A kutatás alapjául 16 Kárpát-medencei lelőhelyről származó 144 csontváz szolgált, ezek legnagyobb része a magyar honfoglalás korából való. Egy kisebb, dél-alföldi, 7–9. századi csoport alapján az avar populációt is jellemezhették a kutatók. A 10–12. századi kontaktzónák kutatása is, – amiről 2016-ban a PLoS One folyóiratban már közöltek egy tanulmányt –, tovább bővült horvátországi minták bevonásával. Az új tanulmány a Scientific Reports szaklapban jelent meg – írja közleményében az MTA.

Az eredményeket a szerzők összevetették korábban publikált archaikus és modern mintákkal, és arra jutottak, hogy míg a kisebb mintaszámon vizsgált avar csoport inkább dél- és kelet-európai jellegzetességekkel bír, a honfoglaló populációt nyugat-eurázsiai jellegzetességek mellett közel negyedrészben közép-ázsiai és észak-ázsiai típusok alkotják. Ez a megállapítás megerősíti azt a feltevést, hogy

és jelenleg nincsen ok arra, hogy a honfoglalók genetikai előzményeit csupán egy adott régióból vagy népességtől eredeztessük. A honfoglaló populációban mind az ugor eredetű, mind a közép-ázsiai török népekre jellemző genetikai elemek jelen lehettek. Az ázsiai típusok a honfoglalás kora óta eltelt bő évezred alatt szinte teljesen kikoptak a magyarság genetikai állományából, de néhány kevésbé régi székely és csángó mitokondriális DNS-típus a fennmaradó nyomaikra utalhat.

Nem működnek a korábbi kategóriák

További, nem csak a történeti tudományok számára fontos eredmény, hogy a 10. századi népességnél kimutatott eltérések mögött nem áll egy anyai ági vérségi-rokonsági szervező erő. Az adatok azt jelzik, hogy a honfoglalás korának kutatásában használt régészeti-történeti kategóriák által létrehozott csoportokat (például a kutatás korábbi publikációiban is használt klasszikus leletanyagú, illetve köznépi temetkezések szerinti csoportosítás) jelenleg nem lehet megfeleltetni homogén eredetű népességeknek. A Kárpát-medencei 10. századi adatok jelentős része teljesen feltárt temetőkből származik, amelyekben az anyai ági rokonság csekély aránya egy mobil, temetőit rövid ideig használó népességre utal.

A tanulmány az archeogenetikai kutatás úgynevezett klasszikus metodikájú időszakának eredményeit foglalja össze. A tanulmányt jegyző kutatók - Szécsényi-Nagy Anna, Csősz Aranka és Mende Balázs - szerint azért is jelentős siker a tanulmány megjelentetése, mert a korábbi módszerekkel végzett kutatások egyre inkább háttérbe szorulnak a vezető szaklapok publikációs szempontjaiban. A kutatók két irányba tervezik folytatni a kutatást:

• Az egyik az új generációs szekvenálási eljárások alkalmazása teljesgenom-szintű analízisre. Ezzel a korábbiaknál jóval nagyobb mennyiségű adat nyerhető ki a maradványokból, és így az egyes népességek egymáshoz való viszonya is pontosabban meghatározható. Ezekkel a módszerekkel az egyedi mintákból jóval több információ nyerhető a vizsgált egyénre nézve is.
• A másik irány új területek és régészeti korszakok bevonása a vizsgálatokba, például a Kárpát-medence honfoglalást megelőző és azt követő népességének kutatása, illetve a magyar etnogenezissel összefüggésbe hozható régiók bevonása az új típusú technológiai eljárásokkal végzett elemzésekbe.