„A fény élesnek látszott, és elég gyorsan mozgott kelet felé… Sötét volt az éjszaka, de a fény miatt egy hosszú, sötét objektumot vélt felfedezni. Egy motor hangját is hallotta” – így szólt a brit haditengerészet 1912. október 14-i jelentése, amely egy vasáru-kereskedésben dolgozó nő elmondásán alapult. Az illető azt hitte, egy léghajót látott az éjszakában, de senki nem akadt, aki történetét igazolja – ez csak egy volt a temérdek (állítólagos) léghajóészlelés közül, melyek hónapokon belül országos pánikká nőtték ki magukat.
Annyira felkapott lett a téma, hogy 1913-ban, mindössze három hónapon belül több mint 300 fantomléghajót figyeltek meg Nagy-Britanniában, a legtöbbet Yorkshire-ban és Dél-Walesben. Az első világháborút megelőző években, hónapokban a német hadseregtől való félelem egy új elemmel egészült ki a szigetországban: a légi fenyegetéssel. Az észleléseket leközölte a sajtó is, kirobbantva ezzel az ország légterének megfelelő védelméről szóló vitát.
Mi is történt valójában? „A léghajópánik az ufó-megfigyelések századelős verziója volt, itt azonban a furcsa, égi fényeket nem idegen űrhajóknak, hanem német Zeppelineknek tulajdonították – állítja Brett Holman, az ausztráliai Új-Angliai Egyetem oktatója, akinek kutatása a Journal of the British Studies-ban jelent meg. – Egyértelmű, hogy az esetek nagy részében az emberek a Vénuszt látták, amely alacsonyan úszott a nyugati horizonton. Ez természetesen nem magyarázza meg az összes észlelést, néhányat valószínűleg hőlégballonokat, játékléghajókat felengedő rémhírterjesztők okoztak. Egyetlen lehetőséget zárhatunk ki biztosan a német feljegyzések alapján: a valódi Zeppelinek jelenlétét.”
Holman szerint ez a széleskörű hit a fantomléghajók létezésében igen sokat elárul a korról. „Egy hamisítatlan századelős brit pánikról beszélünk, amely ötvözi az előző évtizedek összes germanofób riadalmát, kombinálja a kémektől és az inváziótól való félelmeket a légi fenyegetéssel. Rámutat arra, hogy sokan teljesen elképzelhetőnek tartották, az idegen léghajók tetszés szerint röpködhetnek a brit egeken, annak ellenére, hogy nincs sok információnk arról, mit gondoltak akkoriban az állítólagos Zeppelinek tevékenységéről. Inkább egyfajta bizonytalanságérzet volt az ismeretlen légi járművek fenyegetésétől.”
E félelem valóban nehezen körvonalazható, hiszen kevesen aggódtak London vagy más fontos brit városok lebombázásának lehetőségétől. Azonban Holman szerint egyértelműen benne volt a levegőben, hogy a németek készülnek valamire – a kémkedéstől a küszöbön álló nagy háború brit előkészületeinek megzavarásáig.
1913 áprilisának közepétől az észlelések kezdtek eltünedezni. „Az ok nem teljesen világos. A leglátványosabb megfigyelések éppen a pánik végén jelentkeztek, de ezekkel már nem nagyon foglalkozott a sajtó. Elvégre hónapok óta voltak már »észlelések«, minden, legfőképp a német eredetre utaló bizonyíték nélkül – ezzel szemben pánikkeltésre, átverésekre és téves észlelésekre akadtak bizonyítékok.”
Habár a fantomléghajók nem, a hatásuk valós volt. „A sajtó érdeklődésének fókuszába kerülve az észlelések rámutattak Nagy-Britannia légvédelmének gyenge pontjaira, viszont a vita folytatásához már nem volt ezekre szükség. A politikusok és befolyásos érdekcsoportok felhasználhatták ügyük előrelendítéséhez, mint például a grandiózus Királyi Haditengerészetet elképzelő Angol Hadiflotta Barátainak Társasága, amely 1 millió fontos légvédelmi költségvetést akart – ez hasonló reakció volt, mint a híres, 1909-es csatahajó-támadási pánik esetében.”
Holman szerint annak ellenére, hogy a szemük valószínűleg becsapta ezeket az embereket, nem szabad elítélnünk őket: „Ez a hihetetlen technológiai fejlődés kora volt, amelyet sokan nehezen tudtak felfogni, és szemléletük távolról sem egyezett a maival.”