A héten van a centenáriuma a Sykes-Picot-egyezménynek, ami a brit, francia és orosz gyarmati érdekeknek megfelelően felosztotta a Közel-Keletet. A jórészt önkényesen meghúzott határok törzseket és felekezeteket hasítottak ketté, a becsapott arabok szemében pedig ma is olyan sérelemnek számít, mint a magyaroknak Trianon.
Amikor bonyolult és szerteágazó konfliktusok okairól próbálunk értelmesen beszélni, igen gyorsan beszippanthat minket a történelem. Itt van például az Iszlám Állam, ami alig három éves entitás, de amint megkapirgáljuk, rögtön szembe találjuk magunkat a kétezres évek dzsihadista mozgalmaival, majd még mélyebbre hatolva a Közel-Kelet évtizedekre visszanyúló trendjeivel:
A Sykes-Picot-egyezmény pontos keltezését nem lehet egyetlen dátummal megadni. A tervezet végleges szövege május 9-én bukkant fel a londoni francia követ Sir Edward Grey külügyminiszternek küldött levelében. Erre a brit külügy egy május 16-án keltezett levelében rábólintott, de az oroszok csak május 23-án fogadták el – ekkortól vált tehát érvényessé.
A történészek népszerű magyarázata szerint a Közel-Kelet krónikus instabilitása elsősorban a gyarmati időkben kialakított befolyási övezetek továbbélésében keresendő. Ezeket a befolyási övezetek pontosan száz éve, a britek és a franciák között kötött Sykes-Picot-szerződés eredményeként jöttek létre.
Az már az I. világháború elején látszott, hogy csak idő kérdése a Török Birodalom összeomlása; V. Mehmed szultán ugyanis az 1900-as évek haderő-modernizációs programja ellenére sem volt felkészülve egy modern háborúra, ami sokkal inkább múlt az erőforrásokon, mint a helytálláson. Persze 1914 előtt egyik vezérkar sem számított anyagháborúra, de a modernizáltabb hatalmak könnyebben át tudtak állni a haditermelésre. Edward J. Erickson hadtörténész szerint
Újra meg újra, minden hadszíntéren kiütközött az, hogy az oszmán hadsereg hiányt szenved fegyverekben, lőszerben, élelmiszerben, takarmányban és gyógyszerekben. A birodalom elavult vasúthálózata és közlekedése megnehezítette az utánpótlást és a frontokkal való kommunikációt.
Ezért a gallipoli vereség ellenére az antant-hatalmak politikailag igyekeztek felkészülni a háború utáni helyzetre; de igazából ez a kifejezés túl diplomatikus, mert a cél a legelejétől fogva az volt, hogy felosszák egymás között a Török Birodalmat. A feladattal megbízott brit diplomata, Mark Sykes 1915 decemberében, a tárgyalás indításaként le is szögezte:
Egy hosszú vonalat szeretnék rajzolni Acre e-jétől Kirkuk k-jáig!
Azaz a Földközi-tengertől egészen Kurdisztánig. És ezt a vonalat – ha nem is egyenesen, de májusra sikerült meghúzni, így ni:
Világosan látszik, hogy ezzel a vonallal meg is alkották a mai Jordánia és Szaúd-Arábia északi határát, és elválasztották egymástól a mai Irakot és Szíriát. Az A-val és B-vel jegyzett részeken a tárgyalófelek - Mark Sykes fő tárgyalópartnere a francia Francois Georges-Picot volt – két arab önigazgatási övezetet képzeltek el. Amúgy az igazán értékes tengerparti részeket egytől bekebelezték
Miután a franciák és a britek 1916. május 19-én (más források szerint már 16-án) megegyeztek a feltételekben, majd erre 23-án Szentpétervár is rábólintott, a szerződést titkosították. Azonban másfél évre rá jött az orosz forradalom, melynek sikere után Leninék nyilvánosságra hozták a cári levéltár titkos nemzetközi megállapodásait – melyeket a kommunisták önmagukra nézve nyilván nem tartottak kötelezőnek; és a Sykes-Picot-szerződés 1917. november végén a Manchester Guardian brit baloldali lapban (igen, ez a mai Guardian elődje) angol nyelven is kiszivárgott.
A botrány óriási volt, mivel a szerződés megmutatta, mennyire semmibe veszik a nagyhatalmak a szövetségeseiknek tett ígéreteiket. Leginkább a Fejszál emír által vezett araboknak volt oka a háborgásra, mert a Sykes-Picot-szerződés felülírta a törökök elleni harcukért cserébe ígért Nagy-Szíriát. Ráadsául a szerződés nyilvánosságra kerülése előtt három héttel történt meg a Balfour-deklaráció, melyben a brit külügyminiszter kijelentette, hogy
Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.
Az arabok szemében – hiába garantálta az ő jogaikat is – a cionizmus célkitűzésével egybecsengő nyilatkozat felért egy árulással.
Nem csoda, ha a kettős csalódás miatt a Sykes-Picot-szerződést csak néhány felkelés leverése és néhány módosítás után léphetett életbe. Az orosz igények kiesésével a befolyási övezetek határa is girbegurba lett, főleg, miután a britek a világ leggazdagabbjának számító moszuli olajmező ellenőrzése végett Irakhoz csatolták az 1920-es Sévres-i békében még autonómiát kapott Kurdisztán déli részét is.
Szíriát a franciák tovább darabolták, a drúzok és síita alaviták is kaptak külön autonóm területeket, és a szunnita többség ellensúlyaként jött létre a korábban soha nem létezett Libanon is. A nyugati brit területekből is két ország lett: a történelmi előzmények nélküli Jordánia és Palesztina.
Az elvileg mindenhol bevezetett korlátozott önrendelkezés a két világháború között folyamatosan csorbult, és a gyarmati területek állandó kormányzati válságokkal küzdtek. Az állandó válságokon az sem enyhített, hogy Irak és Szíria 1930-ban megkapta – persze továbbra is szoros felügyelet mellett - a független státuszt.
A II. világháborút követően több próbálkozás volt az arab államok egységére, de sem a rövid életű szír-egyiptomi Egyesült Arab Köztársaság, sem a szocializmus és nacionalista gyökerekből kinőtt Ba'ath párt iraki és szíriai uralma nem hozott tartós sikert. Maga a pánarab eszme azonban a mai napig is nagy vonzerővel bír, a Sykes-Picot kifejezés pedig úgy cseng az arab fülnek, mint a magyarnak a Trianon.
Az egyezmény tartósságát elsősorban az erőszak garantálta: előbb a gyarmati hatalmak óriási katonai fölénye, 1945 után pedig a Szaddám- vagy Aszad-féle diktatúrák elnyomása. Ezért ahogy a rezsimek a kétezres évekre elkezdtek repedezni, úgy kezdtek szétporladni a határok is. Az iraki határőrség amerikai feloszlatása után a szír határ átjáróházzá vált a dzsihadisták számára, 2011 után pedig Libanon Hezbollah által tartott keleti határa vált porózussá a szíriai polgárháború szereplői előtt. 2014-ben az Iszlám Állam ténylegesen is eltörölte a határt azzal, hogy elfoglalta Szíria keleti, és Irak nyugati harmadát. A Sykes-Picot-egyezmény semmissé tételére külön propagandavideót forgatott:
Abu Bakr al-Bagdadi kalifa pedig megígérte, hogy
Ez a szent hadjárat nem áll meg addig, míg bele nem verjük az utolsó szöget is a Sykes-Picot-összeesküvés koporsójába.
A Sykes-Picot megdöntése persze az IS részéről persze csak a világiasabb gondolkodású arabok számára gyakorolt gesztus. Hiszen az Iszlám Állam soha nem az arab nemzet, hanem az egyetemes dzsihád hadseregeként lépett fel.
Az biztos, hogy, a határok felszabdalták az arab és kurd nemzettestet, és egy csomó olyan közösséget tereltek mesterséges nemzetekbe „jordán”, „iraki”, „szír” címkék alá, amelyeknek semmi közük nem volt egymáshoz.
Abba most nem mennék bele, létezik-e a politikában olyan, hogy „természetes határ", inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy mi is következik azután, hogy a gyarmati kor ceruzavonásai kifakulnak a térképekről. Nagyon úgy tűnik, hogy a birodalmi vagy állami kohéziós erő megszűnésével
Azaz politikai közösségeiket a legkézenfekvőbb kötelékek segítségével, vallási és etnikai alapon igyekeznek kialakítani. Kurdok, arabok, alaviták, drúzok, szunniták és síiták próbálnak testvéreikkel egységre lépve új autonómiákat kialakítani. És ahogy a szintén tarka etnikai képet mutató Boszniában vagy akár a Kárpát-medencében történt, az egység eszköze itt sem az asszimiláció vagy a föderáció, hanem a tisztogatás. A szunnita negyedek kezdenek eltünedezni a síita ajatollah által irányított Bagdadból, a kurdok délre nyomják az arabokat, a szíriai és iraki szunnita dzsihadisták pedig a Sham, azaz Nagy-Szíria felélesztésén munkálkodnak.
A nyugati diplomáciának egyelőre fogalma sincs, mihez kezdjen a Sykes-Picot utáni helyzettel. Ez abból is látszik, hogy retorikájában mereven ragaszkodik a bevett kategóriákhoz, de közben az események után rohanva maga is elismeri az iraki és szíriai kurdok autonómiáját, és úgy tesz, mintha nem látná, Aszad is egy szunnitátlanított alavita államon dolgozik.