Index Vakbarát Hírportál

A verduni vérszivattyú alulnézetből

2016. február 21., vasárnap 21:25

Száz éve kezdődött a verduni ütközet, az első világháború és az emberi történelem legvéresebb csatája. Megemlékező cikkünket itt olvashatja, az alábbiakban a BBC History gyűjtésében a csatában harcoló katonák egykori beszámolóit közöljük, kommentár nélkül.

„Amikor hallod a távolból a lövedék fütyülését, az egész tested már előre összehúzódik, hogy felkészüljön a hatalmas robbanásra. Minden újabb becsapódás egy újabb támadás, egy újabb fáradtság, egy újabb. Még a vasból öntött idegek sem képesek elviselni ezt a nyomást. Eljön a pillanat, amikor a fejedbe száll a vér, a láz felforrósítja a testedet, és a fáradtságtól eltompult idegek más semmire nem képesek reagálni. Mintha ki lennél kötözve egy póznához, és valaki egy kalapáccsal fenyegetne. A feje először hátramozdul, lendületet véve egy nagy ütéshez, aztán előrelendül, egy centiméterrel elkerülve a koponyádat becsapódik a szilánkokat köpő póznába. A végén megadod magad. Már arra sem vagy képes, hogy védd magad a repeszektől. Arra is alig marad erőd, hogy imádságot mormolj magad elé.”

– egy francia katona a tüzérségi előkészítésről

„Semmi sem olyan fárasztó, mint a folyamatos, elképesztő tüzérségi bombázás, amit átéltünk tegnap este a fronton. Az éjszaka a robbanások fényétől olyan fényes, mint a nappal. A föld úgy mozog és rázkódik, mint a zselé. És akik ott vannak a fronton, nem hallanak semmit, csak a robbanásokat, sebesült barátaik nyögéseit, a sérült lovak üvöltését, saját szívük dobogását, nap nap után, éjszaka éjszaka után.”

– egy másik beszámoló a tüzérségi párbajról

„A pergőtűzben nem létezik már bátorság, csak idegek, idegek, idegek. Ha valakit ilyen megpróbáltatásoknak és kínoknak tesznek ki, az már mind védőnek, mind támadónak alkalmatlanná válik.”

– egy német katona ugyanarról

„A 210 milliméteres aknák egymás után csapódtak az erődbe, nagy rombolást okozva. Az erődítések szélénél összegyűlt Brandenburgiak jelzőfényeket lőttek fel, hogy távolabbra tolják ki a tüzérségi bombázást. Sajnos a sűrű füstben a megfigyelők nem láttak semmit, a rettenetes bombázás folytatódott. [...] Haupt kapitány azt kiáltotta: „Rohammal vesszük be az erődöt!” A körülményeket tekintve szavai rossz viccnek hatottak. Mégis, néhányan máris elkezdték átvágni a szögesdrótot [...]”

„Egy lövés sem jött az erődből. Mi folyhatott benn? Evakuálták az erődöt vagy a tüzérségünk miatt nem tudtak a franciák lőni ránk? [...] Az erőd falában tátongó lyukban rémisztő, sötét csend uralkodott. A támadásunk már harmadszor akadt meg a tanácstalanság miatt. [...] A támadók aztán több oldalról behatoltak az erődbe. Bent találkoztak, ahol – hihetetlen módon – még mindig nyugalom uralkodott. Hirtelen egy zseblámpás francia jelent meg, aki nem vette észre jelenlétünket. Foglyul ejtettük és őt használtuk vezetőként. [...] Szobáról szobára kutattuk át az erődöt, utászaink elvágták a vezetékeket, nehogy a franciák felrobbantsák az erődöt, amikor rájönnek, hogy már a mi kezünkön van. Egyre gyűltek a foglyok, hamarosan már több mint százan voltak. Az erőd parancsnoka is megadta magát, miután meggyőzte magát arról, hogy a további ellenállás értelmetlen. Mire az este leszállt, az erőd szilárdan a Brandenburgiak kezén volt. A tüzérségi tüzünk is – végre – abbamaradt.”

– Werner Beumelburg német katona beszámolója a Douaumont erőd bevételéről

„A valaha látott legszörnyűbb megpróbáltatásból tértem meg. Négy nap és négy éjszaka – 96 óra –, az utolsó két nap jéghideg sárban, végig szüntelen tűz alatt, a vékony, mégis néha túl szélesnek tűnő lövészárkon kívül mindenféle védelem nélkül. 175 emberrel érkeztem, 34-el tértem vissza, akik közül sokan félig megbolondultak.”

– egy francia kapitány

„Először csontvázak századai vonultak el előttünk, néha egy-egy sebesült, botra támaszkodó tiszt vezetésével. Mind apró lépésekkel masíroztak, vagy inkább mozogtak, jobbra-balra tántorogva, mintha egy láthatatlan erő húzná őket. Úgy tűnt, mintha ezek a szótlan arcok hangtalanul sírnának valamiért – saját mártíromságuk elképzelhetetlen borzalmaiért.”

– egy francia hadnagy

„Őrültnek kell lenniük, hogy azt csinálják, amit most csinálnak: micsoda vérfürdő, milyen rettenetes látvány, micsoda mészárlás. Nem találom a szavakat, amikkel kifejezhetném, mit érzek. A Pokol sem lehet ennyire rettenetes. Az emberek őrültek!”

– Alfred Jouibare francia katona naplójának utolsó bejegyzése halála előtt

„A következő napon vacsora után riadót kapunk, itt az idő – megyünk a mozielőadásba. Pokoli zárótűzön haladunk át. Teljes erővel futunk hátizsákjaink dacára, bele a letört ágak zűrzavarába, ami valaha egy erdő volt. [...] Olyan sokan esnek el, hogy már nem figyelünk rájuk. Bezuhanunk egy hasadékba, amit Halálhasadéknak neveztünk el. A rohanásra az aknaszaggatta, nyílt terepen, fedezék nélkül, sokáig emlékezni fogunk.”

„Végre beérünk a faluba – nem is sejtve, hogy a németek ott vannak! A parancsnok szétszór minket a meredek domboldalon és azt mondja: „Ássatok lyukakat, gyorsan, a boche-ok [a németek francia gúnyneve] harminc méterre vannak!” Nevetünk, nem hiszünk neki; abban a pillanatban kiáltások, lövések a faluban. [...] Egész éjszaka hallhatóak az ásók hangjai – titokban, sietve készülnek az árkok. Aztán falként állnak: a németek nem juthatnak tovább. Másnap reggel a hír terjed: a boche-ok jönnek a Vaux erőd ellen. Az újságban is benne volt, 75-öseink hat órán át lőttek, a németek hullái hegyekben álltak. Iszonyat! De ünnepeltünk. [...] Akkor láttam a németeket őrültként menekülni. Másnap, ugyanaz újra. [...] Egész délután, bombázás teljes erővel, jönnek a 38-as és a 42-es „nagy szekerek”. Füst mindenhol, a fák szalmaszálként repülnek a levegőben – ilyen látványosságról még senki sem hallott! [...] Ha a szárnyainkon a támadás sikeres, két ezredünk fogságba esik, de a veteránok kijelentik, hogy nem esünk fogságba, az utolsó vérünkig harcolunk. Fenséges.”

„Lenyűgöző látni, hogy az utolsó mentsvárunk a puszta akarat; a modern háború gépezete ellenére egy kis erkölcsi tartás, húszévesek meghajolni nem hajlandó akarata elég, hogy megtörje a támadás erejét!”

– egy francia katona a Vaux erődért folytatott júniusi harcokról

„Jaj annak, aki élve kerül az ellenség kezei közé – minden emberi érzés eltűnt már. Katonák, sebesültek, szanitécek – semmi különbséget nem tettek már köztük.”

– Louis Barthas francia közlegény

„Az egyik katona a szomjúságba beleőrülve egy zöld nyálkával bevont felszínű pocsolyából ivott a Halott Ember magaslat közelében. Egy hulla lebegett a tetején: szürke arca a pocsolya alját kémlelte, hasa úgy puffadt, mintha napok óta mohón itta volna a vizet.”

– egy német katona

„Mindannyian magunkkal hordoztuk a halottak szagát. A kenyér, amit ettünk, a poshadt víz, amit ittunk... minden, amihez hozzáértünk, a rothadástól bűzlött, mivel a körülöttünk lévő föld tele volt halott emberek testével. Nem lehetett megszabadulni a rettenetes szagtól. Ha eltávon voltunk, és beültünk egy italra valahova, csak percek kellettek, hogy a mellettünk lévő asztaloktól felálljanak és elmenjenek. Nem lehetett elviselni Verdun iszonyatos bűzét.”

– egy francia katona

„Szembejönni láttunk egy maroknyi katonát, lassan, egyesével közeledve egy kapitány vezetésével. A kapitány megkérdezte, melyik század vagyunk, majd hirtelen elkezdett zokogni. Gránátnyomást kapott? Aztán azt mondta: „Amikor megláttalak titeket, arra emlékeztetett, hogy hat nappal ezelőtt ugyanezen az úton mentem, nagyjából száz emberrel. És most nézd, milyen kevesen maradtunk...” Ahogy elhaladtunk mellettük, láttuk, hogy körülbelül húszan lehetnek. Életre kelt szobrokként mentek el előttünk. Arcaik összezsugorodott múmiákként bámultak ránk, de a szemeik akkorák voltak, hogy nem is láttál belőlük mást, csak azokat a szemeket...”

– egy német tiszt

A lábaimnál két szerencsétlen lény vonaglott a földön. Ruhájuk, kezeik, az egész testük égett. Élő fáklyák voltak. Másnap ott feküdtek, még hörögve. A felismerhetetlenségig meg voltak csonkítva. A bőrük teljesen fekete volt. Egyikük még az este meghalt, a másik egy rohamában gyerekkori dalokat dúdolt, az anyjához és a feleségéhez beszélt, a falujáról mesélt. Könnyek szöktek a szemünkbe...”

– Louis Barthas egy lángszórótámadásról (a németek itt vetették be először az új fegyvert tömegesen)

Az emberek, akik olyan sokáig éltek ezekben a lövészárkokban, mint a mi katonáink, anélkül, hogy megbolondultak volna, sok dolgot biztosan képtelenek voltak már érzékelni. Szegény embereink túl sok borzalmat láttak, túl sok felfoghatatlan dolognak voltak szemtanúi. Nem tudom elképzelni, hogy ezt fel tudjuk dolgozni. Szerencsétlen kis elménk egyszerűen képtelen mindezt megérteni.”

– egy német katona

Rovatok