Az Árpád-ház kihalása után hosszú évtizedekig zavaros hatalmi viszonyok uralkodtak a Magyar Királyságban: az éppen 705 éve királlyá választott és háromszor is megkoronázott Károly Róbert Anjou-házi uralkodónak is egy fél emberöltőbe telt, amíg megszilárdította hatalmát.
Nincs egyértelmű válasz arra, hogy mikortól tekinthetjük Károly Róbertet, azaz Caroberto Anjou herceget magyar királynak. A nápolyi herceg a közhiedelemmel ellentétben nem III. András, az utolsó Árpád-házi király halála után jelentkezett be a trónra, hanem apja, Martell Károly herceg trónigénye alapján (aki nem ismerte el III. Andrást az 1290-ben elhunyt IV. László törvényes utódjának), már annak halálakor, 1295-ben magát tartotta a törvényes uralkodónak. Vagy legalábbis pártja és tanácsadói, hiszen Caroberto ekkor még kisgyerek volt.
Öt évvel később, 12 évesen lépett magyar földre, majd III. András halála után Bicskei Gergely esztergomi érsek meg is koronázta – igaz, nem a Szent Koronával és nem Fehérváron, így ezt a kortársak sem tekintették érvényes királlyá koronázásnak. Legfőbb vetélytársát, Přemysl Vencelt viszont ugyan a helyes koronával és a megfelelő helyen, viszont csak a kalocsai érsek koronázta meg.
A polgárháború első szakasza 1304-ig tartott, amikor Vencel cseh király lett, a magyar trónról pedig lemondott – de nem Károly Róbertre, hanem Wittelsbach Ottóra hagyományozta a magyar koronát, akit szintén megkoronázott a csanádi és a veszprémi püspök.
Talán a trónra lépés legmegfelelőbb dátumnak azt tarthatjuk Károly Róbert esetében, amikor az országban a tényleges hatalmat birtokló kiskirályok és a főnemesség is elfogadta Károly Róbert fennhatóságát. Erre először az 1307-es rákosi országgyűlésen kerülhetett volna sor, ám ekkor az oligarchák még nem jelentek meg, így a döntésnek nem sok gyakorlati jelentősége volt. A Károly Róbertet támogató pápa, V. Kelemen által Magyarországra küldött Gentilis bíboros aztán a következő évben elérte, hogy Kőszegi Henrik és Csák Máté is az Anjou-párt mellé álljon, így ülhetett össze a pesti domonkos kolostornál az újabb királyválasztó gyűlés, amelynek döntését egy újabb, ezúttal budai gyűlés is megerősítette. 1308. november 27-én a budai országgyűlésen a bárók beleegyeztek Károly Róbert uralkodásába, akit ezután még kétszer – 1309-ben és 1310-ben – megkoronáztak, de csak a legutolsó volt államjogi és teológiai szempontból kifogástalan.
Az már más kérdés, hogy az ifjú uralkodó ezután még hosszú éveken át háborúzott addig, amíg a kiskirályok nem csak jogilag, de ténylegesen is be nem hódoltak neki. Először Csák Mátéval akasztott bajuszt, majd Aba Amádé fiait győzte le 1312-ben a rozgonyi csatában. Kán László erdélyi vajda halála után a királlyal szembeni ellenállás egy újabb fészke szűnt meg. Borsa Kopasz seregeit 1317-ben sikerült megtörnie; az elfogott főurat a király a békesség kedvéért gyorsan le is fejeztette. De igazából csak akkor lélegezhetett fel, amikor utolsó nagyobb ellenlábasa, Csák Máté, az ország északnyugati területeinek teljhatalmú ura is eltávozott az élők sorából 1321 tavaszán.