A hagyomány szerint 1715 éve, 301. szeptember 3-án jött létre San Marino államocskája, amely jelenleg a világ ötödik legkisebb országa a maga mindössze 61 négyzetkilométeres területével. A legenda alapján a már kezdetektől köztársaságként működő államot egy Dalmáciából, Rab szigetéről Itália területére érkező kőfaragó, Marinus alapította. A keresztény Marinus római üldöztetése elől menekült San Marino hét hegye közül a legmagasabbikra, a Titanóra, ahol remeteként élt, és hamarosan kis közösség gyűlt köré.
A földet birtokló hölgy szimpatizált Marinóval és követőivel, ezért a környező néhány heggyel együtt a közösségnek ajándékozta. A később szentté avatott Marinus a feljegyzések szerint 366-ban halt meg, utolsó szavai szerint „szabadnak hagyom mindkét férfiútól” a kis közösséget – a későbbi értelmezés alapján ez a császárt és a pápát jelentette volna. A történeti források sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudják ezt a történetet, az mindenesetre biztos, hogy a vidéket már jóval ezelőtt lakták, a 10. században pedig már említés történik egy szabad „comune”-ról, azaz városállamról San Marino területén.
Jobban dokumentált, ám nem kevésbé rejtélyes, hogy a máig is alapító szentjének olaszos nevét viselő kisállam miként volt képes megőrizni függetlenségét Itália viharos története során. San Marino vezetői jól taktikáztak az észak-itáliai háborúskodások alatt, különböző szövetségekhez és frakciókhoz csapódva sikerült elérniük, hogy hosszabb időre egyetlen hódító sem vetette meg a lábát a környék fölé magasodó hegyeken. Az állam önállóságát 1602-ben VIII. Kelemen pápa szerződésben garantálta.
A napóleoni háborúk idején egy francia ultimátumra válaszul San Marino behódolt ugyan Napóleonnak, de a későbbi császár 1797-ben egy újabb szerződésben erősítette meg függetlenségét, amelyet a bécsi kongresszus is elismert 1815-ben. A kicsi, de büszke köztársaság (1861-ben közös demokratikus értékeikre hivatkozva szövetséget és tiszteletbeli állampolgárságot kínáltak Abraham Lincolnnak, aki el is fogadta az ajánlatot) az olasz egyesítés során is meg tudta őrizni önállóságát. Ennek pontos okát nem tudjuk, egyesek szerint az itt menedéket kapó Garibaldi és más forradalmár vezetők jóindulata, mások szerint az egységet támogató III. Napóleon barátsága mentette meg San Marinót a bekebelezéstől, de létezik egy olyan összeesküvés-elmélet is, amely szerint valamilyen titkos szabadkőműves praktika óvta meg az államot.