Jugoszlávia 1941. április 6-án történt megtámadása a magyar olvasók előtt elsősorban Teleki Pál öngyilkossága miatt emlékezetes. Pedig a Balkán világháborús sorsa a magyar dilemmákon túl is érdekes. Hitler maga úgy gondolta, hogy itt vesztegette el az időt, amivel megnyerhette volna a II. világháborút.
1940-ben két hónap alatt teljesen átrajzolódott Európa képe. Franciaország elveszett, a britek kiszorultak a kontinensről, és minden független országnak el kellett gondolkoznia, hogyan is viszonyul a náci Németország Új Rendjéhez. De közben az is feltűnt, hogy a britek flottának sikerült Dunkerque homokjáról kimentenie hadseregének nagy részét, a brit vadászgépeknek pedig pedig sikerült megvédenie a brit légteret. A brit makacsságra belengetett német invázió pedig egyre késett, és ahogy beállt a La Manche csatornán nagy viharokkal kísért ősz, már az egész világ tudta, hogy 1940-ben bizony nem lesz vége a háborúnak.
Miután a Brit-szigetek fölül elhárult közvetlen vész, Churchillék elkezdték keresni azokat a helyeket a kontinensen, ahol új hídfőállást alakíthatnának ki a németekkel szemben. Nem kellett sokat keresni a térképen ahhoz, hogy kiszúrják a direkt német befolyás alól egyelőre mentes Balkánt. Görögországnak ráadásul a brit kormány még 1939-ben ugyanúgy garantálta a segítséget egy külföldi agresszió esetén, mint ahogy Lengyelországnak vagy Romániának is. A görög szövetséges megvédése a Kelet-Mediterráneum feletti brit ellenőrzés szempontjából is kulcsfontosságú volt, csakúgy, mint Törökország barátságának - vagy minimum semlegességének - szavatolása.
Azt viszont nagyon-nagyon kevesen sejtették, hogy 1940 őszétől már Hitler is Kelet felé kacsingat, miután Molotov novemberi látogatásán jelezte, hogy Sztálin beszállna Európa újrafelosztásába, és szívesen ellenőrzése alá vonná a már a cári időkben – és azóta is – az orosz aspirációk középpontjában álló Dardanellákat, Finnországot és a Balkánt. A náci diktátornak nem tetszett ez az étvágy, és december 21-én elrendelte a Szovjetunió elleni támadás előkészítését, majd megkezdte az offenzíva politikai előkészítését is. Hitler szándéka egyértelmű volt: politikai eszközökkel biztosítani Közép- és Dél- Európa lojalitását.
Ez egyáltalán nem tűnt lehetetlennek. Az I. világháború utáni francia befolyást már a világválság idején elkezdte felváltani a német orientáció (ennek fő oka akkor még nem politikai, hanem gazdasági volt: Németország szerződésekben tudta garantálni a mezőgazdasági termékek számára a stabil piacot). Franciaország kiiktatásával ez a dominancia – Görögország kivételével – totálissá vált. A határkorrekciókkal és ígérgetésekkel lekötelezett Románia, Magyarország és Szlovákia sietve csatlakoztak német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez.
De Hitler a legjobban Jugoszláviára számított, mert a relatíve nagy délszláv államban látta a Balkán stabilitásának kulcsát. Annál is inkább, mert szintén 1940 sűrű őszén Mussolini az 1939-ben elfoglalt Albániából kiindulva megtámadta Görögországot, de az olaszoknak a Francia-Alpok, Egyiptom és Brit Kelet-Afrika után a negyedik diadalmenetnek tervezett inváziója is összeomlott. A létszám és felszerelés tekintetében óriási hátrányban lévő görög csapatok visszaszorították a Duce seregét, ráadásul az 1939-es garanciának eleget téve hat nappal az olasz támadás megindulása után megérkeztek a Királyi Légierő első gépei Lémnoszra és Krétára. A britek visszatérése a kontinensre egyértelművé tette Hitler számára egy korlátozott görögországi hadjárat szükségességét:
Jugoszlávia megnyerése így még sürgetőbbé vált. A németek kezében azonban volt egy adu. A királyság – melyet a kiskorú II. Péter helyett Pál régensherceg irányított – elsősorban szerb projekt volt, és régóta egyensúlyozott (vagy inkább őrlődött) a többi etnikum ellenállása és a saját ultranacionalistáinak nagyszerb-törekvései között. Ezért Hitlernek nem volt nehéz azt sugallnia, hogy csak ő tarthatja féken a horvát függetlenségi törekvéseket (ugye a Sándor király elleni 1934-es Marseille-i merénylet mögött is horvát usztasák álltak), nem is beszélve az olasz, magyar, román és bolgár területi igényekről.
De közben a brit diplomácia is győzködte a politikai és katonai vezetést, mely háromfelé szakadt (a rendkívül szövevényes jugoszláv politikai helyzet megértéséhez érdemes ennek a tanulmánynak az elejét elolvasni). Volt egy
1941-re a három irányzatból kettő kiesett. Nedić tábornokot az alapvetően angolbarát Pál régensherceg menesztette, a brit orientáció pedig London opportunizmusán bukott meg. Nagy-Britannia ugyanis arról győzködte a jugoszláv vezetést, hogy támadja meg Olaszországot, és Görögországgal valamint Törökországgal egységben vegyék fel a harcot a németek ellen. Azonban Belgrádban is látták, hogy a terv sok szempontból irreális - többek között azért is, mert a titkos tárgyalások során kiderült, hogy a britek még 1941 januárjában is csak egyetlen dandár (azaz 3-4000 embert) Görögországba küldésén vacillálnak. Azaz
Belgrád előtt így nem maradt más, minthogy 1941. március 25-én aláírja a háromhatalmi szerződést, melynek két titkos záradéka garantálta azt, hogy Jugoszlávia területén nem vonulnak át német csapatok; illetve azt, hogy az ország megkapja Thesszaloniki kikötőjét is (ahol mondjuk nem sok szláv élt, ellenben a régi nacionalista vágyálom volt az égei-tengeri kijárat).
A szerb vezérkarban és a közvéleményben azonban egyáltalán nem volt népszerű ez a lépés, és két nappal később egy óriási tüntetésekkel kísért katonatiszti puccs elmozdította a hatalomból Pál régensherceget a nagykorúsított (ekkor 17 éves) II. Péter javára.
Bár a hatalomátvételt erősen bátorította a brit titkosszolgálat (a pontos szerep azonban még ma is vita tárgya), az új kormány a forradalmi eufória óráit követően mégis leginkább a háborút akarta elkerülni. A miniszterelnök, Dušan Simović egyaránt próbálkozott Berlin megbékítésével és Moszkva megnyerésével, de egyik törekvés sem járt sikerrel. Az amúgy paranoid Sztálin ugyanis rendíthetetlenül bízott Hitlerben, a német diktátor pedig szabályos dührohamot kapott a puccs hallatán; vezérkarának azt mondta
amikor 27-e reggelén meghallottam a hírét, azt hittem, csak egy vicc.
Viszont ezzel számára el is dőlt a jugoszláv kérdés, a „25-ös számú parancs”-ban deklarálta, hogy
katonailag és állami létében is meg kell semmisíteni Jugoszláviát.
A jugoszláv kormány azonban az első bombáig hitt abban, hogy elkerülheti a háborút, ennek is volt köszönhető, hogy az 1941 április 6-án több irányból megindult támadás idején még javában zajlott a mozgósítás, és a legtöbb egység még nem volt teljesen feltöltve. A Jugoszláv Királyság egyébként is tipikus, toldozott-foldozott közép-európai hadsereggel rendelkezett:
A tengelyhatalmak fő csapáserejét a Romániában Bulgáriában, Baranyában és Karintiában felsorakozó 19 hadosztály (köztük 5 páncélos, 2-2 gépesített, illetve hegyivadász) álló német csapatok alkották, A Wehrmacht hadtesteit 22 olasz és az 5 magyar hadosztály egészítette ki.
A hadművelet a német Blitzkrieg megszokott forgatókönyve szerint zajlott le: április 6-án a Luftwaffe a jugoszláv légierő bázisai és a nagyobb városok elleni bombázásokkal indított, majd a puhítást követően minden felől megindultak a páncélos-gépesített ékek, hogy Belgrádnál adjanak egymásnak randevút. Jugoszlávia nemzetiségei a támadásra azonnal fellázadtak, és a föderális állam kevesebb mint két hét alatt szétesett. Április 14-én már elkezdődtek az első fegyverszüneti tapogatózások, 17-én pedig a király és a kormány elmenekült az országból.
A német veszteségek alig haladták meg az ötszázat – ehhez képest a Délvidékre benyomuló magyar erők 350 fős vesztesége óriásinak tűnik. Több százezer jugoszláv katona került fogságba, és a hadsereg teljes felszerelése hadizsákmánnyá vált – ezt részben a német szövetségesek, részben a vazallus utódállamok kapták meg.
A britek nem számolhattak azzal, hogy bármilyen segítséget is nyújtani tudnak a jugoszlávoknak, abban azonban reménykedtek, hogy Görögországot meg tudják védeni. Nagyon reménykedtek abban, hogy a nehéz terep ugyanúgy segít megállítani a német páncélosokat, mint ahogy annak idején segített lelassítani Xerxész perzsa inváziós seregét.
A brit elképzelés szerint Wilson altábornagy W-erő névre keresztelt hadteste (mely a mediterrán front többi csatájához hasonlóan főleg ausztrálokból és új-zélandiakból állt) felfejlődött volna a jól védhető Haliakmón-folyó völgyébe, ahová visszazárnának a görög erők is. A görögök ugyanis a jugoszlávokhoz hasonlóan szintén nem voltak gépesítve, és 20 darab páncélost tudtak felvonultatni – azaz már előre látszott, hogy képtelenek a védelmi harcokban a rugalmas elszakadásra, a német ékekkel szembeni gyors és szervezett visszavonulásra.
A szövetséges koordináció azonban már itt csődöt mondott, a görögök ugyanis nem akartak harc nélkül lemondani Észak-Görögországról vagy albániai hódításaikról. Így azután gyorsan felmorzsolódtak a Thesszaloniki környékén húzódó Metaxasz-vonalon, melyet elsőként ért el a List tábornagy által irányított 12. hadsereg április 6-án induló támadása. A németek elit hegyivadász alakulataikkal a 2000 méteren fekvő hágókon és hegyi erődökön is át tudták magukat verekedni.
Miután a Metaxasz-vonal napok alatt felmorzsolódott, és Szkopje felől megérkeztek a Jugoszláviát átszelő német csapatok is, az addig még csak néhány elővédharcot vívó W-erő máris legyőzhetetlen túlerővel került szembe. Ezért lassan megkezdődött a visszavonulás dél felé. Enne során megismételte magát a történelem, egy-egy ausztrál, illetve új-zélandi zászlóalj ugyanis pont a Thermophülainál tudott feltartani két német páncélos- és egy SS-gépesített hadosztályt, míg a nemzetközösségi erők vissza tudtak vonulni. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy nincs esély egy új védelmi vonal kialakítására, ezért 21-én elrendelték a brit csapatok evakuációját – amit megnehezített az a tény, hogy német bombázók már az offenzíva első napján porig bombázták Pireusz kikötőjét és a Korinthoszi-csatornát.
Ezért azután a W-erő 50 ezer katonáját csak nagy nehézségek árán sikerült Egyiptomba és Kréta szigetére menekíteni. Ezután lényegben nyitva állt az út Athén felé, ahová a tengelyhatalmak április 27-én vonultak be – a minden hadviselő fél által lenézett Mussolini kérésére díszmenetben. A németek egyenesen az Akropoliszra hajtottak, melynek őrétől követelték a görög lobogó átadását. Az őr azonban – legalább is a hérodotoszi heroizmust és hitelességet sugárzó történet szerint – inkább derekára kötötte a zászlót, és a sziklákról a mélybe vetette magát.
Görögország hamarosan fegyverszünetet kért, II. György király pedig a britek által megszállt Krétára menekült; majd miután a németek a világtörténelem első – és a német hadsereg utolsó - nagyszabású ejtőernyős hadműveletével bevették a szigetet, továbbrepült Egyiptomba.
Hitler a Balkán felosztását júniusban véglegesítette. Görögországot teljesen felosztotta olasz, bolgár és német irányítású területekre, Jugoszlávia területéből Olaszországon, Magyarországon, Bulgárián és Németországon kívül Ante Pavelić horvát usztasa állama is kapott egy szeletet. Mindkét államban szinte azonnal megindult az ellenállás, sőt, hamarosan a különböző ellenálló csoportok egymással vívott polgárháborúja is.
A Balkán lerohanása csak egy érdekes epizódja lenne a II. világháború első felének, ha nem alakult volna ki vita arról, nem volt-e végzetes a felvonulással és újrafeltöltéssel másfél hónapos balkáni kitérő a Szovjetunió inváziójának szempontjából. Sokan ugyanis ezzel magyarázzák azt, hogy a Barbarossa-terv kezdetét május 15-ről június 22-re tolták el, és talán ez az öt hét hiányzott azután 1941 végén ahhoz, hogy a Közép Hadseregcsoport még az orosz tél beállta előtt elfoglalja Moszkvát.
A késleltetés elméletét először a brit kormány dobta be – mintegy magyarázatul a logisztikailag és stratégiailag is tökéletesen elbaltázott intervencióért; Anthony Eden külügyminiszter azzal érvelt 1942-ben, hogy a látszólag hiábavaló módon feláldozott expedíciós erő és az egész földközi-tengeri brit uralmat veszélybe sodró hajóveszteségek ellenére a görögországi kaland döntő hatással volt a háború egész menetére. Ezt azonban maga Winston Churchill cáfolja, aki háborús emlékirataiban leírta, hogy a briteknek fogalmuk sem volt a Barbarossa-terv létéről.
A háború későbbi szakaszában aztán maga Hitler is a Balkánra, pontosabban Mussolinire kente a keleti offenzíva sikertelenségét. Legalább is Leni Riefenstahl úgy emlékszik vissza, hogy a náci diktátor egyszer kifakadt előtte:
Ha az olaszok nem támadták volna meg Görögországot, és nem lett volna szükségük a segítségünkre, akkor az egész háború másként alakult volna. Heteket nyertünk volna az orosz tél előtt, bevettük volna Leningrádot és Moszkvát, és elkerültük volna Sztálingrádot.
Gondolom, nem nehéz elképzelni, mennyit vitáztak az elmúlt 75 évben ezen az öt hétnyi késlekedésen történészek. A Wehrmacht archívumait feltúró szakértők azonban ma már inkább úgy látják, az offenzíva elhalasztásának sokkal prózaibb oka volt: a rendkívüli esős tavasz miatt a vezérkar inkább megvárta, míg felszárad az ukrajnai sár, ami már a legelején megfojtotta volna a páncéloshadseregek nagy átkaroló hadműveleteit.