Éppen hatvan év telt el azóta, hogy a megyeháza előtt tüntető több ezres tömegbe válogatás nélkül belelőttek Salgótarjánban. A legtöbben hátulról kapták a golyót, a karhatalmisták és a szovjet katonák az elbeszélések szerint még újra is töltöttek. Hivatalosan 46 áldozatot ismertek el, nem hivatalosan 131 halottról szoktak beszélni. A tarjáni sortűz a ‘56-os megtorlás legkegyetlenebb mészárlása volt.

A pontos körülmények ma sem ismertek. A tüntetők két frissen letartóztatott helyi munkástanácsi vezetőért vonultak fel. Négyezren is lehettek, amikor egy egyébként veszélytelen hanggránát felrobbantása után elkezdtek lőni rájuk a pártház ablakából és a környező épületek tetejéről. A lőparancsot egy szovjet tiszt adta ki. De a politikai felelősök inkább Pesten voltak, mint Marosán György, aki éppen ezen a napon mondta el legendás „mától kezdve lövünk” mondatát. Biszku Bélát, igaz, majdnem hatvan év elteltével, jogilag is felelősségre akarták vonni a sortűz miatt: a 94 évesen idén meghalt kommunista politikus elleni perben az ügyészség azt akarta bizonyítani, hogy ő személyesen tehetett a sortűzről. Nem sikerült, a vád a szakértők szerint eleve abszurd volt, másért kellett volna megvádolni; Salgótarján kapcsán legfeljebb csak marginális és áttételes lehetett a szerepe, nem olyan, ami jogilag is megállna.

A salgótarjáni sortűz így nem csak a kádári megtorlásnak, illetve a „kommunista bűnnek” lett a szimbóluma, de a jogi elszámoltatás kudarcának is. A kapcsolódó magaspolitikai és jogi kérdések mellett azonban legalább ennyire érdekes, hogy mi maradt meg, mit idéz fel a tágabb, hétköznapibb, zsigeribb emlékezetben.

A megyeháza falán, ahonnan hatvan évvel ezelőtt lőni kezdtek a tömegre, most a sortűz áldozatai előtt tisztelgő emléktábla van. Mint más években, idén is itt koszorúztak október 23-án. Hogy mi van azonban ugyanennek az épületnek a másik oldalán, alig tudja valaki. Itt található az ország valószínűleg utolsó megmaradt köztéri Rákosi-címere.

A kísérleti filmes és képzőművész Szolnoki József és Katharina Roters egy korábbi projektjük, a Kádár-rendszer kockaházainak, vagyis az egyik legtipikusabb szocialista kulturális örökség használatát dokumentáló „Kádár-kocka” kapcsán botlottak bele az otthagyott ötvenes évekbeli címerbe. Korábban nem is nagyon lehetett látni: a forradalom után fákat ültettek az épület elé, egy 2011-es vihar azonban letört egy nagyobb ágat, és ekkor kivágták a rossz állapotúnak ítélt összes fát. Az óvintézkedés miatt az addig takarásban lévő dombormű is előbukkant. Azóta ismét teljes egészében látható, közepén egy rendes, sarló-kalapácsos, búzakoszorús, vörös csillagos Rákosi-címerrel.

A megmaradt címer egy munkás-paraszt-értelmiségi összefogást jelképező dombormű dísze. Mindössze egy héttel a forradalom kitörése előtt, 1956. október 16-án került fel a megyeházára – hogy aztán decemberben már innen lőjenek a bányászváros tiltakozó melósaira.

Vajon mit gondolnak erről ma Salgótarjánban, jelent-e ez az egész még valamit? – ez érdekelte főleg a Szolnoki-Roters párost, akik a tarjáni reliefet a Hackeld a múltat című kiállításukon is reprodukálták, és tartottak egy drámapedagógiai foglalkozást Salgótarjánban is a helyben megmaradt kommunista szimbólumhoz való viszonyokról.

A foglalkozáson résztvevő gimnazistákkal emlékezetből lerajzoltatták a régi címert és előadattak velük egy élőképet az ötvenes évekbeli domborműről – ez látható többek között a most a művészek Index számára készített videójában, benne többek között egy, a címerbe helyezett tengeri rákot ábrázoló rajzzal - ha már Rákosiról van szó. A kisfilm címe Anamnézis: „csak a kórismét akartuk felvenni, nem megoldást kínálni, javaslatot tenni” – mondja Szolnoki József.

Közben a megyeháza előtt, melynek frontján ott díszeleg a senki által észre nem vett Rákosi-címer, minden évben megtartják a forradalmi emlékünnepségeket. Hogy hogy néz ki a múltfeldolgozás Magyarországon, ahhoz sajátos adalék egy ilyen emlékezeti aktus. Az idei salgótarjáni október 23-án a politikusi beszédek mellett többek között Schirilla Györgyöt lehetett meghallgatni. Ő 16 éve minden évben elfut ilyenkor ide Mosonmagyaróvárról (egy másik sortűz helyszínéről), hogy a forradalomra és az egészséges életmód fontosságára hívja fel a figyelmet. Egy mobil kopjafát is hoz magával, melyre az útba eső településeken felkerülnek ékesítő szalagok.

Az alkotópáros csak diagnosztizálni és elgondolkodtatni akar, vagy mint Szolnoki József mondta nekünk, a családállításhoz hasonlóan a múlttal való szembenézést segítő „város-állítást” tartani. Szerinte a címerrel leginkább annyi lenne most a teendő, hogy vegyük észre, hogy egyáltalán ott van. Mert most, mint mondja, teljesen leárnyékolt az egész történet, miközben nem nehéz azt erősen szimbolikusnak látni. Az 56-os felkelés legfőbb szimbóluma éppen a lukas zászló volt, melyből éppen ezt a Rákosi-címert vágták ki;

Úgy tűnik, nem csak a zászlóból, hanem az emlékezetből is ki van vágva.