Egy mexikói ásatáson talált maradványok megerősítik azt a feltevést, hogy az aztékok rendszeresen lefejezték, megégették és megfőzték áldozataikat. David Keys, a BBC szakértője ismerteti az eddigi eredményeket.
A legújabb bizonyítékok szerint igenis van alapjuk azoknak a borzalmas meséknek, amelyekkel az európai hódítók rémítgették honfitársaikat és igazolták a gyarmatosítást, a bennszülöttekkel való kegyetlen bánásmódot, s amelyek arról szóltak, hogy az azték kultúrában mindennaposnak számítottak a szörnyű emberáldozatok.
Mexikói szakemberek tüzetesen megvizsgálták azokat a csontleleteket, amelyeket 138, a 14. és a 16. század eleje közötti időszakban feláldozott ember maradványaiként azonosítottak. Az áldozatokat szinte bizonyosan a mai Mexikóváros helyén, egy szigeten emelt főváros, Tenochtitlán központi piramisa (teocalli) legtetején lévő szentélyekben végezték ki. A csonttani analízis kiderítette, hogy sorsuk vetekszik a konkvisztádorok által lejegyzett leghátborzongatóbb leírásokkal: minden tizedik áldozatnak még az épületkomplexumon belül eltávolították a húsát. Ezt támasztják alá a lábszárcsontokon, combcsontokon, gerincen, medencecsontokon, állkapcsokon és koponyákon talált vágásnyomok is.
A vizsgálatból kiderül, hogy a csontok nagy részét erős hőhatás érte: megégették vagy megfőzték. Nagyjából a maradványok 20 százalékán találtak égésre utaló jeleket.
A Gabino Lopéz Arenas által vezetett régészeti vizsgálat az eddigieknél jóval több tudományos információval szolgál az emberáldozattal járó azték vallási rítusokról. Sőt az új eredmények minden bizonnyal arra ösztönzik majd a régészeket és történészeket, hogy újra megvizsgálják az azték emberáldozatokról tanúskodó írásos forrásokat, amelyek közül sok az első spanyol hódítók nevéhez fűződik. Az ezekben található szörnyű vádakat egyes tudósok korábban fenntartásokkal kezelték, tekintettel arra, hogy a konkvisztádorok nyilván igyekeztek a lehető legkedvezőtlenebb fényben feltüntetni az aztékokat, morális indokkal ellátva a spanyol elnyomást és kizsákmányolást.
Az egyik legfontosabb forrásmunkának a Bernardino de Sahagún ferences szerzetesnek tulajdonított Új-Spanyolország dolgainak általános története (Historia general de las cosas de la Nueva España) című mű számít a 16. századból. E szerint az áldozatok többsége a legyőzött törzsekből származott, csatában ejtett foglyokat, de nőket és gyerekeket is feláldoztak az aztékok.
Az azték rituális naptárban szereplő ünnepségek szerves része volt a templomokban végrehajtott emberáldozat. Sahagún műve szerint a szerencsétleneket egy áldozati kőoltárra feszítették a piramisépítmény legfelső helyiségében. Mellkasukat kovakő késsel felhasították, szívüket kitépték, hogy a papok felajánlhassák a háború- és napistennek, Huitzilopochtlinak.
Néhány spanyol konkvisztádor szerint előfordult, hogy haláluk után le is fejezték az áldozatokat. Ez utóbbit Lopéz Arenas eredményei is alátámasztják: szinte valamennyi most megtalált holttestnek eltávolították a fejét.
Az elmúlt hónapokban lezajlott archeológiai vizsgálatok – köztük Mexikóváros területén végzett ásatások – azt a korábbi feltevést is megerősítik, mely szerint a templomkomplexumban felállított koponyaállványokon tették e maradványokat közszemlére. A legutóbbi feltárás során például három olyan emberi koponyát is találtak, amelyeken felaggatásukra alkalmas lyukakat vettek észre a tudósok.
Mexikó Nemzeti Antropológiai és Történeti Intézetének szóvivője a felfedezésekről így nyilatkozott: „Lopez Arenas kutatásai – az áldozatok testével való bánásmód meghatározásával – új fényt vetnek az aztékok vallási és áldozati módszereire. A csonttani és egyéb bizonyítékok igen nagy jelentőségűek, és segítségükkel jobban megérthetjük az aztékok világát.”