Tiberius személyiségének és tevékenységének kétarcúsága részben arra vezethető vissza, hogy az i. e. 42-ben, Tiberius Claudius Nero néven született későbbi császár sokáig egyáltalán nem készült az uralkodásra, fordulatok és tragédiák sora vezetett oda, hogy végül ő lett a Birodalom első polgára. Ezek közül az első az volt, hogy édesanyja, Livia Drusilla i. e. 39-ben elhagyta Tiberius apját, hogy Octavianussal, azaz a későbbi Augustus császárral kösse össze életét. Amikor aztán édesapja meghalt, a közben már princepsként uralkodó Augustus örökbe fogadta, ekkortól Tiberius Iulius Caesarként élt, és karrierje is gyorsan felívelt: részt vehetett nevelőapja diadalmenetében, majd 18 évesen, jóval az előírt kor betöltése előtt a quaestroi hivatalba is léphetett.

Tiberius azonban nemcsak családi kapcsolatainak köszönhette gyors előmenetelét, hanem valódi sikereket is elért. Miután Augustus a keleti tartományokba küldte, hadvezérként jelentős győzelmeket aratott a parthusok felett, később pedig az Alpok hegyei között, majd Pannonia és Germania területén is eredményes hadjáratokat vezetett. Nem csoda, hogy i. e. 13-ban consullá választották. Időközben a fiatalember – a források szerint – szerelemi házasságot is kötött Vipsania Agrippinával, a frigyből egy fiúgyermek is született.

A nagypolitika azonban közbeszólt. Amikor Vipsania apja, Augustus barátja, veje és kedvenc hadvezére, Marcus Vipsania Agrippa i. e. 12-ben meghalt, a császár úgy döntött, hogy Tiberiusnak kell elvennie özvegyét, Iuliát. A princeps lányával kötött házassága boldogtalan volt, első feleségét pedig nem is láthatta többé. Fájdalomdíjul Augustus újdonsült vejét újabb hivatalokhoz juttatta, gyakorlatilag társuralkodójává tette – minden jel arra mutatott, hogy őt tekinti örökösének is.

Ha így is volt, a császár nemsokára úgy döntött, inkább unokái, Agrippa és Iulia Caius és Lucius nevű fiai lehetnek az utódai. Tiberius a hatalom várományosából hirtelen kegyvesztett ember lett, aki ráadásul veszélyes is lehetett a császári unokákra. Bebizonyítandó, hogy nem tervezi a hatalom megszerzését, Tiberius i. e. 6-ban a Rómától távoli Rodosz szigetére vonult önkényes száműzetésbe. Döntésében az is szerepet játszott, hogy felesége, Iulia hírhedten erkölcstelen életet élt, ám apósa mind megvádolását, mind a válást lehetetlenné tette. Suetonius szerint itt szinte közemberként éldegélt, "megelégedett egy szerény épülettel s egy annál alig valamivel nagyobb vidéki villával: úgy élt, mint a többi egyszerű ember, lictor és hivatali szolga nem járt előtte, ha a gymnasiumban sétálgatott; a görög lakossággal csaknem úgy érintkezett, mint vele egyenrangúakkal”. A gyanú árnyékát azonban nem tudta eloszlatni, állandóan rettegett, hogy Augustus azt hiszi, összeesküvést sző unokái ellen, így aztán szüntelenül ostromolta a császárt, adjon mellé valakit, bármiféle rangú-rendű ember legyen is, aki szavait és tetteit ellenőrzi.

Sorsa azonban újabb fordulatot vett. A Iulia kicsapongásaira vonatkozó vádak bebizonyosodtak, Lucius pedig i. e. 2-ben meghalt. Édesanyja közbenjárására Augustus hazahívta Tiberiust, majd amikor másik unokája is fiatalon elhunyt i. sz. 4-ben, újra ő lett a kiszemelt utód. Amikor aztán 14. augusztus végén a császár is jobblétre szenderült, a Birodalom szeme Tiberiusra szegeződött. Jól mutatja Augustus rendszerének szilárdságát, hogy komolyan fel sem merült a köztársaság visszaállítása, és néhány lázongó kivételével mindenki várta, hogy az utód átvegye mostohaapja örökségét.

Nem tudjuk, hogy – mint Suetonius és más történetírók állítják – képmutatásból és korábbi ellenfeleinek bizonytalanságban tartásának szándékával, vagy valódi kétségektől gyötörve, mindenesetre Tiberius sokáig kérette magát. Végül a senatus már szinte könyörgött neki, hogy fogadja el a hatalmat, végül aztán éppen két évezrede, 14. szeptember 18-án hivatalosan is megtörtént a trónutódlás, a senatus ekkor szavazta meg számára Augustus tisztségeit és címeit.

Tiberius császárként is folytatta a furcsa kettős játékot. Szóban, de sokszor tettekben is kifejezte, hogy a senatussal és a római előkelőkkel közösen kívánja hatalmát gyakorolni. Elődjével és számos utódjával szemben nem tartott igényt személyének isteni tiszteletére, sőt kifejezetten zavarta, ha a hódolat jeleivel találkozott: „egy consuli rangú férfi bocsánatért esedezve térdre akart hullani előtte: Tiberius olyan heves mozdulattal húzódott el tőle, hogy közben hanyatt vágódott; sőt, ha beszélgetés vagy folyamatos beszéd közben valaki egyetlen hízelgő szót is ejtett, tétovázás nélkül félbeszakította, megrótta érte az illetőt, és helyesbítette, amit az mondott” – írja az egyébként igen kritikus Suetonius. Hajlamos volt arra is, hogy óhajait nem világos utasításokban közölje, hanem csak utalásokban – ezt sokan úgy értelmezték, hogy ezzel is csak a félelmet és bizonytalanságot akarja növelni, és azt várja, találják ki a gondolatait, ahelyett, hogy egyenesen megmondaná, mit akar.

A félelemre azért volt is ok. Nem meglepő, hogy a korábbi események hatására Tiberius gyanakvó volt, félt az összeesküvésektől és az esetleges versenytársaktól. Augustus halála után valószínűleg tudtával vagy parancsára tették el azonnal láb alól Marcus Agrippa harmadik fiát, és később is sokak jutottak a száműzetés vagy kivégzés sorsára, akikben fenyegetést látott. Egyik fő bűnének tartják saját unokaöccsének, később fogadott fiának, Germanicusnak félreállítását is. Tény, hogy a tehetséges hadvezért sokan utódjaként tartották számon, talán az is felmerült, hogy ezzel nem is kéne megvárni a császár természetes halálát. Tiberius mindenesetre hazahívatta Germániából sikert sikerre halmozó unokaöccsét (bár ez lehetett csak a megbékélésre törekvő külpolitikájának következménye is), majd keletre küldte, ahol Germanicus betegség vagy mérgezés áldozata lett. Bár bizonyíték nincs arra, hogy az uralkodó keze benne volt a halálában, a kortársak közül sokan gyanakodtak arra, hogy ő rendelte meg a túlságosan sikeres és népszerű unokaöcs halálát.

Uralkodása alatt lett meghatározó erő a császári testőrség, a praetorianus gárda, amely az egyetlen, Itália területén állomásozó fegyveres erőként a hatalom megtartásának vagy megszerzésének kulcsa lett. Ennek parancsnokává nevezte ki Tiberius Lucius Aenius Seianust, aki egyre inkább átvette a császártól a Birodalom ügyeinek intézését, és eközben egyre nyíltabb terrorral fémjelzett rémuralmat épített ki. Kémeire és besúgóira építve Seinaus rájátszott a princeps paranoid hajlamaira, és egyre-másra indultak az eljárások az árulók és felségsértők ellen, akiknek általában csak annyi volt a bűnük, hogy valakinek az útjában álltak, esetleg vagyonuk keltette fel az irigységet. A helyzet akkor mérgesedett el igazán, amikor az idősödő és egyre kedvetlenebb császár 26-ban Capri szigetére vonult vissza, a hatalmat szinte teljesen kegyencére hagyva.

Seianus ekkor már a császári trón megszerzésére tört, Tiberius menyével, Livillával szövetkezve már korábban, 23-ban megmérgeztette Drusust, Tiberius egyetlen fiát, és ekkor hozzálátott, hogy minden lehetséges ellenféllel leszámoljon. De a császárnak is volt még egy dobása: 31-ben váratlanul Seinus ellen fordult, a parancsnokot és számos hívét parancsára kivégezték, a gárda élére új ember, Macro került.

Ettől eltekintve utolsó éveiben Tiberius már keveset foglalkozott az államügyekkel és a különböző intrikákkal. Suetonius szerint a világtól elzárt Caprin „szabadjára engedte bűnös hajlamait, melyeket addig nagy nehezen visszafojtott”. Nem tudjuk, hogy pontosan mi igaz a később mások által is felhozott vádakból, valószínű, hogy azért az utókor fantáziája erősen kiszínezte az egyébként nyilván nem teljesen alaptalan történeteket. „Capri magányában azt is kitervelte, hogy kerevetes szobáját titkos örömtanyának rendezi be: mindenfelől leányokat, szépfiúkat hozatott, továbbá a szerelem művészetének ocsmány változataiban jártas, leleményes szakértőket - sprintriáknak hívta őket -, ezeknek hármasával összekötözve Tiberius szeme láttára kellett szeretkezniük egymással, hogy a férfiassága újra fellobbanjon. Erdőkben, ligetekben Venus-berkeket létesített, s ott fiatal fiúk és leányok Pan és nymphák öltözékében, barlangok mélyén, sziklák mélyedéseiben szerelemre csábítgattak: ezért az emberek a sziget nevéből szójátékot faragva, széltében-hosszában Caprineusnak, azaz bakkecskének nevezték Tiberiust. Ennél is gyalázatosabb hírek keringtek róla, az ember szinte elmondani vagy meghallgatni is restelli, nemhogy elhinni: állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben két combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, aztán nagyobb, de anyjuk kebelétől még el nem választott csecsemők szájába adta szeméremtestét és mellbimbóit - effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva – és még idézhetnénk tovább Suetoniust, aki már-már maga is kéjes gyönyörrel idézi fel a császár perverzióit és kegyetlenkedéseit.

Akármi is volt az igazság, amíg Tiberius a kormányzással foglalkozott, valódi eredményeket is elért. A többé-kevésbé sima hatalomátvétellel biztosította az Augustus által kiépített principátusi rendszer túlélését és évszázados fennmaradását. Belpolitikájában „a jó pásztor nyírja a juhot, nem megnyúzza” elvét követve igyekezett a provinciákat nem túlzottan kizsákmányolni, stabilitásukat biztosítani. Külpolitikai téren is fontos változtatásokat vezetett be. Ő volt az, aki az állandó háborúskodások helyett elsőként igyekezett felállítani egy ütközőállamokból, clienskirályságokból álló zónát a Birodalom határain, elsősorban az általa személyesen is jól ismert Germania területén. Ugyan megvádolták azzal is, hogy csak hadvezérei iránti féltékenységből nem engedi őket újabb hódításokhoz, az általa kiépített rendszer nagyjából másfél évszázadig hellyel-közzel békét és stabilitást biztosított a Birodalom határain.

Tiberius 77 éves korában, 37 márciusában halt meg – egyesek szerint új testőrparancsnoka Marco, valamint kiszemelt utódja, Germanicus fia, Caligula kezei által. Róma polgárai állítólag örömmel fogadták a hírt, ők még nem tudhatták, hogy az új császár alatt milyen megpróbáltatások várnak rájuk.