Száz éve, 1916. november 21-én halt meg Ferenc József. Mennyire van Bécsben évfordulós láz?

A láz túlzás, de azért van jele. A schwechati reptér és a város között sok Ferenc József óriásplakátot látni, ezek a most róla szóló négy kiállítást hirdetik. De a mai Ausztriát Ferenc József igazából nem érdekli, és a Monarchiához is inkább hűvös távolságtartással viszonyulnak. Ez kívülállóként kicsit furcsa, mert a Sisi-kultuszból és a Habsburg-nosztalgiából nagyon szép brandet építettek maguknak, és a turizmusban ebből elég jól megélnek.

Ez csak külső fogyasztásra szánt országimázs?

A Ferenc József idejében bekövetkezett gazdasági és kulturális fejlődést nem lehet kétségbe vonni, a háború előtti nyugodt, békés, prosperáló korszaknak ő az egyik szimbóluma. És ez azért egyébként is egy népszerű korszak, a boldog békeidők nosztalgiája nem csak nálunk létezik. Ausztriában ekkor még megvoltak a nagyhatalmiságnak legalább a kulisszái. És az egész császári Bécs, a k.u.k. hangulat a Hofburggal és a cukrászdai élettel – ez még a mai Ausztria viselkedési kultúrájában is megnyilvánul, Bécsben ma is adományoznak udvari tanácsosi címeket, amire baloldali emberek is büszkék. Másfelől, a Sisire irányuló, a császárné valós jelentőségéhez képest eltúlzott brandépítésből magára Ferenc Józsefre is vetül nyilván némi fény.

Pedig nem az a figura, akire könnyű imázskampányt építeni.

Már a saját korában kialakult a kép, hogy ő az első hivatalnok a birodalomban, aki embertelenül korán kel, egész nap csak dolgozza fel az aktákat, és a szorgos munkának rendeli alá az egész életét. Megbízható, pedáns figura, nem különösebben szikrázó képességekkel – ez a kép valószínűleg nem is teljesen alaptalan. Nagyon zárkózott ember, akinek el kellett játszani azt az uralkodót, aki élete végéig képes a birodalom irányítására. Bár nem gondolta magát tévedhetetlennek, pozíciójánál fogva nagyságrendekkel állt mindenki más fölött. Tulajdonképpen alig engedett magához közel valakit, ezért a személyes életét is részben a személye körül szolgálók révén ismerhetjük. Az egyik bécsi kiállításon látni a használati tárgyait, amelyeket az utolsó inasa tett el a császár igazoló aláírásával, hogy igen, ez az a cigarettaszipka, amit ő használt. De hogy mire gondolt, miközben cigarettázott, azt az inas sem tudhatta.

Az osztrák identitásokban nincs helye a Habsburg örökségnek?

Bár ma nem szívesen beszélnek erről, az Anschlussnak a nagy többség örült, hiszen az első világháborút lezáró béke tilalmát írta felül, és végre németek lehettek ők is. Ebben a nagynémet vonalban a Habsburgoknak nem volt helyük. 1945-ben aztán ki kellett találni egy új osztrák identitást. Bár Mária Terézia, vagy másoknál II. József öröksége már megjelenhetett, a Habsburgokhoz fűződő viszony ambivalens maradt. A hatvanas évekig azt is törvény tiltotta, hogy belépjenek a osztrák köztársaságba, amíg nem mondanak le a trónról. Ausztriában a Habsburgok ma is kevésbé vannak szem előtt, mint Magyarországon.

Ferenc Józsefnek milyen a megítélése?

Ferenc József túl sok pozitívumot nem hozott Ausztriának. Észak-Itália elvesztése, vereség a poroszoktól, a világháború – ez azért nem egy sikertörténet. Van olyan osztrák nézet is, hogy a kiegyezés is már egy lépés volt a végső bukás felé: a birodalom két részre osztásával a Magyarország fölötti befolyás elveszett, aztán 50 évvel később minden elveszett.

Túl sokat adott a magyaroknak? Ez nálunk elég szokatlanul hangzik.

Nagynémet szempontból azt rótták fel neki, hogy nem volt elég németbarát; túl sok engedményt tett elsősorban a magyaroknak, másodsorban a szlávoknak, főleg a lengyeleknek. Bár a németség primus inter pares volt a nemzetiségek között, ezzel nem tudott élni, mert Ferenc József nem hagyta – mondják. De Ausztriában azért kicsit jobban figyelembe vették azt a Magyarországon teljesen háttérbe szoruló tényt, hogy ő nem egy nemzet királya volt, hanem tucatnyi etnikum között egyensúlyozva kellett vezetnie egy birodalmat. Mi magyarok hajlamosak vagyunk ezt a tényezőt figyelmen kívül hagyni, pedig ezeket a birodalmi szempontokat szem előtt tartva kell vizsgálni azt is, hogy mennyire volt vagy nem volt magyarbarát.

Hogy viszonyult valójában a magyarokhoz?

Közkeletű félreértés, hogy Ferenc József gyűlölte volna a magyarokat. Sem uralkodóként, sem magánemberként nem igazán voltak érzelmei. Azokkal tudott együttműködni, akik lojálisak voltak és nem okoztak túl sok problémát. Azért tartotta meg a dualista rendszert, mert úgy látta, hogy a magyarokkal lehet együttműködni; persze, vannak furcsa dolgaik, de nem zavarják a legfontosabbat, a birodalmi egységet.

Ma is a magyar nemzeti törekvések szempontjából ítélik meg főleg, ugyanúgy, mint a dualizmus korában.

Mi két dolgot szoktunk elfelejteni: azt, hogy nem csak magyar király volt, és hogy magyarországi alattvalói fele szintén nem magyar volt. Szeptemberben tartottunk egy háromnapos konferenciát „Ferenc József nem csak magyar szemmel” címmel a bécsi Collegium Hungaricumban – mert csak magyar szempontból nem lehet kiegyensúlyozott képet alkotni. De persze más országokra is igaz, hogy azon a szemüvegen keresztül vizsgálják, hogy mennyire segítette vagy akadályozta az ő nemzeti kibontakozási programjukat.

A szlovákoknál, erdélyi románoknál az volt a hagyományos kép, hogy a császár megvédi népüket a magyar uraktól – ezért állnak 1848-ban is a Habsburgok mellé a nemzetiségek vezetői. Ebbe a lojális narratívába piszkít bele a kiegyezés, amikor Ferenc József „lepaktál a magyarokkal”, és ezután nem nagyon törődik a nemzetiségi sérelmeikkel. Amikor a románok memorandummal fordulnak hozzá, ő a magyar kormányhoz irányítja őket, hogy Budapesten panaszkodjanak – miközben nekik pont ezzel volt bajuk. Azzal, hogy a nemzetiségi vitákban többnyire a magyar kormány oldalára állt, a kisebbségi elitek elfordultak tőle, és máshol – például Ferenc Ferdinánd trónörökösnél, vagy akár a Monarchia határain kívül élő testvéreiknél – keresték nemzeti ügyük boldogulását.

És nálunk?

Batthyány és az aradi vértanúk kivégzése miatt a magyaroknál olyan hendikeppel indult, hogy abból soha nem fog jól kijönni. Hiába a magyarbarát fordulat, a szabadságharc leverése ettől még nekünk nagyon fáj, akkor is, ha a dinasztiával szembeforduló császári tisztek megbüntetése beleillett a saját politikai logikájába. Batthyány kivégzése pedig tulajdonképpen politikai gyilkosság volt. És mindebben személyes szerepe volt. Hiába delegálta a feladatot Haynaunak, szó sincs arról, amit a legenda állít, hogy csak későn ért volna oda Bécsből a kivégzéseket megtiltó császári parancs – nem, ő akarta a kivégzéseket. Innen indult, saját korában is feltűnést keltő módon véresen, kegyetlenül leverte a szabadságharcokat, és innen kellett eljutnia valahová, oda, hogy a magyarokat ne lázadónak tekintse, és elfogadja Deákot vagy Andrássyt megbízható partnernek.

Mit is köszönhetünk neki?

A kiegyezésből nem lett volna semmi az ő belátása és engedménye nélkül. Az osztrák-magyar kiegyezés egyébként rossz kifejezés, az osztrák politikai elitnek ehhez nem sok köze volt, őket utólag értesítették; ez egy Habsburg-magyar kiegyezés volt. És azt is, hogy kitartott a kiegyezés mellett. Magyar szemmel ebből azt szokták látni, hogy nem hajlandó többet adni, mint ami az 1867-es törvényekben szerepelt. De Ferenc József nem csak a magyaroknak mond nemet, hanem mindenkinek, aki a szerinte bevált rendszert, a dualizmust meg akarta változtatni. Így például az újbóli centralizálást javasló udvari köröknek, vagy a föderális államot akaró cseheknek. Kitartott egy rendszer mellett, ami a magyaroknak relatíve jó volt – ez egyértelműen az ő érdeme.

Ennek az elismerése nem nagyon fér bele a kurucos magyar felfogásba. Mitől lehet még mindig olyan jól rezonálni erre a kurucos világképre?

Egyszerű alapképlet: vagyunk mi, akik kicsik vagyunk és igazunk van, és vannak a Habsburgok, vagy ezt át lehet váltani bárkire, akik erősek, becstelenek és gonoszok. Ez egy végtelenül leegyszerűsített Dávid és Góliát történelemkép, amiben mindig nekünk van igazunk. Mint a Fradi indulóban: akkor is győzünk, hogyha kikapunk. Egy Fradi-identitást lehet erre alapozni, na de egy nemzeti történelmet így szemlélni elég torz. Persze másoknál is hasonló a helyzet. A cseheknél azt próbálták elhitetni, hogy mindenki harcos huszita volt, miközben a cseh parasztok nagy része valójában Habsburg-hű katolikus alattvaló volt. De az is legenda, hogy a magyarok mindig és egyöntetűen utálták a Habsburgokat; ez egy felülről, az akkori ellenzék által konstruált kép, innen terjedt el mára egészen széles körben. A korabeli néphagyomány a Kossuth-kultusz mellett nagy számban őrzött meg Ferenc Józsefet pozitívan értékelő történeteket is.

De a kurucos-protestáns mentalitás a koraújkortól meghatározza a történelmi szemléletünket, már az 1848 előtti korszakoknál is. Thököly Imrének ma szobra van a Hősök terén – valójában egy epizódszereplőről van szó, aki ráadásul inkább káros volt: amikor végre volt egy keresztény összefogás Európában, hogy kiűzzük a törököt, éppen akkor állt a török mellé. Aktuális politikai szándékok folytán faragtak Kossuth-elődöt Thökölyből.

A közelmúltban volt egy javaslat, hogy Ferenc Józsefnek is szobrot kellene állítani.

Amikor II. Vilmos német császár 1897-ben Budapestre látogatott, azt mondta, hogy minden nagyon szép, csak kevés a szobor. Hát most már van bőven. Ha már a szobormániás XIX. század nem csinált sok Ferenc József-szobrot, ezt nem most kellene elkezdeni. A szoborállítás, mint emlékezetpolitikai műfaj szerintem idejétmúlt és nagyon leegyszerűsítő; egy álldogáló bronzszobor leginkább madár-leszállópályának jó, gondolatok közvetítésére kevésbé.

Milyen volt Ferenc József uralkodói felfogása?

Elsősorban uralkodó volt és a birodalom üdvét kereste – azt is lehet mondani, hogy önfeláldozóan. Őt még a régi metternichi szellemben nevelték, a gondolkodásában van is valami akár középkorias: az Isten kegyelméből gyakorolt hatalom eszméje. Az új időket nem szerette, de ha kellett, hozzá tudott szokni. Ha meggyőzték arról, hogy egy intézkedés fontos ahhoz, hogy legalább ne gyengüljön tovább a birodalom, akkor egyéni felfogása és érzelmei ellenére is hajlandó volt elfogadni – mint az 1890-es években a katolikus egyház előjogainak visszaszorításánál.

Egyeduralkodó egy egyre összetettebb korban, végtelenül magányosan?

Politikáról alig valakivel beszélhetett bizalmasan. Erzsébet kifejezetten utálta a politikát, a barátnője, Schratt Katalin nem merte őt ilyesmiről kérdezni, ő másra volt tartva. Az anyjának sem engedte meg, hogy beleszóljon politikai döntésekbe, Zsófiának írt leveleiben nem sok szó van politikai kérdésekről. Arról ír, hogy mennyit vadászik – egyébként is leginkább ebben élte ki a magánéletét. Trónörökösként Rudolf is arról panaszkodott, hogy semmi befolyása nincs, az apja nem vonja be a döntésekbe. Ebben benne volt a gyanús újságírókkal barátkozó fiúval szembeni személyes bizalmatlanság is, de aztán ugyanezt csinálja a klerikális és konzervatív Ferenc Ferdinánddal – ez az uralkodói szerepfelfogásból következett.

Az abszolutizmusnak 1859-60-ban vége, de ezután sem történhetett komoly dolog, amiről ne tudott volna. Úgy gondolkodhatott, hogy uralkodóként Isten előtti felelőssége, hogy a döntéseket neki kell meghoznia. Minden egyes minisztertanácsi jegyzőkönyvet átnézett, széljegyzetelt, aláírt. Egyeduralkodó volt a kiegyezés után is.

Mennyire számított anakronisztikusnak ez a fajta hatalomgyakorlás ekkor Európában?

Igen is, meg nem is. Ez az átmeneti kor, amikor a népszuverenitás és az uralkodó közötti hatalmi viszony az egyik fő vitakérdés. A legliberálisabb Angliában Viktória királynő férje halála után visszavonul egy protokollárisabb szerepkörbe, a másik véglet meg Oroszország, ahol parlament sincs. Az osztrák-magyar berendezkedés valahol középen van, de ami érdekes, hogy nem változik: az elmozdulás a parlament nagyobb szerepe, az uralkodó hatalomgyakorlás korlátozása felé nem jellemző. Közben a saját politikai érdeke felerősítette Ferenc József eleve meglévő konzervatív hajlamait.

Emiatt egyre több kritika érte.

Egy-két magánlevélből tudjuk, hogy a trónörökösök mit gondoltak róla. Rudolfnak túl konzervatív volt, ő ment volna a liberalizálás felé, a német helyett francia orientációt szeretett volna a külpolitikában. Ferenc Ferdinánd szemében túlságosan ragaszkodott a dualizmushoz, ő úgy látta, hogy az uralkodó túl sok keretet enged a magyaroknak, a liberálisoknak, a zsidóknak.

Az 1903-as nagy válság idején pedig már látszik, hogy a magyar ellenzék követeléseinek útjában személyesen Ferenc József áll. Egy 1912-es obstrukció után Ferenc József azt mondja a miniszterelnöknek, hogy ő olyannyira nem hajlandó engedni a közös hadsereg ügyében, hogy inkább lemond, ha ebben a kormánypárt ellene fordul. Ez olyan fenyegetés volt a magyar politikai elitnek, hogy gyorsan visszakoztak, nehogy Ferenc Ferdinánd jöjjön.

Szokás Kádárt Ferenc Józsefhez hasonlítani, kegyetlen zsarnokból konszolidátor, majd nosztalgiával illetett figura.

A párhuzam addig tökéletes, hogy mindketten leverték a szabadságharcot. Kádárnál azonban nem volt kiegyezés. Ferenc József, ha nem is kért pro forma bocsánatot, mert az uralkodói szerep ezt nem engedte, de gesztusaival azért ennek a közelében járt. Az ország a koronázásoknál hagyományosan ajándékozott néhány ezer forintot az uralkodói párnak – ezt ők 1867-ben a szabadságharcban elesett honvédek özvegyeinek ajánlották fel. Erzsébet királyné szűk körben arról beszélt, hogy bárcsak feltámaszthatná Batthyányt és az aradiakat, 1890-ben pedig Ferenc József megengedi, hogy Aradon szobrot emeljenek a vértanúk emlékére, majd Kossuth pesti temetését is. Hol van ettől a pártfőtitkár, hol volt Nagy Imre holtteste Kádár uralkodása alatt?