Miközben az 1789-es francia forradalom 200. évfordulóját tekintélyes közjogi méltóságok által megnyitott, komoly rendezvénysorozattal ünnepelték a franciák, Napóleon uralkodásának és nevezetes győzelmeinek évfordulóit már korántsem övezi ilyen egyöntetű elismerés: 2005-ben például az austerlitzi csatáról való megemlékezést az akkori francia állam- és kormányfő is bojkottálta. Az alábbiakban a napóleoni bicentenárium kapcsán kibontakozott szakmai és közéleti vitát mutatjuk be.
A waterlooi ütközet 200 éves évfordulójához közeledve a történészeket és a szélesebb közvéleményt is egyre élénkebben foglalkoztatják Napóleon sikerének és végső bukásának okai, valamint azok Európa társadalmi-politikai átalakulására gyakorolt hatása. Ám egy másik bicentenárium, a trónról való kényszerű lemondás és az Elba szigetére történő száműzetés kapcsán (ahogy ez például a The Independent és a Newsweek hasábjain megjelent összegzésekben is olvasható) sokan még mindig nem tudják eldönteni, a Franciaországot másfél évtizeden keresztül irányító korzikait nemzeti hősként vagy tömeggyilkos gazemberként kellene-e számon tartaniuk a francia történelemkönyveknek.
Miután a Napóleon elleni koalíció 1814 márciusában elfoglalta Párizst, és a császár áprilisban fia, a mindössze néhány hétig uralkodó II. Napóleon javára lemondott a trónról, május 4-én partra lépett Elba szigetén, ahonnan nem egészen egy évvel később, 1815. március 15-én tért vissza. Száznapos újabb országlásának 1815. június közepén vetett véget az egyesült brit–németalföldi–német–porosz haderő győzelme a mai Belgium területén található Waterloonál.
Ám első visszavonulását, 1814 tavaszát követően – miközben száműzetésébe vonulva végigutazott országán – sem zendült fel ezernyi torokból a „Vive l’Empereur!” kiáltás: az embereket már végsőkig elcsigázta a folytonos háború, amely mértékadó becslések szerint is körülbelül egymillió ember halálát okozta a franciák és a velük szövetséges, illetve meghódított államok lakosainak és katonáinak körében. A teljes veszteséglista – beleértve a Napóleon elleni koalíció elesetteit és a francia gyarmatokon lemészároltakat – mintegy 3–3,5 millió főre rúg, ami igen komoly véráldozatot jelent a kontinens lakosságához mérve. 1800 körül Európa népessége 203 millió főt tett ki, ami azt jelenti, hogy egyedül a napóleoni háborúk legalább 1,5 százalékkal vetették vissza a lakosságszámot, amely ettől eltekintve természetesen – a legtöbb kontinenssel együtt, bár eltérő mértékben – folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, és 1850-ben az ENSZ adatai szerint elérte a 276 milliót.
Ám nemcsak a tragikus mérlegnek köszönhető, hogy két évszázaddal később a politikusok és az állami intézmények is alig-alig igyekeznek emlékezetessé tenni a nevezetes évfordulót, szemben például a jakobinus terror miatt szintén kárhoztatható 1789-es forradalom bicentenáriumi ünnepségeivel. Peter Hicks, a párizsi Napóleon Alapítvány brit történésze ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Úgy tűnik, mintha Bonaparte Napóleon nem lenne része a nemzeti történelemnek.” Ezzel ellentétben egy 2010-es közvélemény-kutatás adataiból kitűnik, hogy Napóleont – közvetlenül de Gaulle után – történelmük második legfontosabb személyiségének tartják a franciák.
Jacques-Olivier Boudon, a Sorbonne történelemprofesszora és a Napóleon Intézet elnöke szintén a vélemények diverzitására hívja fel a figyelmet. „A francia közvélemény továbbra is igen megosztott Napóleonnal kapcsolatban, egyfelől sokan csodálják katonai kvalitásaiért, hódításaiért, mások azonban csak a vérszomjas diktátort, a forradalom sírásóját látják benne. A politikusok is ritkán hivatkoznak rá: félnek, hogy tekintélyelvűnek vagy a köztársaság eszményéhez hűtlennek tartják őket.” Peter Hicks ezt kiegészítve megjegyzi, hogy a bal-, illetve jobboldali politikai tábor tagjai között is kijelölhetünk egy határvonalat, ha arra vagyunk kíváncsiak, ki felelős a „fekete legenda” kialakításáért és fenntartásáért, és melyik oldalra jellemző az „arany legenda” táplálása Napóleon tetteinek számbavételekor.
Jelzésértékű az a tény is, hogy Párizsban, sőt egész Franciaországban is csak elszórtan lehet olyan közterületekkel találkozni, amelyeket Bonaparte Napóleonról neveztek el. Az ország fővárosában is csupán egyet találunk: a császár unokaöccsének, III. Napóleonnak köszönhetően nyerte el a Luxembourg-kerttől a Szajna felé vezető, nem különösebben impozáns utca a Rue Bonaparte nevet, és mindössze két szobrot emeltek a hódítónak: egyet az Invalidusok épületegyüttesének óratornya alatt találunk, melynek dómjában Napóleon hamvai is nyugszanak, a másik pedig a Vendôme téri diadaloszlop tetején magasodik. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk egy fontos megszorítást: I. Napóleonról valóban nem, Bonapartéról azonban az ország szinte valamennyi településén elneveztek egy vagy több közterületet. Ennek magyarázata minden bizonnyal abban rejlik, hogy a „köztársasági” hadvezérre és az Első Konzulra szívesebben emlékeznek honfitársai, mint a magát megkoronáztató, rokonait főúri rangra emelő egyeduralkodóra.
Néhány hónappal ezelőtt a korábbi szocialista miniszterelnök, Lionel Jospin „A napóleoni gonoszság” címmel írt a francia bestseller-listákat ostromló művet, amely rögtön hatalmas vitát is keltett. Jospin tézise szerint Napóleon tönkreverve, megalázva, leigázva, mindenki által gyűlölve és területében is összezsugorítva hagyta maga mögött az országot, és előkészítette a terepet a restaurációnak. Mind országa, mind Európa számára totális katasztrófaként könyvelhető el az uralkodása, s csírájukban fojtotta el a francia és amerikai forradalmak progresszív folyamatait.
Vívmányai, így a polgárjogi törvénykönyv (Code Civil) – érvel a volt miniszterelnök – valójában a forradalomnak köszönhetők, bár ténylegesen Napóleon iktatta törvénybe: „néhány alapelvét garantálta, miközben a forradalmat magát kifordította sarkaiból, lezárta és elárulta”, egyebek mellett a rabszolgaság újbóli bevezetésével a gyarmatokon, azzal, hogy hagyta, a vagyonosok kihúzzák magukat a katonai sorozás alól, valamint a nemek közötti jogegyenlőség megteremtésének elmulasztásával. Sasos jelképei, koronájának kialakítása, a már említett diadaloszlop, amelynek mintáját Traianus oszlopa szolgáltatta, a síremlékén látható domborművön viselt tóga – mind-mind azt mutatják, hogy magát Caesarként kívánta pozicionálni.
A Cambridge-i Egyetem történésze, Chris Clark professzor ennél is tovább megy: „Nem volt francia hazafi: először korzikai volt, majd császárrá emelte magát, s a kettő között elszakított minden mélyebb érzelmi kapcsolatot a francia nemzettel.” Szerinte a forradalommal való viszonya is ambivalensen alakult. Egy hónappal császárra koronázása előtt népszavazást rendelt el uralma legitimálása érdekében: 3,5 millióan szavaztak mellette és mindössze 2567-en ellene. Azt azonban tudni kell, hogy minden egyes szavazó nevét, címét és szavazatát regisztrálták a voksoláson – ez az elképesztő arány így önmagáért beszél. A Notre-Dame-székesegyházban megrendezett koronázási ünnepsége is hihetetlenül extravagáns volt: a 8,5 millió frankba kerülő fényűzés mai áron számítva mintegy 1,9 milliárd forintot jelent. Napóleon 3500 fős saját arisztokráciát hozott létre, ez – mutat rá a cambridge-i történész – elég bizarr fejlemény olyasvalakitől, aki „a forradalom gyermekének” tartotta magát.
Mások szerint azonban inkább Bonaparte Napóleon javára billen a mérleg. David Chanteranne, a Napóleoni Örökség nevű tekintélyes szervezet által kiadott magazin szerkesztője szerint a Code Civil mellett még érdemes megemlíteni a pozitívumok között az Államtanácsot, a Nemzeti Bankot, a centralizált és egységes közigazgatási rendszert, a kereskedelmi kamarákat, a vallásszabadságot, az egyetem- és iskolaalapításokat. A napóleoni időszakkal foglalkozó legkiemelkedőbb francia szaktekintély, Jean Tulard is amellett foglal állást, hogy Bonaparte a modern Franciaország alapjait fektette le, s az 1799-es royalista felkelés leverésével megakadályozta a monarchia és a feudális gazdálkodás helyreállítását, a Napóleon utáni restauráció így már csak alkotmányos elveken nyugodhatott.
A Napóleon-emléktárgyak gyűjtésében, az újabb és újabb publikációkban is tetten érhető felfokozott érdeklődés, sőt nosztalgia ellenére a francia iskolákban – szögezi le David Chanteranne – egyre kevésbé koncentrálnak a katona-császár alakjára és eredményeire, ez azonban inkább egy általános szemléletváltásnak köszönhető: „A 18–19. század fordulójának Franciaországa többé nem XVI. Lajosról és Bonaparte Napóleonról szól, hanem az ipari forradalomról. Nem a nagy emberek csinálják a történelmet: a történelem termeli ki a nagy embereket.”