Index Vakbarát Hírportál

Negyedszázada bukott meg a fehéremberarcú szocializmus

2016. június 30., csütörtök 00:42

Az európai gyarmatosítók már száz évvel korábban is korlátozták a feketéket, de a hűbelerasszizmus csak a második világháború után állt össze koherens rendszerré. A gazdasági bennszülötteket kordában tartó apartheid épp az amerikai szegregáció enyhülése, a polgárjogi mozgalmak térnyerése idején élte virágkorát Dél-Afrikában. 25 évvel ezelőtt törölték el a rendszer gerincét jelentő törvényeket. A rasszizmus csökkent, a szegénység nem nagyon.

1991. június 30-án fontos mérföldkőhöz ért a dél-afrikai apartheid felszámolása, amikor egy tollvonással eltörölték a haldokló rendszer legfontosabb törvényeit. A rendszer vége viszont valójában nem köthető egyetlen dátumhoz, de még csak évhez sem, inkább hosszú folyamat eredménye. Hasonlóan a kezdetéhez, hiszen 1948-ban csak intézményesült a fekete lakosság addigra már nagy múltra visszatekintő elnyomása.

Elveszik a bevándorlók munkáját

Mivel Dél-Afrika területe éppen Afrika déli csücskét foglalja el, a Szuezi-csatorna későbbi megépítéséig az Ázsia felé vezető tengeri útvonal fontos csomópontjának számított. Nem csoda, hogy kelendő volt az európai gyarmatosítók körében: először a portugálok, majd a holland származású búrok és a britek tartották ellenőrzésük alatt, utóbbi kettő hosszú időn át viaskodott egymással és a helyi népcsoportokkal. A 19. század végén beindult a gyémánt- és aranybányászat is, ami tovább fokozta a terület értékét. A búr háborúk után végül a britek kerekedtek felül, és 1910-re a mai Dél-Afrika a királynő koronagyarmatává vált.

A feketék elnyomása már a kezdetektől jellemző volt – nyilván, hiszen rabszolgatartó gyarmatosítókról beszélünk. Idővel azonban átalakultak a viszonyok, és a fehérek egyre inkább egzisztenciális fenyegetést láttak a népesebb és olcsóbb fekete munkaerőben. A Brit Birodalom 1833-ban eltörölte a rabszolgaságot, ekkor a dél-afrikai fekete szolgákból is szerződéses munkás lett, akiket a brit bányatulajdonosok előszeretettel alkalmaztak, amit viszont az afrikáner (vagyis búr leszármazott) fehér munkások nem néztek jó szemmel. Ezért már a brit és búr területek egyesítése előtt, a 19. században vezettek be külön színes bőrűekre vonatkozó útiokmány-rendszert. Az első nagyobb szabású korlátozó törvény pedig már 1913-ben megszületett, ez volt az a földtörvény, amely megtiltotta a feketék földvásárlását a nekik fenntartott területeken kívül. Ezek az intézkedések egy ideig sikerrel tartották fenn a fehérek domináns helyzetét.

A második világháború alatti gazdasági fellendülésen felbuzdulva azonban újabb olcsó fekete munkaerő áramlott a fejlődő városokba, és az akkori kormány nem ismerte fel a gyors urbanizáció veszélyeit, ezért a városok gyorsan túlzsúfolttá váltak, és a fehér munkások újfent veszélyben érezték a munkájukat. Ezt a félelmet lovagolta meg 1948-ban a populista Nemzeti Párt (NP), amely afrikáner nacionalista erőként váltotta a hatalmon a britszimpatizáns és kapitalista Egyesült Pártot (UP).

A történet tehát nem annyira fekete-fehér, mint első ránézésre gondolhatnánk: az afrikáner NP sikeréhez az is kellett, hogy egyszerre ígérte a versenyt jelentő fekete munkások visszaszorítását, miközben fellépett a minél olcsóbb munkaerő alkalmazásában érdekelt, gazdag brit fehérek ellen is. Így ez az ellentét legalább annyira a fehér munkások és kapitalisták osztályharca is volt, mint a feketék elnyomása: fehéremberarcú szocializmus.

A korábbi szórványos korlátozások ellenére egészen eddig nem volt rendszerszintű szegregáció. 

Az új kormány tette programjává, hogy a mindennapok szintjén is garantálja a fehérek előbbvalóságát, és a faji elkülönítés politikáját az állami erőszakszervezetekkel keményen be is tartatja. Ekkor kapott nevet is az állami rasszizmus: megszületett az apartheid.

Amikor a többség a kisebbség

Az NP Daniel François Malan miniszterelnök vezetésével alakított kormányt 1948-ban. A következő években lépésről lépésre haladtak a rasszizmus rögös útján:

Az ellenállás legfontosabb szervezete az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) nevű párt volt, amelyet Nelson Mandela, az apartheid elleni küzdelem szimbolikus alakja vezetett. Ők sokáig ragaszkodtak az erőszakmentességhez, de az 1960-as Sharpeville-i mészárlás után már ők is harcosabban léptek fel. A kormány ezért betiltotta a pártot, a vezetői, többek között Mandela pedig börtönbe kerültek. Dél-Afrika 1961-ben a brit Nemzetközösségből is kilépett.

Háborús helyzet, békés átmenet

Az apartheid végül csak a mi rendszerváltásunkkal egy időben bukott meg, de a bukdácsolása már jóval korábban megkezdődött. Az elszigetelés rendszere a hetvenes évek közepétől maga is egyre komolyabban elszigetelődött nemzetközileg. A szomszédos, épp függetlenedő fekete-afrikai országok nem nézték jó szemmel a fehér kisebbség elnyomó uralmát. Az ország gazdasága jelentősen lelassult, ami miatt megszaporodtak a tüntetések is. Az 1976-os sowetói felkelés különösen véres leverése után a nemzetközi szankciók is erősödtek. Közben a zulu nacionalista Inkatha párt független államot akart kimetszeni a polgárháború szélére sodródó Dél-Afrikából.

Mindez oda vezetett, hogy a Nemzeti Párt már a nyolcvanas években próbálkozott óvatos és sikertelen reformokkal. Az igazi változás azonban akkor kezdődött, amikor már az NP is érezte a rendszer tarthatatlanságát, és az ország élére Frederik de Klerk került, aki 1990-ben új korszakot hirdetett. Rehabilitálta az ANC-t, és kiengedte a politikai foglyokat a börtönből. Ekkor szabadult Mandela is, 27 rabságban töltött év után.

Az igazi fordulópontot azonban az jelentette, amikor éppen 25 éve, 1991-ben szépen sorban érvénytelenítettek minden apartheidtörvényt, illetve a még a világháború előttről megörökölt szegregációs rendeleteket is eltörölték [pdf]. De Klerk kínosan figyelt arra, hogy minden fejlemény mögött konszenzust tudjon. 1992-ben népszavazást tartott, ahol a fehér választók felhatalmazását kérte a reformok folytatásához, illetve új alkotmány elfogadásához. A részvételi arány 85 százalékos volt, és hatalmas többség,

70 százalék támogatta az apartheid felszámolását.

Az első szabad, mindenkire vonatkozó választást 1994-ben írták ki, és természetesen az ANC nyerte. Az első köztársasági elnök az átmenet alatti béke megőrzésében központi szerepet játszó Mandela lett. Az ország a Nemzetközösséghez is újracsatlakozott, és az ENSZ tárgyalóasztalához is visszatért. Menet közben a hetvenes évek óta fejlesztgetett atomprogramjukat is leszerelték. A rendszerváltás levezényléséért Mandela és de Klerk megosztott Nobel-békedíjat kapott, amivel már négy fő nyert Nobelt az apartheid elleni küzdelméért az évtizedek alatt.

A nyugati országok felemásan viszonyultak az apartheidkormányhoz. A skandináv államok, főleg Svédország határozottan ellenezte, és folyamatosan támogatta az ANC-t (egy elmélet szerint elképzelhető, hogy Olof Palme miniszterelnök rejtélyes halála se független ettől), miközben Margaret Thatcher terroristának nyilvánította Mandela pártját. A hidegháború alatt az Egyesült Államok is kommunistabarát szervezetként tartotta számon az ANC-t, amely a nyugatbarát kormány megdöntéséért szervezkedik, és ez az álláspont csak a nyolcvanas évek végén enyhült.

A Szovjetunió bukásakor az ANC tartott is attól, hogy a fő támogatója elvesztése megnehezítheti a helyzetüket, de épp az ellenkezője történt: a nyugat a minden frontot meghatározó hidegháborús szembenállás elolvadásával egyre inkább kiállt az elnyomó dél-afrikai kormány mögül. Az ambivalens viszonyt ugyanakkor jól mutatja, hogy Amerikában csak 2008-ban vették le Mandela nevét a terrorlistáról.

Az apartheid után

Az apartheidet levedlett Dél-Afrika etnikailag a kontinens egyik legszínesebb országa, ezért szokás Szivárványnemzetnek is hívni, bár nem mindenki örül ennek a becenévnek. A kritikusok szerint a béke és egyetértés leegyszerűsítő képét sugallja, és kényelmesen helyettesíthető vele az igazi szembenézés a múlttal. Az apartheid áldozatai még a kétezres években is sorra indították a pereket olyan nyugati cégek ellen, amelyek a vád szerint segítettek lélegeztetőgépen tartani a rendszert, mivel az ENSZ-embargó ellenére üzleteltek Dél-Afrikával.

A rasszizmus mindenesetre mára visszaszorult, a gazdasági egyenlőtlenség viszont még mag is meghatározza a városok életét. Az apartheid bukásakor közel egymillió fehér dél-afrikai emigrált. A legutóbbi becslések [pdf] szerint az 55 milliós lakosságnak csak 8,3 százaléka fehér, míg nagyjából 80,5 százalék fekete. Sokuknak sikerült a felemelkedés, de a munkanélküliség összességében emelkedett a körükben, és megjelent a korábban szinte ismeretlen fehér szegénység is, a közbiztonság pedig továbbra se nagyon létezik.

A rendszerváltás óta minden választást az ANC nyert, bár a párt már közel sem ugyanaz, mint az apartheidellenes hőskorában, igazán komoly reformokat nem tudott véghez vinni, miközben korrupciós vádak és belső ellentétek is feszítik.

Rovatok