Éppen ma 200 éve bukott el Napóleon, és fordult meg Európa történelme a waterlooi csatában. Özönvízszerű eső, hihetetlen bátorság, kezdeményezőkészség, másfelől ellentmondó parancsok és cserbenhagyás – Julian Humphrys, a leghíresebb angol csatákról szóló Clash of Arms: Twelve English Battles című könyv szerzője bemutatja azokat a kulcsfontosságú tényezőket, amelyek Napóleon végső vereségéhez vezettek.
Minden nagy hadvezérnek szüksége volt egy megbízható emberre, aki gondoskodott arról, hogy elképzelései pontos és egyértelmű parancsokká formálva jussanak el a harcoló alakulatokhoz, Napóleon idejében ezt a posztot táborkari főnöknek nevezték. A francia császár balszerencséje, hogy az európai történelem egyik leginkább sorsdöntőnek bizonyuló ütközetére készülve nem számíthatott kipróbált táborkari főnökére, Berthier marsallra, aki egyrészt felesküdött XVIII. Lajosra, másrészt június 1-jén tisztázatlan körülmények között elhalálozott, miután kiesett vidéki kúriájának emeleti ablakából. A feladat megoldása ezért Soult marsallra hárult. Soult tapasztalt parancsnok volt, de Berthierhez képest egyértelmű visszalépésnek bizonyult.
Napóleon két harctéri parancsnoka sem volt az ideális választás. Emmanuel Grouchynak korábban nem nagyon volt lehetősége önálló döntéseket hozni, míg Michel Ney marsall az oroszországi visszavonulás idején hősiesen mentette a menthetőt az utóvéd parancsnokaként, ezzel kiérdemelve császárától a „bátrak bátra” megnevezést – ám inkább vakmerő rohamairól, mintsem kiváló stratégiai érzékéről volt híres. Tetézte a bajt, hogy amikor június 6-án Napóleon parancsot adott tábornokainak, hogy seregeikkel együtt vonuljanak a belga határ közelébe, úgy döntött, a szigora miatt Vasmarsall néven emlegetett Louis-Nicolas Davout-t a fővárosban hagyja, mint hadügyminiszterét. A császárnak szüksége volt valakire a hátországban, akire rábízhatta az ügyek intézését, viszont így lemondott legtehetségesebb tábornokáról.
Napóleon június elejére 120 ezer katonát vont össze a belga határon. Vele szemben Blücher vezértábornagy parancsnoksága alatt 115 ezer porosz, valamint a koalíciós erők további 93 ezer, Wellington vezette katonája állt. A túlerővel szemben a francia császár legjobb esélyét az kínálta volna, ha sikerül benyomulnia a két ellenséges hadsereg közé, majd külön-külön győzi le őket. Június 15-én serege átkelt a határon, és egyenesen a Blücher és Wellington közti terület felé vonult. Az angol parancsnokot váratlanul érte a fordulat. „Napóleon jól átrázott” – mondta.
Mivel nem volt biztos ellenfele terveiben, Wellington Nivelles körül összpontosította erőit, több mint 20 kilométerre a poroszoktól, akik Ligny mellett táboroztak. Ezzel a két sereg veszélyes távolságba került egymástól, de Wellington szerencséjére a holland haderő egyik törzstisztje, Constant Rebecque báró átlátta a helyzetet. A főparancsnok utasításait figyelmen kívül hagyva katonáinak egy részét a Quatre Bras-nál található kulcsfontosságú kereszteződés megszállására küldte, így fenntartva az összeköttetést a poroszok felé.
Ezen a napon két csatára is sor került. Amíg Ney marsall a sietősen Quatre Bras felé vonuló Wellingtonnal csapott össze, Napóleon a francia főerők élén a poroszok ellen vonult. Blücher tapasztalatlan katonái komoly verést kaptak, de ennek ellenére viszonylag rendben vissza tudtak vonulni. Ez részben a francia hadvezetés egy fatális hibája miatt történhetett meg. Az összekeveredett parancsok következtében Jean-Baptiste Drouet tábornok, Erlon grófjának csapatteste előbb utasítást kapott, hogy hagyja el Ney seregét és Lignynél kapcsolódjon be a harcba, majd ahogy odaért, rögtön vissza is fordították, hogy térjen vissza Quatre Bras-hoz. Így aztán 16 ezer francia katona végül egyik csatában sem vett részt, pedig komoly szerepük lehetett volna az eseményekben.
Wellington sikeresen visszaverte Ney támadását, de Blücher veresége azt jelentette, hogy a brit tábornok seregének keleti szárnyát veszélyeztették a franciák, ezért kénytelen volt észak felé, Brüsszel irányába visszavonulni. A poroszok is visszavonulóban voltak. Általában ilyenkor egy hadsereg a korábban kiépített utánpótlási útvonal mentén indul visszafelé. Ha a poroszok így tettek volna, akkor keleti irányban haladnak, és a két szövetséges túl nagy távolságra került volna egymástól. Ez döntő mozzanatnak bizonyult, mivel így ahelyett, hogy Wellingtonnak egyedül kellett volna szembeszállnia Napóleonnal, abban a tudatban foglalhatta el állásait a Mont St. Jeannál húzódó dombháton, hogy Blücher belátható időn belül a segítségére tud sietni.
A döntő ütközet előtti éjszakán leszakadt az ég a csatamező környékén. Az özönvízszerű eső járhatatlanná tette az utakat, és sártengerré változtatta a földeket. A brit 51. gyalogezredben szolgáló Wheeler közlegény később így emlékezett: „A föld túl vizes volt ahhoz, hogy lefeküdjünk... a víz patakokban folyt az uniformisunkon. Egy dolog vigasztalt: az ellenségnek is ugyanilyen rettenetes dolga lehetett.” Wheelernek alapvetően igaza volt, az eső mindhárom hadsereg életét megkeserítette, főleg a poroszokét, akik szűk kis dűlőutakon igyekeztek elevickélni Wellington irányába.
Sokan mondják, Napóleon azért késleltette a csata megindítását, hogy megvárja, amíg valamennyire kiszárad a talaj, de a késedelem fő oka valószínűleg inkább az volt, hogy időt kellett hagynia egységeinek – amelyek közül jó néhány az éjszakát a főseregtől távol, a szabadban töltötte –, hogy elfoglalják a kijelölt helyeiket. A franciák tüzérség szempontjából nagy fölényben voltak Waterloonál, de nehezen tudták kihasználni ezt az előnyüket, mivel az ágyúkat alig lehetett mozgatni a mély talajon, az ágyúgolyók pedig, amelyek normális esetben a földön pattogtak, amíg el nem találtak valamit, most sokszor ártalmatlanul tűntek el a sárban.
A két hadsereg felkészült az ütközetre. Wellington seregének nagy része a Mont St. Jean-i dombhát mögött, az ellenséges tűztől védve állt fel. E pozíció tartását három kulcspont tette lehetővé: az arcvonaltól balra néhány tanya, szemben a La Haye Sainte gazdaság, jobbra pedig a Hougoumont kúria állt. A franciák fél 12 tájban indították az első rohamukat, amelynek célja a Hougoumont kúria elfoglalása volt. Az épületnél hamarosan egy külön csata alakult ki, ahogy a támadók egyre több embert vetettek be. Közel is jártak a sikerhez: egy hatalmas termetű hadnagy, a Csonttörő becenevű Legros embereit az északi kapuhoz vezette, majd egy baltával betörte, hogy benyomulhassanak az udvarba. A védők parancsnoka, James Macdonnell gyorsan reagált. Összegyűjtött néhány embert, és újra a helyére emelték a kaput. A bejutott franciákat levadászták, csak egy fiatal dobosnak kímélték meg az életét. A Hougoumont kúria brit kézen maradt, és Wellington később azt mondta, az egész győzelem annak köszönhető, hogy azt a kaput sikerült újra bezárni.
Kora délután D'Erlon gyalogosai végre harcba szállhattak: rohamra indultak Wellington balszárnya ellen. Amikor elérték a dombhát tetejét, a koalíciós erők Thomas Picton altábornagy vezetésével ellentámadást indítottak. A főparancsnoka által „mocskos szájú ördögnek” tartott, civil kabátban, karimás kalapban csatába lovagló Picton ugyan halálos lövést kapott a rohamban, de katonái megállították a franciákat, akiket aztán Wellington lovassága vissza is szorított. A következő francia próbálkozás egész más típusú volt. Ney marsall frontális támadásra indította a rettegett francia lovasságot, és a csillogó mellvértű lovasok hatalmas csataménjeiken feldübörögtek a hegyoldalon. De Wellington gyalogsága nem esett pánikba: négyszögeket formáltak, amelyek minden irányban meredező szuronyerdőjükkel megtörték a lovasság rohamát. Neynek ekkor vissza kellett volna hívnia az embereit, vagy gyalogsági támogatást nyújtani nekik, ehelyett újabb lovassági egységeket vezényelt a harcba. Mire végre belátta, hogy ennek nincs értelme, egységei megtizedelődtek, a poroszok pedig bekapcsolódtak a csatába.
Blücher megígérte Wellingtonnak, hogy a segítségére siet, és tartotta a szavát. Napóleon seregének majdnem harmadát leválasztotta, Grouchy parancsnoksága alá helyezve, hogy megakadályozza a poroszok csatlakozását a koalíciós sereghez, de ez sem volt elég. Délutánra az első porosz egységek már bekapcsolódtak a harcba, és fél ötkor a főerők is támadásba lendültek Plancenoit falunál, ami Napóleon centrumának hátában helyezkedett el. Itt heves harc bontakozott ki, amely további három órán keresztül folyt, és a francia hadvezér kénytelen volt tartalékainak nagy részét ide csoportosítani – ezzel kevés esélyt hagyott magának, hogy Wellington csapatainak esetleges megingását friss erőkkel tudja kihasználni.
Hosszú küzdelem után a franciák végre elfoglalták La Haye Sainte-et, és tüzérséget, valamint könnyűlovasságot összpontosítottak a gazdaság köré. Innen aztán heves ágyú- és puskatűz alá vették Wellington kiszolgáltatottá vált centrumát. Az itt álló ezredek rettenetes veszteségeket szenvedtek, de a védelmi vonal kitartott. Ney erősítést kért, hogy kihasználja a lehetőséget, de Napóleon nemet mondott, maradék erőit ehelyett Plancenoit és a poroszok felé irányította. A porosz I. hadtest élén ekkor érkezett meg von Zieten gróf a színre. A várva várt erősítés eredetileg azt a parancsot kapta, hogy Wellingtonhoz csatlakozzon, de egy porosz szárnysegéd az utolsó pillanatban hozta Blücher új parancsát, miszerint von Zietennek mégis Plancenoit felé kell fordulnia. A tábornok engedelmeskedett. Wellington porosz összekötő tisztje, Müffling báró viszont felismerte, hogy von Zieten erőire a koalíció centrumában van szükség, így utána vágtatott a távolodó hadtestnek, és arra kérte a tábornokot, hogy tartsa magát az eredeti tervhez. Sikerült von Zietent meggyőznie, aki ezután Wellington balszárnyán vonult fel, lehetőséget adva ezzel, hogy a brit tábornok innen áthelyezett csapatokkal erősítse meg az összeomláshoz közel álló vonalait. Wellington átvészelte a kritikus pillanatokat.
Miután Plancenoit újra francia kézre került, eljött az utolsó felvonás ideje. Az este közeledtével a szorongatott helyzetben lévő Napóleon egy döntőnek szánt dobásként rohamra vezényelte rettegett elitalakulatát, a Császári Gárdát. De már késő volt – az ellenség sokszoros túlerőben volt, és Wellington is felkészült. Katonái a földön feküdtek, hogy kisebb célpontot nyújtsanak a francia tüzéreknek, de amikor a Gárda két oszlopa elérte volna a dombtetőt, parancsot kaptak, hogy álljanak fel. Az egyik brit katona így emlékezett vissza a történtekre: „Nem tudom, hogy azért, mert egyszer csak feltűntünk az orruk előtt, vagy azért, mert iszonyatos golyózáport zúdítottunk rájuk, de a soha még kudarcot nem valló Gárda hirtelen megtorpant.” Közben John Colborne megindult az ezredével, hogy oldalba kapja az első francia oszlopot, miközben Chasse tábornok belga és holland katonái a másodikat fenyegették bekerítéssel. Hamarosan mindkét oszlop megingott a gyilkos tűz alatt, a sorok felbomlottak. Kudarcuk futótűzként terjedő pánikot okozott a francia seregben: „La Garde recule!” („A Gárda visszavonul!”) kiáltások közepette a katonák rendezetlen visszavonulásba kezdtek, ami hamarosan meneküléssé változott, a káoszt kihasználva támadásba lendülő poroszok miatt. A csata, amely Wellington szavaival „elképzelhetetlenül kevésen múlott”, ezzel véget ért.