevezte Hitlert.

Aztán az 1932 novemberében tartott választásokon a nácik 4 százalékot estek 33 százalékra, míg a kommunista párt támogatottsága kétmillió szavazattal növekedett. Úgy tűnt, a nácik támogatottsága már nem emelkedhet tovább. Ám a német elit jobban félt a kommunizmustól, mint a nácizmustól.

Hindenburg elnök még mindig nem vette komolyan Hitlert, de azért kezdett lehetséges kancellárként gondolni rá. Egyébként tisztán pragmatikus okokból gondolta meg magát. Valójában von Papen ajánlata győzte meg, aki úgy döntött, hogy elvállalja az alkancellári posztot. Aztán ott volt Hindenburg életkora – 1932 decemberében lett 85 éves (és 18 hónappal később meghalt). „Érezte a korát” – mondta Josef Felder, aki 1932-ben a Reichstag választott szocialista tagja volt. „És rájött, hogy fizikailag gyengébb lett, sokkal gyöngebb. Alig bírta már el a marsallbotját.” Hindenburg fia, Oskar is támogatta Hitler kancellári, illetve von Papen alkancellári kinevezését, és minden bizonnyal befolyásolta az apját. Aztán jött Hitler mesterhúzása. Csaknem mindenkinél jobban értette, mennyire lényeges az időzítés a politikai döntések során, és ekkor elrendelte, hogy a nácik tegyenek hatalmas – látszólag aránytalanul nagy – erőfeszítéseket 1933 januárjában az apró Lippe-Detmold kerületben tartott választásokon. Ennek eredményeként úgy tűnt, hogy a nácik 20 százalékkal tudták növelni a támogatottságukat.

1933. január 29-én Hindenburg beleegyezett abba, hogy kinevezze Hitlert birodalmi kancellárnak, von Papent alkancellárnak. Mindketten a következő napon foglalták el hivatalukat. Joseph Felder később azt mondta erről: „azt hittük, még ellenőrzésünk alatt tarthatjuk [Hitlert] a parlamenten keresztül – ami totális ostobaság volt”.

Hitler egyes támogatói számára, mint amilyen Reinhard Spitzy is volt, ez a pillanat jelentette a német demokrácia végét, ő ezért elégedetten is szemlélte a fejleményeket. „Én sose voltam demokrata – mondta Spitzy. – Abban hiszek, hogy egy országot úgy kell vezetni, mint egy nagyobb vállalatot… Abban a rettenetes válságban…, éhezés és munkanélküliség közepette… egy új, korlátlan hatalommal rendelkező diktátorra volt szükségünk, mint ahogy a nagyvállalatok esetében is ez a legjobb megoldás. Találnak egy embert, aki rendbe hozza a dolgokat.”

Büszkeség és balítélet

Hitler támogatói számára ez volt a legerőteljesebb bizonyítéka annak, hogy még mindig karizmatikus vezető. Amikor lehetetlennek tűnt, hogy kancellár lesz, azt kérte tőlük, hogy legyen hitük. És most kancellár lett. Később, amikor talán majd kételkedni fognak benne, sokan visszatekintenek majd erre a pillanatra, és eszükbe jut, hogy neki lett igaza. Akkor hittek benne, és amikor majd újra azt kéri tőlük, hogy higgyenek még egyszer, hallgatni fognak rá. Ami von Papent illeti, nemsokára felfedezi majd, hogy a történelem egyik leglátványosabb politikai baklövését követte el. (Miután margóra szorították, lemondott posztjáról és ausztriai nagykövet lett.)

Rees úgy véli, sok fontos dolgot tanulhatunk Hitler 1933. januári német birodalmi kancellárrá való kinevezéséből. Ösztönös és félelmetesen meggyőző politikus volt. Emellett láthatjuk, hogyan változtatták meg a megítélését az adott körülmények. Hitler 1928-ban jelentéktelen figura volt, gyakorlatilag senkit sem érdekelt, 1933-ban mégis milliók éljenezték. Nem Hitler változott meg, hanem a helyzet. A gazdasági katasztrófa következtében németek milliói vágyakoztak egy karizmatikus "megváltó" után.

Európában, a gazdasági válság eseményeit figyelve, manapság aligha képzelhetünk el komolyabb történelmi intőjelt.

(A cikk teljes terjedelemben a BBC History Magazin 2012. novemberi számában olvasható.)